SZENT GYÖRGY NAPJA az állattartók ünnepe, egykor hagyományosan ilyenkor hajtották ki a jószágot a legelőre. Hajdúhadház és Bököny határában azonban már annak is örülnek a juhászok, ha olyan helyet találnak, ahonnan nem zavarják el őket.

Terelőkutya pórázon

– Délután kettőre megérkezik a legeltetési engedélyünk. El tudna jönni az átadására?

A hajdúhadházi és bökönyi juhászok az utóbbi hetekben, hónapokban, években egyre elkeseredettebben küzdenek életben maradásukért, a legelőért. Ezek szerint mégiscsak sikerrel? 

– Örömmel – fogadtam el Szabó Tibor bökönyi gazda invitálását.

 

Előttünk hatalmas tócsa, ami egy Ladának nem biztos, hogy leküzdhető akadály, ezért inkább átszállunk a mögöttünk araszoló puttonyos, némileg lepukkant kisteherautóba. Körülöttünk szél és harckocsik által formált homokbuckák. 

Hajdúhadház határában, katonai gyakorlótéren járunk. Délelőtt van, így bőven jut időnk arra, hogy a legeltetési engedély átvétele előtt némi határszemlét tartsunk. 

– Nekem már a nagyapám nagyapja is erre a területre hajtotta ki az állatokat – mutat körbe a területen Keczán László juhász. – Innen akarnak most elzavarni bennünket.

A területen juhot nem látok, bokrokat, rekettyést annál többet. A gyep Natura 2000-es védettségű, ám az állatok karbantartó legeltetése híján egyre inkább erdősül. 

– Az én őseim meg már 1702 óta juhászok, igaz, akkor még Hajdúböszörmény határában őrizték a jószágot – toldja meg társa szavát Ungvári László. – Csak az 1800- as években jöttünk át Hadházra. De a tízéves fiam is azt mondja, juhász lesz. Feltéve persze, ha nem üldöznek el bennünket.

A juhászok kálváriájáról még legelőszemlénk előtt tájékozódtunk Keczán László otthonában. Először hat-nyolc éve szóltak nekik, hogy nem használhatják a területet, amely évszázadokon keresztül a falu közlegelője volt, majd a második világháborút követően a Vörös Hadsereg vette birtokba. Igaz, amikor az oroszok nem gyakorlatoztak, a juhászok kihajthattak a területre. Nem zavarták egymás köreit, sőt az is előfordult, hogy a szovjet parancsnok reggeli torna gyanánt katonákkal takaríttatta ki a hodályokat. Megszépítő messzeség történetei ezek.

– Volt itt mindenféle állat, a juhok mellett a gulyát, csürhét is ide hajtották ki – hallgatom a juhászokat.

– Nem volt balesetveszélyes, hogy gyakorlótéren legeltettek?

– Egyáltalán nem. Szóltak, hogy mikor, meddig gyakorlatoznak, mi meg olyankor nem hajtottunk ki. Egy baleset nem sok, annyi sem történt. Nem bolondultunk meg, hogy lövedékekbe hajtsuk a nyájat

De nem volt gond akkor sem, amikor az oroszok kimentek, és a területet a magyar honvédség vette át. Különösen úgy, hogy az 1595 hektáros területnek csak a töredékét használták kiképzésre. Mindezt a terület kezelőjével kötött szerződés alapján. 

Így volt ez az uniós csatlakozást követő években is. A juhászok még jól is jártak, mert az állatállomány után európai támogatást kaptak. Egészen addig, ameddig le nem járt a szerződésük. A Honvédelmi Minisztérium illetékes ügynöksége 2010-től meghirdette a terület bérleti jogát öt évre. Ezzel még nem is lett volna baj, ám az az egész területre szólt. Így, egyben. És ugyan melyik juhász az, aki évente több mint 15 millió forintot ki tudna fizetni a bérleményre? A pályázati kiírást követően viszont alakult egy cég Hajdúhadháztól csaknem háromszáz kilométerre, Kiskunlacházán, félmilliós törzstőkével – az el is vitte a bérletet. Ugyanez a cég egy Eger melletti, több mint 300 hektáros honvédségi területre ugyancsak ajánlatot tett. Azt is megnyerte, ott is lehetetlenné tette a gazdák életét. De az egy másik történet. 

– Ismerték a nyertest személyesen?

– Hogyne. Összehívott bennünket, és azt mondta, ha 50 anyajuhonként adunk neki egy bárányt, legeltethetünk továbbra is. 

 – Ekkora pofátlanságot! – tör ki az indulat az egyik beszélgetőtársamból. – Juha nem volt, legeltetni nem tudott, a területalapú támogatást felvette, és még bárányt is adjunk neki. Azt már nem. 

Az aranyélet a cég számára 2012–2013 környékén ért véget, amikor is úgynevezett honvédelmi fedvény került a területre, ami által támogatást sem lehetett rá felvenni. A juh nélküli juhos cég el is tűnt. 

– És mit tettek önök? Hol legeltették a juhaikat?

– Hát ugyanott, ahol addig. 

– Engedélyt kaptak rá? 

– Nem kaptunk, akárhányszor kértük is. De nem is nagyon piszkáltak bennünket. 

 

Tavaly aztán fordult a világ. Országosan újraosztották a vadászterületeket. Erre a részre a Hajdúhadházi Bocskai István Vadásztársaság kapott használati lehetőséget. Hozzánk az a hír jutott el, hogy a társaság vadőre, egyben a szomszédos Hajdúsámson mezőőre, Komáromi Ferenc sajátos sportba kezdett: lesi a juhászokat, akár pirkadatkor is, és ha valamelyikük kihajt, igazoltat – a juhászok azt sem tudják, joga van-e ehhez – és telefonál a honvédségnek, majd feljelentést tesz. Még aznap fel is hívtam Komáromi Ferencet, hogy megtudjam, így van-e, ő azonban nem kívánt nyilatkozni. 

– Nem elég, hogy nem kötnek szerződést a területre, de az azért már mégiscsak sok, hogy a vadőr a gazdái hobbija érdekében vegzál bennünket – emeli a hangját a fiatal juhász, Szabó Tibor.

– Biztosak abban, hogy emiatt teszi? 

– Persze, hogy biztosak. Egyszer be is ismerte, hogy Tasó László államtitkár, országgyűlési képviselő adta ki neki az utasítást. 

– És Tasó Lászlónak miért jó ez? 

– Ő a vadásztársaság tiszteletbeli elnöke. Állítólag vadnyulat akarnak tenyészteni a területen. 

– Lehet a vadnyulakat tenyészteni? 

– Azt nem, viszont ezen a címen fel lehet venni támogatást a területre. Már készül az új szabályozás. 

Az ügyben kerestük Tasó Lászlót is. Mivel a térség országgyűlési képviselője, a választási irodáját hívtuk először, ám az süket – igaz, az országgyűlési választásokon is túl vagyunk már… Ekkor a nyíradonyi önkormányzathoz fordultunk segítségért – Tasó László egykor a település polgármestere volt. Az ígéret készséges volt, a neki címzett levelünket elküldtük, Tasó László azonban azóta sem jelentkezett. Helyette viszont megszólalt Komáromi Ferenc – jóllehet a levelet nem neki címeztük. Nem telefonon hívott vissza, hanem nyilatkozatot küldött. Ezt szerettük volna szó szerint az olvasóink elé tárni, a hozzájárulást kérő levelünkre azonban lapzártánkig nem reagált. Ezt sajnáljuk, mert levele tanulságos: Komáromi Ferenc leírja, hogy mindennapi munkája során a hivatásos vadászi esküjének megfelelően jár el a szolgálati szabályzatot betartva. Senkinek semmilyen nyilatkozatot nem adott ez ügyben, így a Szabad Föld szerkesztőségének sem – áll a nyilatkozatban. Tasó Lászlónak a vadásztársaságon belül semmilyen vállalt és megbízott feladata nincs, sem az intézőbizottságban, sem a szakmai vezetésben. Így sem utasítani, sem pedig szakmai feladattal nem tudja megbízni Komáromi Ferencet, erre lehetősége sincs. Vadnyulat tenyészteni nem lehet, ennek megfelelően támogatást sem lehet rá igényelni. Komáromi Ferenc barátságtalanul fejezi be a levelét, kilátásba helyezve, hogy ha megjelenik – vélhetően a neve –, akkor több feljelentést is tesz. 

Keczán László fenntartja a véleményét, hogy a juhászokat érő vegzálás a majdani támogatás – ha nem vadnyúl, akkor legeltetési – érdekében történik. 

– Nem lenne érdemes ismét megkérni az engedélyt a legeltetésre? – kérdezem a juhászt még a találkozásunk alkalmával.

Keczán László most már vastag dossziét tesz elém, benne a kérelmekre vonatkozó levelek, és az azokra adott elutasító válaszok. Az egyik bökönyi juhász, Pisák Alexandra például azt a választ kapta, hogy aktív katonai ingatlanról van szó, ezért azt a honvédség nem kívánja bérbe adni. 

– Bezzeg 2010-ben maga a honvédség kínálta, pedig akkor is ugyanannyit használták.

– Meg azt is mondják, tegyünk le 25 milliót, ha legeltetni akarunk – csóválja a fejét az egyik juhász. – Juhonként 5 ezer forintra jön ki évente. Ezt már lehetetlen kigazdálkodnunk. El akarnak üldözni bennünket innen, ez van a háttérben, higgye el.

– Pedig a miniszter apja juhász volt, azt mondta, szégyellné is, ha a juhászok nem jutnának legelőhöz. Legalábbis ez a hír járja… 

– Hány családot érint a korlátozás? 

– Körülbelül húszat. Hatezer birka maradhat legelő nélkül. 

Az utóbbi hetekben még inkább elmérgesedett a helyzet.

– Jött Nagy István államtitkár a Földművelésügyi Minisztériumból még a kampányidőszakban, panaszoltuk neki a történteket – meséli Keczán László. – Nagyon együttérez velünk, azt mondta, sőt odaadta a névjegykártyáját is. Nyugodtan hajtsuk csak ki a jószágokat, és ha valaki ránk szólna, mutassuk meg a kártyát. Csodálkoztunk is, hiszen éppen aznap délelőtt kaptunk ismét egy elutasító levelet. Mondta, csak azért, hogy ő közölhesse az örömhírt arról, legeltethetünk nyugodtan.

– És? Mutatták a névjegykártyáját? 

– Persze, akkor éppen a katonáknak. Meg hogy mit mondott az államtitkár. Képzelje, szabályosan kiröhögtek. Így, ahogy mondom. A képünkbe röhögtek. 

 

Jóval két óra előtt érkezünk a bökönyi hivatal elé, de nem tudtunk annyira korán jönni, hogy ne előzött volna meg bennünket egy-két környékbeli juhász. 

– Eljön szerinted?

– Nem mondta, hogy nem. 

– Két nappal ezelőtt is ígérte… 

– Elég, ha a papírt elküldi maga helyett… 

Kettő előtt néhány perccel aztán bevonulunk Piskolczi Géza Péter polgármester irodájába. A papírt azonban nem tőle várják a juhászok, hanem Simonné Rizsák Ildikótól, Nyírbogát első emberétől. Nyírbogát néhány faluval arrébb található, így az ottani gazdák ugyan nem érintettek, viszont a polgármester asszony férje Simon Miklós, a térség országgyűlési képviselője. 

Valójában neki kellene érkeznie, ám vélhetően a kampány miatt nem tudott időt szakítani rá. 

Simonné Rizsák Ildikó üzent, hogy késik, ezért érkezéséig a polgármester igyekszik szóval tartani a falubelieket, érdeklődik a problémájuk iránt. 

– Múltkor mondom a katonatisztnek, aki elzavart, hogy én ebből két lányt tartok el – meséli Szabó Tibor

– Mire ő: én meg két lányt adtam férjhöz, és még nyugdíjba is innen szeretnék menni. 

Az arcokon némi mosoly. 

– Én a katonákat megértem, mert ők azt teszik, amit parancsba kapnak – így az egyik juhász.

– A ruszkik idején is azt tették, mégsem volt bajuk velünk. Lőttek jobbra-balra, de hagytak bennünket élni. 

– Még az olajat is vetted tőlük két forintért, nem igaz? 

Az arcokon most már szélesebb mosoly. 

– A vadászoknak mi közük ehhez az egész történethez? – kérdezi a polgármester.

– Azt mi is szeretnénk tudni. Vagyis tudjuk mi azt jól – Szoták László szavában indulat. – Múltkor azzal piszkáltak bennünket, hogy kutya csak pórázon vagy szájkosárral tartózkodhat közterületen. Hallottatok már ilyent? Terelőkutya pórázon. Hát teljesen meghü- lyült a világ? Nekem ugyan csak harminc juhom van már, de Suták Antalnak, akinek a juhásza vagyok, 1400, amiből 700-at erre a legelőre hozna ki. Ezekkel a jószágokkal mi lesz? 

Ekkor érkezik meg Simonné Rizsák Ildikó. 

– Az engedélyük folyamatban van – előzi meg a kérdéseket.

Az arcokon látható csalódottság. 

– De ezt nem mondhatjuk a juhoknak – fakad ki egyikük. – Itt a jó idő, ki kell hajtanunk.

Ami ezután kezdődik, olyan jelenséggel még nem találkoztam. Az asszony látványos ügyintézésbe kezd. Először Bitay Mártont, a Földművelésügyi Minisztérium egyik államtitkárát hívja, sőt ki is hangosítja, miután figyelmezteti, hogy a juhászokon túl a beszélgetésnél a Szabad Föld újságírója is jelen van. Legeltetési engedélyük Bitaytól a juhászoknak azonban még nem lett. Ezt követően a Honvédelmi Minisztérium egyik államtitkárát hívja ugyanezen okból, és neki sem mulasztja el bejelenteni jelenlétemet. Ezt a beszélgetést azonban már nem hangosítja ki, így amikor később rákérdezek, melyik államtitkárral is beszélt, Simonné Rizsák Ildikó arca megmerevedik, és kijelenti, ahhoz sem járul hozzá, hogy a nevét leírjam, nemhogy az itt hallottakat. 

 

– Megvan az engedély? – kérdezi Szabó János a pásztorbotjára támaszkodva fiától, Szabó Tibortól.

A hadházi határban járunk, egy eldugottabb helyen. Száznyolcvan jószág legelészik körülöttünk. Mégsem akartunk elmenni úgy, hogy juhot sem látunk a gyepen… 

– Nincs. Csak az ígéret megint – hangzik a válasz.

Az öreg legyint. 

– Nem is lesz. Nem vesznek ezek emberszámba bennünket. Csak játszanak velünk.

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.