Négyszázas disznóból négyezres sonka

Aspermalaborban, a bicsérdi B-Aranykorona Kft. sertéstelepén nyílik az első hűtő. Gyúró Zoltán inszeminátor kiemel néhány flakon termékenyítőanyagot, zsebre teszi a katétereket, majd megragad egy botot – ezzel fogja regulázni a segéderőt. Van itt fegyelem! – gondolom, miközben az imént kapott hófehér gumicsizmában és tetőtől talpig steril esőkabátban igyekszem tartani a tempót. Kisbalog, a segéderő már vár, majd egykedvűen ballag ki a helyéről – valószínűleg nem szereti az esőt. Amúgy lehetne feldobottabb, hiszen álommunkát végez: sétálgat és kelleti magát az anyajelöltek között. Nem tudok nem oda nézni: férfiassága szembetűnő még az avatatlan szemnek is. Nincs rajta mit szégyellni, a hárommázsás kan disznók már csak ilyenek. S hogy milyen egy jó inszeminátor? Csupa szem. Amelyik kocán azt látja, hogy kész az anyaságra, máris cselekszik: megtermékenyíti az anyaállatot. Szóval emiatt fásulhatott bele Kisbalog. De a vér szerinti apák sem boldogok: a mohácsi kantelepen élnek izoláltan. Mi, fogyasztók viszont majd azok lehetünk, mert Duroc kanok utódainak a húsát fogyaszthatjuk végeredményként, ami sötétvörösebb színű, tömörebb és tartalmasabb lesz. De hol vagyunk még attól!

Egyelőre ezen a profi technológiával felszerelt, nagyüzemi egyedi kocaszálláson járunk, vagy inkább futunk – méghozzá versenyt, az idővel. Mert az idő pénz: minél gyorsabban állítanak elő egy hízót, annál kevesebb lesz az önköltség. Ezért a kocák – amik előtt Kisbalog még mindig szemérmetlenül húzza a mézesmadzagot – négy-öt nappal előző malacaik leválasztása után már a következő fogantatásukat várják. Minden világos. De leginkább ez a legújabb fényterápiával felszerelt szakasz, ahol fénycsövek világítanak a nap huszonnégy órájából húszban. Nem pazarlás, így kell spórolni: kimutatták, hogy a 150 luxos állandó fény a peteérést serkenti. A másik kulcsszó tehát a fegyelem mellett a tempó.

Gyorsítsunk hát mi is, mert lassan a riport negyedénél tartunk és nemhogy kolbászt, de még malacot se láttunk.

Irány hát a fiaztató. Lányoztatónak is nevezhetnénk, tekintve, hogy a nőnemű utódok is itt születnek – de nem az elnevezés a fontos. Sokkal inkább az, hogy minél több kismalac jöjjön világra egészségesen és maradjon életben. Ezt már dr. Kincses Imre, a telep állatorvosa és vezetője mondja, s mutatja a százmilliós beruházást, amit néhány éve ennek érdekében megvalósítottak. Egyedi takarmányadagoló, automata szellőztetőrendszer, ami gombnyomásra, számítógépes vezérléssel működik. Járjuk végig a hosszú folyosót, nézzük az üveges ajtóval elválasztott termeket: az elsőben fialás előtt álló kocák, a többiben rózsaszín kismalacok. Ahogy nőnek, úgy fehérednek – bárcsak ez történne az iparággal is, aminek hazánkban még az óvatos becslések szerint is harminc százaléka fekete. S hogy ennek Bicsérden miért nem örülnek? Mert ez tovább csökkenti az amúgy is nyomott árakat, ami miatt az utóbbi hét évben a magyar sertéságazat nem könyvelhetett el nyereséget.

A főszereplőket ez láthatólag nem izgatja: boldog tudatlanságukban nem törődnek se az általuk produkált gazdasági eredménnyel, se a rájuk leselkedő gyászos jövővel. A jelenben élnek, s hogy ezt minél boldogabban tehessék, azt nemzetek feletti, komoly jogszabály felügyeli: az Európai Unió előírása értelmében a sertéseknek játékot kell biztosítani. Kisautó? Legó? Nézek immár az előhizlaldán körbe, mire az állatorvos himbálódzó láncokat mutat, amiket az állatok az orrukkal lökdösnek. Elégedettségük csak fokozódik, ahogy a súlyuk is, a középhizlaldában olyan dolguk van, akár egy szállodában: „ad libitum” takarmányozás, magyarul „all inclusive” – vagyis annyit zabálhat, amennyi belefér. S mire a véghizlaldába kerülnek, megették már a kenyerük javát is.

– Ez itt a siratóház – mutatja az állatorvos az istállót, ahol az állatok az utolsó heteiket töltik. Ám az élet mulandóságán kívül más miatt is lehetne itt sírni: a hatalmas épület korszerűtlen, nagy kontraszt a telep elején látottakhoz képest. Modernizálnák, akár a többi hizlaldát, de nincs pénz beruházni. Pedig az átlagot felülmúló mutatókkal rendelkező hazai nagyüzemet volt szerencsénk végigjárni. Százhetven nap – ennyi idősek azok a száztíz kilós állatok, amelyeket a dolgozók a szállítóautóra hajtanak. Brávó! – mondhatnánk, hiszen ez tíz nappal jobb, mint a magyar átlag. De tegyük hozzá gyorsan, hogy a nyugat-európainál ugyanannyival rosszabb. S ezt a tíz napot a hizlalás során veszítik el. Ahol lelassul a tempó, az ördögi kör viszont belendül: az elavult technológia miatt az állatok felzabálják a nyereséget, nyereség nélkül viszont nem lehet a technológiát lecserélni.

Kigördül a teherautó, megyek utána én is. Nem is tudom, mit sajnáljak jobban: az állatokat vagy azt, hogy a telepen kilogrammjukért – a mostanihoz hasonló szerencsés időszakoktól eltekintve, mikor a sertés ára négyszáz forint felett van – az előállítási költségnél kevesebbet kapnak. Ha egyáltalán kapnak. Mert a nagyvágóhidak jó része is abban toporog, amiben időnként az állatok. És közben táncolnak – a csőd szélén. A kapuvári például egyenesen bele is ment – ezzel a bicsérdieknek sok millió forintjuk úszott el. A kaposvári pedig – ahová ez a szállítmány tart – ennek a többszörösével tartozik. Talán ezért nem várnak minket Kaposváron tárt karokkal – vagy egész pontosan nem várnak sehogyan.

Keresünk hát egy másik vágóhidat. Irány a mohácsi Pikker Kft. Kicsinek nagy, nagynak kicsi, de egy biztos: stabil, jól fizető partner, olyan munkahelyi kultúrával és bérstruktúrával, ami miatt az emberek szeretnek itt dolgozni. Boldogságra csupán annak a hetvenöt vágósertésnek nincs oka, amelyeket épp most hajtanak utolsó útjukra. Nézem, egyelőre kintről, amint lépdelnek a hosszú folyosón és megérkeznek az élőállat-pihentetőbe. Tranzitváró a másvilágra – fut át az agyamon. Más világ valóban, ami odabent fogad. S bár előzőleg azt mondtam, minden látványt bírok, itt bent időnként mégis elbizonytalanodom. Pedig elájulni leginkább a profizmustól lehetne: profi technológia, profi szakemberek, profi szakvezetés Dombi Ildikó ügyvezetőnek köszönhetően – az első pillanattól az utolsóig. De elkövetem a hibát, mindjárt az elsőben: belenézek a soron következő sertés szemébe. Sokáig nem tehetem, az elektrosokktól a semmibe réved. S már lógatják is fel öntudatlan állapotban a kábítóbokszból az első felsőpályára, a véreztetőre. Viszi a pálya tovább, a kefés testmosó után jön a wellness: forró vizes fürdő, majd pedikűr, manikűr, ahol megszabadítják a körmeitől.

Perzselés után vállfára akasztják, így indul tovább a kopasztónak nevezett második felsőpályán. Kopasztják a sertések mellett a húsipari vállalkozásokat is: útdíjak, magas áfa és adók a füsttől a hűtőgázon át a szennyvízcsatornáig. Ezektől is nyomorodik az iparág – a disznóknak meg már mindegy: egy szakember most vágja le a fülüket és vájja ki a szemüket. Határon vagyok – de nem az összecsuklásén: a szennyes és a tiszta üzemi övezetén. Schengen ide vagy oda, itt bizony nincs átjárás: a két részlegben dolgozók külön öltöznek, étkeznek és egymással semmilyen formában nem érintkezhetnek. S hogy mi történik a tiszta övezetben? Indul a harmadik felsőpálya, a bontó: itt születnek meg a félsertések.

Tudják, mennyi félsertés meg félsertés? Tévedés: nem egy egész! A bontóban ugyanis automatikusan kidobásra kerül húsz százalék fel nem használható rész. Ez miért érdekes? Mert az állati eredetű hulladék elszállíttatása a vágóhídnak havonta milliós költséget jelent. Több országgal ellentétben, ahol nem kerül semmibe, sőt akadnak államok, ahol még fizetnek is a vágóhidaknak érte. Hát így védjük ma a hazai gazdaságot…

Csúszós a terep, vigyázzunk. Közben ne feledjük, hogy már át is estünk – egyenesen a ló túloldalára, méghozzá az európai normát messze meghaladó szabályozásokkal. Nézzék például ezt a tizenkét darab üzemi rovarcsapdát! Minden havi ürítéskor össze kell számolni bennük tételesen, az utolsó szúnyogig, hány darab és milyen rovart fogtak. Majd kockázatelemzést készíteni. Végül védekezési stratégiát kidolgozni…

Ismerik a mesét, mikor az együgyű lány és az anyja a pincében zokognak: mi lesz, ha a lánynak fia születik, véletlenül lemegy a pincébe játszani, ott a káposztáskő véletlenül eldől, a gyerek véletlenül épp mellette ugrál, a kő pedig véletlenül agyonüti? Effajta rettegést élhetett át a jogalkotó, mikor létrehozta a húsüzemekre vonatkozó előírásokat. De ezt valószínűleg csak én érzem így, a Pikker Kft. bólyi feldolgozóüzemében – ahová a vágóhíd után tartunk – a szemüveges dolgozók számára természetes, hogy műszakonként legalább háromszor bemutatják szemüvegüket a művezetőnek, aki ellenőrzi és adminisztrálja, hogy nem hiányzik-e egy darabja. De nem csak az élőket kell ám védeni. Az üzem mellett fekszik egy zsidó temető, negyven éve nem járt benne senki. Mindegy, akkor is kiemelt övezet, vagyis a zajterhelés éjszaka nem haladhatja meg a negyven decibelt. Márpedig itt néggyel többet mértek. (Csak zárójelben: a suttogás hangereje harminc decibel…) Mit lehet ilyenkor tenni? Vagy sok százezret beruházni, vagy hosszú utánajárások során beszerezni egy igazolást: a negyven éve nem működő temetőt este tíz után nem látogatja senki.

Mi viszont látogassuk meg ezt az 1,2 milliárd forintból létrehozott csúcsüzemet, ahova most gördül be a félsertésekkel a szállítóautó és tolat a légmentesen záródó dokkoló kapuba. Csinos járgány, a cég tizenöt tagú Volvo-flottájának egyike – maguknak szállítanak, hiszen így biztonságosabb, színvonalasabb. Örülhet, akinek ilyen gépparkja van – gondolhatnánk. Csakhogy jött a nemrég bevezetett útadó s vele több tízmillió forint pluszköltség. Kedvezmény nem jár nekik, mivel nem szállítmányozó cég.

S hogy mindez miért sújt minket, fogyasztókat is? Mert az üzletben, az árcédulán ez is meg fog jelenni. Jelentem: sem az összegtől, sem a végeredménytől nem is vagyunk olyan messze. A feldolgozórészlegben járunk, s ezúttal is olyan szakvezetést kapunk Dombi Ildikótól, hogy megtölthetnék vele az egész újságot. Itt viszont tepertőkrémet töltenek dobozokba. Az érlelőben csúcsminőségű prémiumsonka – előtte hat hetet töltött a pácolókádban, majd egyet a füstölőben. Itt további tizenkét hétig áll, s ezt teszi benne a pénz is. S mikor végre az üzletbe kerül, nemcsak a díszcsomagolás rakódik rá, hanem az összes költségen és árrésen túl az is, ami a húsipart leginkább versenyképtelenné teszi: 27 százalék áfa. Évtizedes probléma, most újra azért harcol az ágazat, hogy csökkentsék.

Hát így lesz jelenleg a négyszáz forintos disznóból négyezer forintos termék. Bár így nőne a korlátok helyén egy nagy kerítés. Lehetőleg kolbászból.