Annak van pénze, aki csal

– Mi a baj a magyar élelmiszeriparral? Még a laikusok fülébe is eljutott, hogy meg kell menteni, azaz csődközeli helyzetben van legalább négy nagy húsfeldolgozó. A boltokban egyre több az import termék.
– A húsipar állatorvosi ló, de más ágazatoknál is alig jobb a helyzet. 2004-ben a boltokban még csak 8 százalék volt az import élelmiszerek aránya, az unióban akkoriban – és ma is – nagyjából 15-20 százalék ez az arány. Nálunk és más újonnan csatlakozó országban bőven 30 százalék és az a baj, hogy évente 1-2 százalékkal nő a ráta.

– Miért alakult ez így?
– Több oka van. Egyrészt a hazai lakosság elsőként az árat nézi és nem a gyártót. Ez a folyamat 2008 óta hatványozottan igaz, a válság itthon is több millió embert kényszerített spórolásra. Vagyis lehet valaki patrióta, ha nincs pénze megfizetni a többször drágább hazai, vagy minőségi árut. Másik ok – de ez mostanság már oldódik –, hogy a kiskereskedelmi láncok többsége külföldi, és hozza otthonról, korábbi bevált partnereitől a termékeket.

– De ezek miért olcsóbbak, ha ide is kell szállítani?
– Itthon versenyképességi problémákkal küzdünk és most vagyunk a gödör mélyén. A mezőgazdasági termékeket és bizonyos élelmiszeripari cikkeket a 90-es évektől 2004-ig, az uniós csatlakozásig sajátos támogatásban részesítettük. A regnáló kormányok exporttámogatással, mesterségesen magasan meghatározott irányárakkal tartották magasan, így térítették részben el a világpiacitól a felvásárlási árakat, és segítették a cégeket. Nagyjából mindenki pénzénél volt, megélt. És nem gondolt a holnapra.

– Jól megvoltunk, míg mellettünk elment a világ?
– Pontosan. Az elhibázott piacvédelemmel félrevezettük a termelőt, a feldolgozót. Míg mi akkoriban büszkék voltunk, hogy elárasztottuk a közép-európai országokat az ártámogatásokkal olcsóbbá tett termékeinkkel, addig a cseh, szlovák, lengyel gazdaságokban egy gyorsabb piacgazdasági alkalmazkodás ment végbe. Ennek hatása most látszik igazán, mikor szlovák, lengyel, cseh tej, hús, édesipari termékek jelennek meg jó áron, jó minőségben a magyar boltokban, kiszorítva a hazai cikkeket.

– De lassan kilenc év telt az uniós csatlakozás óta, nem volt elég ennyi idő az alkalmazkodáshoz?
– Az ágazatok egy részében konszolidációs folyamat zajlott le, ilyen például a tej-, a baromfi-, a sör- és a konzervipar. Most a húsipar van soron, de rossz időben történik mindez. A belpiacon stagnál, vagy éppen csökken a fogyasztás, és a külpiacok mérsékelten fejlődnek. Ránk szakadt az igazi piacgazdaság, a cégek, termelők egy része csak mostanság tanulja meg miként kell sikeresen működni a korábbitól lényegesen eltérő helyzetben. A kényelmesebb időszakban nem kellett hetente, havonta átgondolni a feltételeket, alkalmazkodni hozzájuk.

– Aztán jött 2008, illetve az azóta tartó, itthon igen csak elmélyült és elhúzódó válság.
– Igen és ez azt is jelenti, hogy a cégek szinte képtelenek beruházni. Az már egy jó évnek számít, ha iparági szinten 1-2 százalékos árbevétel arányos haszon van. Külső forrást pedig alig találni: hitelt a cégek nem kapnak, uniós támogatást pedig a nagyobb élelmiszeripari vállalatok nem vehetnek fel, csak a kicsi és közepes vállalkozások. És nem utolsósorban említem a feketegazdaság mételyét, melynek az alapja a magas áfa. Hosszú ideig 12 százalék volt, aztán lett 15, majd 20, s az utóbbi években 25, majd 27 százalék. Ez önmagában súlyos piaci torzulásokat eredményez, hiszen az áfacsaló cégekkel nem lehet versenyeznie a nagyobb vállalatoknak, akik nem tehetik meg, hogy ne legálisan működjenek.

– Több éve küzdenek ez ellen, de a kormány nem akar lemondani az áfa-bevételről.
– Érthető szempont és alapvetően nem is lehetne vitatni, ha az állam tényleg mindent megtenne annak érdekében, hogy mindenkitől beszedje az adót. A problémát az okozza, hogy erre képtelennek tűnik az államigazgatás. Drasztikusan torzul a piaci verseny, ahol azok veszítenek, akik nem csalnak adót. Meggyőződésünk - és ezt független szakértők által készített tanulmányok is alátámasztják -, hogy van olyan áfacsökkentési lépés, ami a költségvetés bevételi oldala számára sem jelent érdemi kockázatot.

– Az a vád éri a magyar élelmiszergyártókat, hogy túl drágák, egy osztrák boltban hasonlóak az árak, míg Németországban akár 15-20 százalékkal is olcsóbb lehet az élelem. Miként lehetséges ez?
– Egyszerű a magyarázat! Ausztriában 10 százalékos áfa mellett kerül ugyanannyiba a termékek, a németeknél pedig csak 7 százalék az áfa. Itthon 27 – néhány élelmiszert kivéve. Vagyis egy osztrák feldolgozó zsebében a magyarokéhoz képest 17 százalékkal több maradhat. Az alapanyagot nagyjából mindenhol azonos áron szerzik be. Csakhogy nálunk van egy 30-35 százalékra becsült feketepiaci hányad, s ezek a cégek, kereskedők teszik tönkre a transzparens csatornákon működő feldolgozókat. Mert elképzelhetetlen, hogy egy 400 forintért megvett disznóból 800 forintos darált húst lehessen a boltban kínálni! Ha csak levágom, tisztítom, kicsontozom a sertést, az kerül legalább ennyibe, nem a ledarált, kereskedelmi árréssel, áfával növelt hús! Ez csak úgy lehetséges, ha a láncolatban valakik „megspórolják” az adót. Most annak van jövedelme, aki csal!

– Erős mondatok ezek, főként a kisebb üzemekre és a kereskedőkre nézve!
- Az is erős, hogy a nagyüzemeink kínlódnak, a húsiparban csődhelyzet alakult ki. Már említettem, hogy ez az állatorvosi ló. Túl-kapacitás van: ma 4-4,5 millió sertést vág Magyarországon 130-140 vágóhíd. Németországban van 170, de ők összesen 50-55 millió hízót ölnek le évente. Ha az itthoni sertéseket egy cég vágná le, azzal a német listán a 4-5. helyen végezne. A hazai legnagyobb vágóhíd nem fér be a német lista első tíz helyére. Egyébként éppen a hatékonysági előnyből kifolyólag lehet versenyképes a német félsertés. Ezek a hatékony üzemek sajnos elszipkázzák a jó szakembereket is: Ausztriában van üzem, ahol 80 százalék a magyar hentes, a németeknél és Hollandiában is találni vállalkozást, ahol a húsipari munkások fele magyar.

– A hazai feldolgozók 4 milliárd forinttal tartoznak állattenyésztőknek.
– Az ágazat jövedelmezőségi problémái nyilván kihatnak a partnerekre is. A húsipar nehéz helyzete nem szolgálja a sertésstratégia céljait sem, hiszen egy ilyen „legatyásodott” húságazattal nem tűnik reálisnak a célként kitűzött 6 milliós sertéslétszám elérése az országban. Hiába kimondottan szakszerű, átgondolt, használható a kormány által is elfogadott sertéstenyésztési stratégia, nem lehet megvalósítani, ha tönkre mennek a feldolgozók!

– A külpiac nem segít, hiszen ott nem kell számolni az áfa-hátránnyal?
– Részben megoldás lehetne, de itt meg az a baj, hogy a nagy piacokat nem tudjuk ellátni elegendő mennyiségű és minőségű, egységes termékkel. Egyébként a hazai agrárexportból – mely évről éve növekszik, a feldolgozott termékek aránya folyamatosan csökken. Vagyis főként alapanyagokat, s nem értékesebb, munkaigényesebb élelmiszert adunk el. Az élelmiszer export-import aránya is romlik. Ami nem csoda, mert sok cég a hazai kereskedelmi igényeknek sem tud maradéktalanul megfelelni.

- A kisüzemek viszont teret nyernek a hazai üzletláncoknál.
– Önmagában az egy jó irány, hogy kisebb üzemek termékei is megjelennek az üzletek polcain, ha e termékek a kiskereskedelmi láncok szigorú igényeit ki tudják elégíteni. Az ugyanakkor meglepő, hogy olyan tömegtermékek –nyers hús, gyorsan érlelt kolbászok stb. - esetében is mind több kisüzem működik látszólag sikeresen, amelyeknél a gazdaság törvényszerűségei és a nyugat-európai példák azt indokolnák, hogy a nagyüzemi, hatékony termelés a meghatározó. A kicsi és közép méretű feldolgozóknak – ahogy külföldön ez a természetes – elsősorban a speciális termékek piacán lenne keresni valójuk.

– Hol a kiút?
– Az átalakulás már rég tart, de ez hosszú és fájdalmas folyamat. Az alkalmazkodást viszont az állami is segíthetné, ha rendezné a sokat emlegetett áfa-ügyet. Ezzel párhuzamosan segíteni kellene a fejlesztést, az innovációt. Uniós és hazai pénzekre egyaránt szükség lenne.