Tengernyi víz

Kemény habot ver a sebesen áramló víz a dűlőút hídja alatt, ahol legalább 40-50 centiméter az esése. Azóta folyik ilyen gyorsan, amióta a kömpöciek segítséget kértek és kaptak, hogy tisztítsák ki a Fehértó-Majsai Főcsatornát, mert a belvíz tanyák sorát veszélyeztette, és nemsokára az alacsony fekvésű faluban is károkat okozott volna. A csatornát négy-öt évente takarítja ki a vízügy, de amióta belevezetik Kiskunmajsa tisztított szennyvizét, olyan magas a víz káliumtartalma, mintha műtrágyáznának. A növényzet háromévente vastagon benövi a medret.

Azt viszont csak találgatni lehet, mitől habzik a barnás színű víz. Arra gondolnak, hogy talán a kiskunmajsai termálfürdő csurgalékvizéből is kerül bele valahogyan. Régen sok hal volt a vízben, az emberek csapatostól jártak a hidak melletti mélyebb részekre horgászni. Szép, nagy kárászokat lehetett fogni. Újabban azonban már a sokkal ellenállóbb teknősök is megfogyatkoztak. Egy lánctalpas kotrógép kezelője azt mondja, hogy a markolókanál alig talál teknőst az iszapban.

Sivány dűlőnek hívják ezt a határrészt, Kömpöcön itt a legrosszabb a talaj. A hídtól jobbra a medret beszűkítő beton műtárgy látható, mellette két vasbódét eszeget a rozsda. Balra tanya, udvarán száraz gazzal benőtt kisebb-nagyobb építmények. Ott működött valaha a nagy múltú Vituki (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet) mérőállomása. Az enyészetnek indult építmények műszereinek adatait egy közeli tanyasi asszony olvasta le rendszeresen, majd továbbította azokat. A beton műtárgy egy zsilip része volt, vájatába egykor deszkákat csúsztattak. Pontosan annyit, amennyire állítani akarták a vízszintet.

Az 1886-tól működött, a vízügyi kutatásokat és a vízgazdálkodást összehangoló szervezetet 2012-ben fölszámolták, hogy legértékesebb vagyonát – egy Duna-parti telket – privatizálhassák. „Rosszul vízgazdálkodni jó adatok birtokában is lehet, de a jó vízgazdálkodáshoz feltétlenül jó vízrajzi adatokra van szükség” – írták egy, a Vituki nekrológjának is felfogható szakmai előadásban.

Elvesztették személyzetük és anyagi forrásaik jelentős részét a vízügyi igazgatóságok is, amelyeknek a vízkormányzást biztosító csatornarendszer karbantartása lenne a feladatuk. Eltűntek az alsóbb rendű csatornarendszereket működtető vízgazdálkodási társulatok, amelyek a földhasználók befizetéseiből működtek. A rendszerváltozás után sokan nem fizették be a szükséges összeget, a társulatok pedig hiányosan végezték el a munkát. Végül az állam megszüntette ezeket, feladataikat pedig átadta az állami vízügyi igazgatóságoknak – anélkül, hogy az ellátásukhoz szükséges pénzt és embert is biztosított volna.

– Így aztán csak akkor érnek ide, ha baj van – mondja Tisoczki László, Kömpöc polgármestere. A település területén március 28-án 7-800 hektár földet borított belvíz. Akkorra már vagy fél métert húzódott lejjebb a szintje, miután segítséget kértek, és kikotorták a medret.

– Ez a csatorna majdnem minden nyáron kiszárad – mutatja a polgármester. – Olyankor egy gumikerekes géppel, amilyen a vízügynek is van, könnyűszerrel ki lehetne takarítani – de nincs rá keret. Négy-öt évenként van errefelé belvíz, ha kezdi veszélyeztetni a házakat, segítséget kérünk az országgyűlési képviselőtől vagy a megyei kormányhivataltól. Olyankor valamilyen rendkívüli keretből, szerződött magánvállalkozókkal, lánctalpas gépekkel, sokkal drágábban lehet elvégezni a munkát.

A csatorna rendben tartása nem volt mindig teljesíthetetlen feladat. A rendszerváltozás előtt egy állandó alkalmazott rendszeresen végigjárta a kömpöci csatornaszakaszt. Kaszájával levágta a mederben a gazt, rögtön, amikor az kifakadt. Ha túl sok volt a víz, kivett egy-két deszkát a zsilipből, ha emelni akarták a vízszintet, visszarakta őket.

– Most mindenki örül, hogy megszabadítottak bennünket a víztől, de nem adok két hónapot, és már a szárazságtól kell félni, le kellene zárogatni a zsilipeket – mondja a polgármester. A csatorna a vízügyé, de nincs rá embere.

Korábban csak a Kistelekre vezető kövesútig takarították a medret, idén egészen a volt mérőállomásig kikotorták. Fölötte továbbra is náddal teli a csatorna, fél méterrel magasabb a víz, elöntötte a környező földeket. A  legelők teljes egészében víz alatt állnak, a gabonaföldeken frissen hazatért gólya gázol a vízben.

Sági Péterné birkákat tart. A tanyája közelében lévő legelőn tengerként hullámzik a belvíz. A juhok elvileg a bokros parton legelnének, valójában folyton a gabonaföldre igyekeznek, ahol árpát és tritikálét termel a falugazdász.

– Jaj, nem nekem való már, hogy utánuk futkossak – mondja az idős asszony. Az elárasztott legelő az övé, de más kaszálja. Tizenöt birkája van, azokat is el akarja adni, mert kevés kisbárány született, és annak sincs ára mostanában.

Ha a legelőről is elengedik ilyenkor a vizet, akkor május végére kiszáradnak a magasabban lévő gabonaföldek. De ha április végéig a gyepen pang a víz, ehetetlen lesz a széna. Sági nénit ez nem izgatja, a tehenes gazda gondja, különben is, ha enni nem jó, jó lesz alomnak. Ha szabály szerint időben lekaszálják, akkor az Európai Unió kifizeti a természet közeli gazdálkodásra járó szép támogatást, és nem vizsgálja, hogy büdös-e a széna.

Az unió változtatott a Sivány dűlőbeli viszonyokon. Korábban például használtak olyan gyomirtó szert, amely célzottan kiirtotta a nádat a mederben – ezt azonban kivonatták a forgalomból. A főcsatorna alsóbb szakaszán, amelyet szintén rendszeresen tisztítani kellene, sok a Natura 2000-es terület. Arrafelé az élővilág védelme érdekében engedélyhez kötik a tisztítást, de két-három hónapba is belekerül, mire a papírmunkát elvégzik.

Gyakran lehet hallani, hogy aki vízjárta területre építette a házát, az viselje a következményeket, költözzék el onnan. Zámbó Zoltán tanyája az egyik legmélyebb fekvésű Kömpöcön. Gyakran szorult segítségre, az önkormányzattal szerződésben álló vállalkozó árkot ásott a tanyája mellett, máskor szivattyúzni kellett a vizet az udvarából. A gépei meg a tűzifája egy része most is vízben áll az udvar végében. A derítőt sem lehet használni ilyenkor. Valamivel feljebb tizenöt hektár gabonája van. Azon is áll a víz, és annyira megkeményedett a talaj, hogy nem tud beszivárogni a földbe a víz.

– Nem én építettem ide, 1986-ban vettem – mondja a gazda.

Jó helyen áll, a kövesút mellett – ez többet számít, mint hogy néha visszafelé folyik a szennyvíz a fürdőszobában. A központtól távolabbi határrészeken tömegével szűntek meg a tanyák, pedig ott nem veszélyeztetett a belvíz. Maga Kömpöc belterülete is viszonylagos gödörben van.

– Nem tudni, miért éppen ide építették eleink, de most már itt van, nem lehet felvinni a partra – jegyzi meg a polgármester. Elődje pályázati pénzből az utcák mindkét oldalán kiépíttette a mély, betonoldalú vízelvezető árkot, amelyet a közmunkások akkurátusan tisztán tartanak, így belvíz és nagy esők idején is meg tudják védeni a falut.

Van viszont, ami nem a régmúltban került a vízjárta területre, hanem néhány éve. Zámbóék tanyájára menet fiatal szőlőültetvényre leszünk figyelmesek, a sorok között áll a víz. Jó sok hektár, európai uniós telepítési támogatással került ide. A gazda meg a polgármester azt találgatja, vajon ki adott erre az agyagos mélyföldre telepítési engedélyt, vele sok millió forintot. Kömpöc sosem volt szőlőtermelő vidék, de most a pályázatos ültetvény miatt még hegyközséget is kellett alakítani. A szőlőt kipusztítja a víz, egy részét évente újra kell telepíteni. Tavaly már kezdett termőre fordulni, pótkocsit hoztak a szüretre, de idén alighanem egy utánfutón is elfér majd a termés.

Elköszönünk Tisoczki Lászlótól, és megpróbálunk Kiskunmajsa Marispuszta felé haladni, de a csatorna mentén elöntött utakon csakhamar kátyúba kerül az autónk. Errefelé lakik valahol az az ember, aki traktorral szaggatta ki a mérőállomás melletti zsilip deszkáit, amikor még volt zsilip, hogy ne tarthassák vissza a vizet a földjein. Egy vízzel körbevett ház közelében állunk meg. Négy kutya rohan felénk acsarkodva, gázolnak a vízben, de mikor nem futamodunk meg, tisztes távolságban megállnak. Kijön egy öregember, Vass Lajosnak hívják. Mondja, hogy ez a víz még itt marad egy darabig. Ha ki akar jutni a postaládához a majsai útra vagy bemenni Kömpöcre a boltba, gumicsizmában tud közlekedni.

– A tanyát nem veszélyezteti a víz?

– A pince tele van, de a falnak nincs baja.

– Mikor tisztították legutóbb a csatornát?

– Nem emlékszem. Lehet, hogy akkor, amikor kiásták.

– Aszály szokott itt lenni?

– Tavaly is volt szeptemberben, akkora, hogy minden elszáradt.

Lajos bácsit a víz egyáltalán nem izgatja. Az jobban, hogy „fájnak az inai”. De leginkább az, hogy kapott egy levelet, oltassa be a kutyákat, és rakasson csipet a bőrük alá. Őneki erre nincs pénze, az is elég teher, hogy a négy kutya mindennap megeszik egy kiló kenyeret. A kutyák a tanya gazdájáé, aki bent lakik Majsán; szólni kéne neki, hogy vagy fizessen, vagy tegye őket valahová. – Nem az ideiglenes vízborítás a baj, bár lehet vele riogatni, hanem a vízhiány – mondja Jászszentlászlón Eördögh András, a Dong-ér – Kelőér Vize Egyesület tagja, aki 150 hektáron gazdálkodik. Mint arról Borzák Tibor kollégám írt (A Kiskunságon mindenki vizet akar, Szabad Föld, 2017. augusztus), Jászszentlászló, Móricgát és Szank önkormányzata, valamint 22 gazda kísérletbe kezdett, hogy visszatartsák a vizet, és ne alakulhasson ki nyár végére súlyos aszály. Eördögh nemhogy elvezetné a vizet, hanem elzárta a földjén keresztül vezető csatornát, és elárasztotta területe egy részét.

– Másodpercenként 200 liter víz folyik el tőlünk, miközben a Homokhátságon 2–5 métert süllyedt a talajvíz szintje az 1970-es évek óta. Nemhogy a kaszálókat, de az erdőt is kínozza a szárazság: az 1990-es években telepített akácosban karvastagságúak a törzsek. Nyáron légköri aszály van: nincs harmat, nincs páratartalom, hőhullámok idején még az öntözött növények is elpusztulnak – mondja.

– Van, akinek a tanyáját, a kevés földjén a megélhetését veszélyezteti a belvíz, nincs más jövedelme, és kitartása sem – jegyzem meg.

– Ha nem tartjuk meg a vizet, mind elpusztulunk – válaszolja Eördögh. – Akinek kárt okoz a vízvisszatartás, azt kártalanítani kell. Szeretnénk, ha a mi kísérletünk példa lenne egy nagyobb összefogásra: a gazdák, az önkormányzatok, a vízügy és a politika együtt visszafordíthatná a Kiskunság elsivatagosodását.

Itt kellene befejeznem ezt a riportot, de képtelen vagyok rá, mert már vagy harminc éve hallom ugyanezt. Azóta mégis csak akkor valósultak meg nagy tervek, ha tömérdek pénzért tömérdek betont és aszfaltot kellett beépíteni – olyanról nem tudok, ahol sok ember, sok önkormányzat, rivális politikai erők, profitérdekelt cégek összefogtak volna, hogy a lehető legkevesebb költséggel a legtöbb közös hasznot érjék el. De hátha ez lesz az első.