Szalmonellafrász

Furcsa tájékoztatót tartott a hét elején a Baromfi Terméktanács elnöke és egy magáncéget képviselő kutató vegyész. Egy olyan módszert reklámoztak, mellyel két óra leforgása alatt lehet kimutatni egy termék szalmonella-tartalmát. Eddig 4-5 napot kellett erre várni. Szép teljesítmény, a magyar tudomány terméke ez az újítás. De mégis keserű lett a szám íze. Miért?

Egyrészt azért, mert nem hiszem, hogy a terméktanács elnökének tiszte egy magáncég eljárásának reklámozása. Másrészt nem véletlen az időzítés: az Európai Unió által szabott határidő előtt egy évvel jelentik be és mutatják meg a sajtó előtt a látványos eredményt produkáló berendezést. Ráadásul kimondottan rosszul sült el a dolog: a magyar sajtó – természetes módon - kevésbé foglalkozott az eljárás erényeivel, az első mondatok mind arról szóltak, hogy baj van a magyar csirkével. Akadtak címek, melyek szerint jövőre eltűnhet a boltokból a honi szárnyas. 2010. december 12-től ugyanis csak szalmonella-mentes csirkét lehet árulni az Európai Unióban.

Hogy a boltokban valóban a fogyasztókra veszélytelen áru kellesse magát a pultokon, hűtőpolcokon az egész élelmiszer-láncnak nagyon észnél kell lennie. Vagyis amennyiben szalmonellás csirkét találunk a boltban, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az állattenyésztő, vagy a baromfi-feldolgozó érte a hibás. Szalmonellával ugyanis fertőződhet a szállítás során, vagy éppen az üzletben is a hús. Az Európai Unió mindenesetre a termelőktől követeli meg elsőként a sterilitást, azt, hogy ágazati szinten évente több tíz milliárd forintos többletköltséggel mentesítse az ólakat, a gépeket, az embereket, a takarmányt, mindent. Az élelmiszeriparban már könnyebb a helyzet, eddig is használhattak kemény vegyszereket, eljárásokat, hogy a csirkehús felületén megsemmisítsék az esetlegesen ott lévő bacikat. Az USA-ban klórtartalmú anyagba mártják a csirkét, a fogyasztóknak nincs baja évtizedek óta, a szalmonella meg jól megdöglik. Ők ezután is tehetik, de akkor teljesen érthetetlen, hogy miért kötelezik erre az uniós termelőket a brüsszeli döntéshozók. (Erre is van magyarázat: az EU erre a kezelésre hivatkozva nem engedi piacára az amerikai baromfit. Vagyis innen nézve, védi a piacát.) Megjegyzendő, óriási vita volt/van az EU-ban, hogy szükség van-e a baromfi-telepek méregdrága mentesítésére, mely nem egyszeri tevékenység, hanem folyamatos fertőtlenítést igényel. A szalmonella ugyanis együtt él velünk, mindig itt van a környezetünkben. Vegyük tudomásul: kiirthatatlan. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy melyik szalmonelláról beszélünk éppen, mert van belőle több mint 2000  faj, melyek közül csupán néhány okoz megbetegedést. Az olvasónak, hallgatónak, a családanyának mindegy is, szerintük a szalmonella úgy veszélyes, ahogy van! Főként azért, mert a médiamunkásoknak sincs halvány fogalma a kérdésről. Nem is kell mikrobiológusnak lenniük, éppen ezért kell megmagyarázni – sokszor – a dolgokat. No, erre nem került most sor.

Ezt figyelembe véve nem mindegy, hogy a minap az új berendezést sajtó előtt tesztelők a 10-ből 7 esetben milyen baktériumot találtak. Arról ugyanis nem szólt a terméktanács elnöke, sem a fejlesztő. Sem arról, hogy a talált bacik hol, miként kerülhettek a húsra. Mert a boltban vettek 10 csirkét, azt tesztelték, de azt nem lehetett felderíteni, hogy mi volt a termék „előélete”.

Ahhoz viszont biztosan jó volt e hírverés, hogy a jó magyar háziasszony, akinek természetesen fogalma sincs, hogy szalmonella és szalmonella között mekkora különbség van, elrettenjen a magyar csirkehústól. Annyit persze közöltek a hírek, hogy nem kell nagyon betojni, mert főzéskor ezek a bacik megsemmisülnek.

És éppen emiatt érthetetlen az unió egész eljárása: miért van szükség erre a sziszifuszi mentesítésre a telepeken, mikor eddig sem a csirkehús okozott fertőzést az öreg kontinensen. Mert persze van szalmonella-megbetegedés, méghozzá vagy 170 ezer embert érint évente, de ezek szinte kizárólag a megfőzött ételekből erednek, azaz a rossz tárolás miatt szaporodik fel bennük a bűnös szalmonella. Ráadásul a levágott baromfi élelmiszer-üzemekben történő utólagos fertőtlenítése – több ország alkalmazza most is – szinte tökéletes védelmet nyújtott eddig.

Így, vagy úgy, tény: jövőre azok a telepek, amelyek képtelenek szalmonella-mentesen tartani az állatállományukat, nem értékesíthetnek. Vagyis tönkre mennek. Mert ma még sok telep képtelen költeni a fertőtlenítésre. (Igaz, évek óta tudnak erről az uniós előírásról, csak nem léptek még semmit.) Ezek vélhetően bezárnak. És akkor jöhet a jó öreg importcsirke. Vélhetően nem az unió területéről, hanem a fejlődő országok valamelyikéből. Mert ott olcsón lehet termelni, feldolgozni. Ott nem érvényesek az unió szabályai. Az onnan származó csirkének nem kell úgymond steril és állatbarát körülmények között felnevelődnie, annak elég a vágást követően mentessé válnia. Vagyis nyomott lehet az ára. A fogyasztót meg igazán ez érdekli. A magyarról most jól megtudta, hogy szalmonellás, veszi hát a külföldit. Hogy az éppen olyan szalmonellás körülmények között nevelkedik, csak feldolgozás során válik nagyjából sterillé. Kit érdekel? A fogyasztó nem is tud minderről.

Ki érti ezt? A fogyasztó biztosan nem, mert ő csak azt hallja, hogy baj van a magyar csirkével. A magyar baromfitenyésztő sem, mert az eddigi módszerek mellett sem okozott az utóbbi évtizedekben megbetegedést a magyar csirke. Azt érzékeli, hogy megint egy felesleges uniós reformlépés, mely ellehetetleníti, a világ más tájékához képest versenyhátrányba hozza. A feldolgozó sem, mert eddig is voltak módszerei, hogy egészséges húst adjon át a kereskedőnek. Akkor kinek az érdeke mindez?

Elméletileg a fogyasztókra hivatkozva hozott verdiktet Brüsszel. Azokra a fogyasztókra támaszkodva, akik viszont eddig is tudták, hogy nem érdemes kockáztatni: nem szopogatjuk a nyers csirkelábat, nem nyalogatjuk a bőrt a csirkemellen és megfőzzük az ételt, mert ez a szokás évezredek óta. Csirketatárról meg még nem hallottam. Az ugyanis tényleg nyers húsból készülne.