Látszólagos az agrárbéke

Az év vége kimutatta a magyar mezőgazdaság igazi baját: nem az időjárás a legnagyobb ellenfél, hanem a legális piac szűkülése. A hazai állattenyésztés meg fog roggyanni – már most is sokat vesztett arányából, súlyából - és az árt majd a növénytermesztésnek is. Most, az év utolsó heteiben vált egyértelművé, hogy a hazai húsipar végveszélyben van. Ezt már sokszor elmondták, de most valóban nagy a baj: egyszerre négy – a gyulai, két kapuvári és a pápai – feldolgozó került válságos helyzetbe. A pápai kivételével felszámolási eljárás indult a cégek ellen, s még akkor is óriási a veszély, ha a kormány kiemelt fontosságú vállalatokká nyilvánította a Gyulai Húskombinátot és a két kapuvári céget.

Húsba vágó okok
Az okokat elemezni kell, hogy lássuk, milyen hosszú távú intézkedésekre lenne szükség, hogy ne maradjon piac nélkül a magyar állattenyésztés. Mert a sertéságazatot ez veszélyezteti, még akkor is, ha az állattartók éppen nem panaszkodnak kereslet hiányáról. A baj nagy: elképzelhető, hogy csupán öt magyarországi – nem magyar! - nagyobb húsfeldolgozó marad meg csupán. Ebből a legnagyobb a Pick-csoport, melyet csak tőkeerős tulajdonosa – a bankvezér Csányi Sándor érdekeltsége - tudott kihúzni a veszteséges gazdálkodásból tavaly. A másik a szlovák Penta kezében lévő Debreceni Húscsoport, mely sorra zárta be üzemeit az elmúlt években.
Nos, mi a baj? Először is: kevés az állat, drága a disznó. Ennek oka a rossz magyar hatékonyság, azaz drágán termelünk. Mostanság Kína minden húst átvesz Európától, így itthon is, Európában is magasabbak az árak. Aztán rákfene kategória a hazai 30 százalékra taksált feketepiac. Ez árhátrányt jelent a legális gyártóknak, akik képtelenek költségeiket érvényesíteni. Tőkehiány is jellemző: csak az említett két nagy csoport rendelkezik annyi pénzzel, hogy a helyzetet így-úgy kezelje. De évek óta nem látni a piacon hazai fejlesztésű új termékeket, nincs innováció az ágazatban. Aztán ott a versenyhátrányt csak fokozó és igazából megmutató külföldi üzletláncok kínálata: osztrák, német, lengyel hústermékek verik meg árban és minőségben a hazait. A magyar láncoknál látott olcsóbb magyar termékek sem segítik a nagyüzemeket - ezeket a füstölt és szárazárukat közepes húsüzemek állítják elő és a szegényedő vásárlók egyre kevesebbet költenek.
Hasonló a helyzet a tejpiacon is: bár felszámolásokról nem szólnak hírek, de alig néhány forint választja el a hazai tejfeldolgozókat attól, hogy ne érjenek el nyereséget. Amennyiben a felvásárlási ár csak ennyivel is emelkedik már bajba kerülnek. Az uniós csatlakozás idején nagy nehezen kialkudott termelési kvótát 2004 óta egyszer sem tudtuk kitölteni, sőt évek óta csökken a termelésünk. Az árakat mégis keveslik a tehenészek, és aki csak képes rá, tejét itthon közvetlenül értékesíti, vagy eladja jobb áron az olasz és görög piacon. A feldolgozók helyzetét az 50 százalékra taksált olcsóbb import sajtok, tejtermékek, tartós tejek rombolják.

Látszólagos béke
A gabonafeldolgozókat sem veti fel a pénz: már harmadik éve, hogy képtelenek a magas gabonaárak miatt jelentősebb készleteket felhalmozni aratás után, így a tél végére, tavaszra szinte mindegyik csak egy-egy hónapra vásárol, az addigra természetesen dráguló búzából, rozsból. Itt azonban nincs akkora nyomás: a molnárok képesek a lisztárak emelkedését áthárítani a sütőiparra és a fogyasztókra. Itt nincs akkora importnyomás, mint a tejnél, húsnál, de néhány üzem itt is tönkre ment.
A baromfitermelők nem panaszkodnak, itt is fennáll egy törékeny egyensúly: az árak éppen fedezik a jó termelők alacsonyabb költségeit, a külföldi termékek csak rövid időszakokban szorongatják a hazai feldolgozókat. A tojás kivétel, itt az uniós állatvédelmi előírások miatt kellett sok-sok milliárdot áldozni a ketreccserékre, illetve állománycsökkentés miatt bevételtől esnek el a termelők.
Nagyjából ez a helyzet az állattenyésztéssel, de az évről évre gazdagabb növénytermesztők sem dőlhetnek hátra. A hazai búzatermesztés például 25-30 százalékkal tud kevesebbet, mint a versenytárs német és francia, holott 20 éve még egy szinten álltunk. Ők fejlődtek, mi visszaestünk magunkhoz képest is. Vagyis egy hektárról ők ennyivel több pénzt tudnak termelni, melyet visszaforgatva tovább fejleszthetik technológiájukat, növelhetik versenyelőnyüket. Itthon megelégedünk azzal, ami van: az unió bőkezű támogatása és a világpiaci helyzet miatt szinte állandósult magas árak nem sarkallják növénytermesztőinket többletteljesítményre. Jól van, ahogy van, nagyjából 3,5 millió hektáron.

Segített a fagy
Kevesebb öröm jut a kertészeknek: gyümölcstermesztésünk folyamatosan küzd a faj- és fajtaváltással, csak a tavaszi virágzáskori fagyok akadályozták meg az idén és tavaly is, hogy ne alakuljon ki a szokásos almabomba. Most kevés termett, jó az ár. Ha több teremne, a döntően ipari léalmából – mert ez a meghatározó gyümölcs az országban, a többi elenyésző hozzá képest! –, ismét alig 8-10 forint lenne az ár, lenne megint botrány.
A zöldségtermesztés stagnál: csak a friss, lakossági ellátást szolgáló szegmens működik – 30-40 százaléknyi feketézés mellett -, a megmaradt, külföldi tulajdonú konzervgyárak alig rendelnek többet, mint korábban. Ami fut, az a borsó és a csemegekukorica. Némi paradicsom, paprika, hagyma. De a korábbi konzerv- és mirelitgyártás szintjére alig van esély.
Mindebből kitűnik: az idén sem sikerült váltani, vagyis az alapanyag-exportáló ország kicsit sem lépett előre a nagy pénzt hozó kész élelmiszerek kivitelének növekedése irányába. Ez akkor is igaz, ha az idén – a magas árak, tavalyi jó termés miatt – akár rekordot – 3 milliárd eurót, 900 milliárd forintot - is elérhet a kivitel és behozatal különbsége.