Újra mongolokkal, türkménekkel lesz teli a hortobágyi puszta?

Az autós behajt a nagy Hortobágyon végigvezető főútra, s miközben egyre csak nyomja, tapossa a gázpedált, alig várja, hogy kiérjen a nagy semmiből, pedig ott van a világ maga. Ahogy az egyik bekötőút szélén autónkkal leállunk, majd rövid séta során a földbe vájt traktorkeréknyomokat kikerüljük, máris elénk tárul a lapos táj a belesimuló marhacsordával. Miközben a húsz centi hosszúra nőtt fűféléket simogatja a pusztán végigsuhanó szél, darutollas kalapban egy egyenes tartású férfi kerül elénk. Kíséri több, négy lábon előrontó csaholó hófehér fogsor...

A szikár férfi oldalán apjától örökölt bortokban kétfelé nyitható bicska. Orosz Lajos csordás a fémvégű botjára dőlve ismerteti a napi programját. Mielőtt hatkor kihajtott volna, adott egy kis takarmányt az állatoknak, mert a zsenge tavaszi fű magában meghajtaná őket. A három kutyával a zsombékos, mocsaras területeket kikerülve irányítgatta a csordát a dús füvű legelőkön, majd tizenegykor visszaterelteti az állományt az egykori termelőszövetkezet istállójához pihenni. Borjára, húsára tartják az állományt, így nem fejnek. Kettőkor újra kihajtja őket, s megy ez estig. És aztán minden áldott nap újra.

Orosz Lajos a Karcaghoz tartozó Tilalmason született, s ebben a kétkezi, a természettel összehangolt pusztai világban nőtt fel. Két éve még négyszáz birkára felügyelő juhász volt, tavalyelőtt óta pedig bértartásban gulyásként százötven tehenet hajt. Áprilistól novemberig a majorban kialakított lakrészben él, s pár birkát még nosztalgiából tart. Hirtelen ötlettől vezérelve meg szeretné mutatni Lajkót, a százkilós kost, amelyet cumis bárányként kezdett nevelgetni, ezért úgy ragaszkodik hozzá, mint egy vadászeb.

– Arra fordítom a csordát, és megmutatom a birkákat, hogy mennyire szelídek. Sőt a cumis barikákat is – mondja büszkén.

Azt a dolby stereo multiplex mozi sem tudja visszaadni, ami ezután következik. Három oldalról kerítik a kutyák a csordát. A „terelőőő” kiáltásra hajtják a lemaradókat, majd az „egy az elejire nee” parancs után irányt szabnak a vezérkolompos bikának, az „egy amoda nee” parancsra csaholva szabnak irányt, a „ne te nee”, s a „hajtsad ki onnan” ukázra pedig az erdőbe tévedőket ugrasztják meg. Egy szürke marha fordul meg, s próbálja, mint a bikaviadalon, felöklelni az egyik kutyát, majd több tehén is ellenszegül. Sok munkát végez a kétéves őrkutya, s a két egy-egy éves tanulókutya.

Elmegyünk több kettétört villanyoszlop, egy olyan pózna mellett is, amelyre rácsúszott a gólyafészek, idén már nem is költözött belé a gólyapár. A gémeskútba április 12-én villám csapott, ezer szilánkra hasítva az ágast és a gémet. A valaha szebb napokat látott major raktárul is szolgáló belépőjében egy polcon birkakoponyák, kos fejek. Az egyik helyiségben az élettárs mutatja meg az ujjat szopó „cukimanókat”.

Orosz Lajos kiengedi a birkákat. Már fő valami a konyhai zománcos fazékban. A falon kalapok és ostorok. Vannak itt képek is, ám a hawaii pálmafás, riviérás kompozíciók helyett állatszeretetből szarvasmarhákat ábrázolókat rögzítettek a falra ragasztócsíkokkal. Egy szekrénytetős kaspóban pusztán elhullajtott darutollak, ha elfújná a szél a kalapba tűzöttet, és egy nagy injekciós ű, amivel a hűtőben tárolt vakcinák adhatók a legyengült állatoknak.

Míg visszafelé megyünk a csordához, Lajkó lábhoz szoktatva jön velünk, ám észreveszem, hogy a vezérkos egyre csak méreget, tán azt latolgatván, hogy nekem ront. A csordás rákiabál, s azt magyarázza, hogy Lajkó félti a mögötte kószáló lányokat: Marikát, Kis Marikát, Borit, és a Kis-Borikát.

– Van olyan kos, hogy úgy el van hamisodva, hogy az embert meg bírja pocsékolni. Egy rossz mozdulat, nem figyelünk oda, s olyat üt a fejivel, hogy huh – „nyugtatgat” Orosz Lajos. Aztán arról nyílik meg, hogy érzi az életre szóló kötődést a cumisüveggel nevelt marháinál, lovainál és barikáinál is.

Öblös hangú kolompok, vidám csengettyűk szolgáltatták a zenét. Ez a csordás a pusztában egy nap húsz kilométert gyalogol. A bértartásért bejelentetten 240 ezer forint a nettó jövedelme, és fontos számára, hogy rendes ember a munkaadója, s engedte azt is, hogy legyen néhány bárányos saját jószágállománya. Olyan nagy az állatot szerető, állathoz értő pásztoremberekből a hiány, hogy Orosz Lajosnak ajánlottak már négyszázezer forintot is, amennyiben az ország más részén vállalna munkát, de ő határozottan nemet mondott.

Alig tizenöt kilométerrel arrébb, már Hajdú-Bihar megye területén nem fogadja a telefonhívásomat Lakatos András. A juhászt tizenöt évvel ezelőtt már felkerestem Garbolcon, amikor Magyarország legkeletibb pontján, az ukrán és román hármas határnál legeltette a bértartású birkáit. Lakatos András akkor elmondta, hogy Tiszatelken született, apja, nagyapja is állatőrzéssel foglalkozott, szinte Trianon óta őriznek a megcsonkított ország határánál.

Bár sohasem vonzották a távolságok, utat és árkot építve dolgozott Székesfehérváron is a közútkezelőnél, ám egy utazás során Uszka térségében ütközött a kisbuszuk, s egy társa életét vesztette. Akkor megfogadta, hogy jó neki a határszél csodálatos világában. Tizenöt év nagy idő, viszont amikor a napokban telefonon újra megkerestem, elmondta, hogy a garbolci Almásszeg mezőről a hortobágyi pusztára, a Kisvillongó tanyára szerződött.

Nosza, rajta, találkozzunk, javasoltam. Mivel továbbra sem fogadja a hívást, ezért a főútról letérve, a földút állapotát látva gyalog indulunk a tanyára. Kalapos, gumicsizmás ember érkezik jöttünkre. Leveszi kalapját az esőben, s úgy mondja:

– Bandi bácsi, aki kitűnő munkaerőnk volt, tegnapelőtt meghalt.

Ember tervez… Hatvannégy éves volt, több házasságból tizennégy gyermeke siratja. Ez a kalapos ember pedig dr. Varga Ferenc nyelvész, a tanya tulajdonosa. Mivel az Öreg, Pali és Zsolti összehangoltan dolgozott, be kellett állnia a helyére.

Az eső miatt behúzódunk a fészer alá. Ránézésre ipari hulladék a bent álló negyvenéves Fiat traktor, de pöccre indul. Madzagon lógó botokat huzatnak rájuk kötözött tuskókkal, így készül a csordásbot, egy hasfalszakadás következtében kényszervágott szürke marha rámára feszített bőrét pedig mésszel fertőtlenítették.

– Mi, kunok az állattartás igényét az anyatejjel szívtuk magunkba, kunszentmártoniként minden felmenőmtől ezt a mintát kaptam. Tizenhárom éve megvettük ezt a hortobágyi tanyát, százhúsz marhánk és ötven juhunk van. Rendszeresen vállalunk bértartást, így most 280 marhából áll a gulya.

Korábban a tanyán éltek. Mióta megszülettek a gyermekeik, beköltöztek Kócsújfaluba.

– Sok éve probléma, hogy a juhokhoz, marhákhoz nem talál munkaerőt?

– Ez egy forgószínpad! A hirdetésekre szerencsevadászok jelentkeztek. Előfordult már az is, hogy valaki az első munkanap a csordát magára hagyva begyalogolt ide a tanyára négykor, mondván, lejárt a munkaideje.

Mi azért hagytuk abba a juhtenyésztést, mert nem találtunk megfelelő munkaerőt, a juh ugyanis nagyobb törődést igényel, mint a marha. A munkaerőhiány óriási akut probléma, amely tíz éven belül kerékkötője lesz a gazdálkodásnak. Ha itt nincs, akkor menni kell máshová munkaerőt keresni. Mivel a fejőüzemek már tele vannak hivatalos munkavállalási engedélyt kapott indiai munkavállalókkal, ez vár más állattartásokra is. Indiából hindukat nem lehet idecsábítani juhokhoz, de északon a pakisztáni, tibeti határnál nagy divatja van a juh- és kecsketenyésztésnek.

Úgy látszik, ért hozzá. Kiderül, hogy dr. Varga Ferencnek nyelvészként a mongolisztika a szakterülete, Mongóliában végzett a Mongol Állami Egyetemen alapképzésen és mesterképzésen is. Ama vidéket tehát jól ismeri. Foglalkozott azzal a kósza gondolattal, hogy mostanában Mongóliából hoz munkaerőt a hortobágyi tanyára, de arra jutott, hogy nagyon bonyolult lenne, mert ma a mongol törvények a fejvadászást törvénytelennek tartják.

– Kína, Oroszország és az Európai Unió is „gyakorlatilag ki tudná üríteni a fél országot”. Három hónapja keresett meg egy veszprémi társaság azzal, hogy egy falka mongol jönne, és segítsek nekik a betanításig fordítani, és istápoljam őket, de nem tudtam vállalni.

A tanyagazdától hallok még egy sajátosságot. Úgy keresnek az emberek a hirdetéseire munkát, hogy megcsörgetik, mert az új élet és új munkahely nem ér meg telefonos költséget. Varga hívja vissza őket, s mondja a feltételeket. Meg is szólal a mobiltelefonja. Kitalálhatják, kolomp csengőhanggal. Az egyik gulyása közli, hogy kezdi a Hajdúfenékről, Tarhos-laposról behajtani a hatalmas fejőstehén-csordát…

– A klasszikus juhászkodás átalakult, a juhászatok családi vállalkozás keretében működnek, s próbálják megoldani a munkaerőhiányt, ugyanakkor szükség lenne a sertés-, marha- és baromfiágazatban is állatgondozó szakmunkások képzésére – vélekedik megkeresésemre Hajduk Péter, a Magyar Juhtenyésztők és Kecsketenyésztők Szövetségének ügyvezető igazgatója.

Érezvén a juhtenyésztők munkaerő-keresési problémáit, még 2014-ben juhászszaktanfolyamot indítottak három egyetemen, Debrecenben, Kaposváron és Szegeden. Főleg állattartásokban dolgozók jelentkeztek, akik fajtaismeretet, szaporodásbiológiát, gyepgazdálkodást, tartástechnológiát tanultak. Olyan ismereteket is elsajátíthattak, mint a körömvágás vagy az „állatorvos és a juhász kapcsolata”.

– Az első évfolyamra hatvanan jelentkeztek, a másodikra már csak negyvenen, később már csak tizenvalahányan. Mára az érdeklődés még tovább csökkent, talán két-három évente indul képzés összesen húsz fővel – teszi hozzá a szakember.

Az elmúlt két évben egymillióról kilencszázezerre csökkent a hazai juhállomány. A török export igen magas, míg tavaly 35 ezer birkát vittek ki az országból, az idén csak az első negyedévben már tizennégyezret.

Akik a kilencvenes években negyvenévesen juhtenyésztésbe kezdtek, most átadnák a pásztorbotot, de nem biztos, hogy minden családban van erre huszonéves vállalkozó. Sokan azért kezdtek juhtenyésztésbe, hogy a földszerzés, támogatások, pályázatok során előnyt élvezzenek az elbírálásnál, most pedig leépítik a vállalkozást – sorolja az okokat Hajduk Péter.

Nyolc-kilenc, Erdélyből honosított, állatot szerető család foglalkozik Kiss György, a testvére és gyermekeik vállalkozásainak többezres juh-, marha- és sertésállományával. A szakember a Magyar Juhtenyésztők és Kecsketenyésztők Szövetségének termelési alelnöke.

– Megítélésüket nézve a juhászok, pásztorok, csordások a társadalom perifériájára kerültek. Sok idő és nagy tudatformálás kell ahhoz, hogy egy gyerek büszkén mondja az iskolában: apám juhász, állattartásunk van. Az ágazatnak gyors megoldásra van szüksége. Ez a külföldi munkaerő. Már próbáltunk az indiai nagykövetségen keresztül dolgozókat toborozni a hazai baromfiágazat számára, első fecskeként néhány juhászathoz pedig rövidesen Türkmenisztánból fog érkezni munkaerő – mondja a termelési alelnök.

Lakatos Andrást már eltemették. Tizennégy gyermeke közül az egyik huszonvalahány évesen csordásnak szerződött, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében Nagyecsed környékén szolgál. Nagyítóval kellene hozzá hasonlóan pásztorként dolgozni akaró, állathoz értő fiatalt keresni.