Aranyosszigeti magvetők

– Az utolsó pillanatban vagyunk, talán még megered a búza – mondja a falu szélén egy szépen elművelt tábla szélénél Nick Ferenc, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány elnöke. Budapesti lakos ugyan, de az év tizenkét hónapjából tízet családjával együtt Aranyosapátiban tölt, ahol az alapítvány tevékenykedik. Rendezvények sokaságát szervezik itten, a falu főutcáján lévő, Aranyosszigetnek is nevezett bázisukon naponta fordulnak meg neves és kevésbé ismert vendégek, művészek, népművelők, politikusok, gazdasági szakemberek. Céljuk a vidéken még fellelhető értékek mentése, őrzése, ápolása.

Tevékenységükkel átfogják a teljes Kárpát-medencét, de Aranyosszigetre nemcsak Vásárosnaményból, Beregszászból meg Szabadkáról, Sepsiszentgyörgyről jönnek, hanem Stockholmból, Tokióból, Chicagóból is. Most is fontos vendégeket várunk a temető melletti táblánál: a helyi általános iskolások népes csoportját. A tanárok egy része már itt van, s érkezik Kocsis István, az aranyosapáti görögkatolikus lelkész is. Ő és Nick Ferenc írta alá azt a szerződést, melyben szerepel, hogy a helyi egyház és az alapítvány együttműködik a vidék értékeinek megőrzésében. Ebben van többek között a „Mindennapi kenyerünk” programsorozat is, ami magában foglalja a föld megművelésétől a vetésen és a búzaszentelésen át a kenyérsütésig a teljes folyamat végrehajtását, mert errefelé se nagyon tudják már a fiatalok azt, hogyan lesz a búzából kenyér.

Most érkeztünk e program második lépcsőjéhez, a vetéshez. A magágy már szépen előkészítve, s a kanyarban feltűnnek az iskolások is. Hamarosan megérkezik lovával, szekerével Mitru János, aki a vetés előtt még megboronálja a talajt, aztán kezdődhet a munka. De kézzel, mint régen. Mert traktorok, vetőgépek nem voltak mindig, lóval szántottak, boronáltak, kézzel szórták el a magot. Mitru János sem a földművelésből él, a vasútnál dolgozik, de szereti a lovakat, és bánni is tud velük. Olykor-olykor még munkára is fogja őket, amit a lovak kimondottan szeretnek. Hát még azt, amikor a gyerekek körülfogják és dédelgetik őket. Az iskolások vannak vagy ötvenen, de azért köztük is akadnak olyanok, akiket jobban foglalkoztat a mobiltelefonjuk, mint a lovas szekér. Egy felnőtt meg is rója ezért őket, mire meghúzzák a vállukat, hogy „ó, nem érdekel ez minket”. Hát akkor mi érdekel benneteket? – kérdezem a hatodikos-hetedikes fiúkat, mire kórusban felelik: a számítógép meg a versenyautó. De amikor a kisebbek csatárláncba állnak a szántóföldön, és Mitru János meg Nick Ferenc útmutatása nyomán kézzel kezdik szórni a magot, közülük is többen közelebb somfordálnak. Aztán kézbe véve a maggal teli vödröket, megindulnak ők is. Eleinte kényszeredetten vigyorognak, ugratják egymást az ügyetlenségük miatt, de mikor megtalálják a ritmust, és szép egyenletesen lépve simán terítik a magokat, egyre jobban elcsendesednek. Végül már a borona szarvát is szívesen megmarkolnák, de a boronálás férfimunka, Mitru János takarja be a magvakat.

Aratáskor, kévekötéskor azonban majd a tinik is dolgozhatnak. Jutalmuk nagy karéj kenyerek lesznek, amiket az aranyosszigeti kemencében sütnek ki – ez ugyan még nincs, de augusztusra elkészül. Bele fog férni vagy tíz nagy kenyér, jut belőle a szülőknek is. Újdonság lesz nekik is, hiszen a legtöbbjük még soha életében nem evett hófehér, kemencében sült kenyeret. Az alapítvány és a görögkatolikus gyülekezet nélkül talán soha nem is ennének.

FOTÓ: NICK FERENC