Tiszadobi vendégház

A falu zsáktelepülés a Tisza szabolcsi oldalán, a megye nyugati sarkában. Borsodba ugyan pontonhíd is vezet, de csak kis víznél használható. Van komp is, de nagy víznél meg télen nem jár, így nyugat felé megáll az élet.
Az igazi turista azonban pontosan ezt szereti a legjobban!
A falusi turizmus dobi szálláscsinálójának Oravecz Mihályt mondják a falubeliek, ám őt hiába keressük, üres az Andrássy grófok kastélya közelében épített háza. A kapuban ellenben áll egy autó, épp most száll ki belőle egy középkorú pár. A férfi kezében kalicka, a kalickában egy nagy, hófehér madár. Köszönünk, s mondjuk, hogy kik vagyunk, kit keresünk, mire a férfi elmosolyodik.
- Mi is őket keressük. Amúgy Anasics Ernő lennék Budapestről. Mihály pedig a régi barátunk. Ők azok - mutat az utca végéről hazafelé bandukoló idősebb házaspárra -, kint voltak kaszálni.
- És ezzel a madárral mi lesz? - mutatunk a kalickára, mire elnevetik magukat.
- Ez egy selyemtyúk. Pontosabban kakas - s kiengedik a ketrecből a többi egzotikus baromfi közé. A legtöbbet vendégeitől kapta.
A pesti ember ezzel be is fejezte a látogatást. Dolga van Nyíregyházán, ám délután ötkor jön vissza, szívesen elbeszélgetne velünk az Oravecz házaspár vendégszeretetéről. Mert ők régóta visszajárnak, legutóbb egy hete voltak itt.
A százéves vendégház itt van a szomszédban. 
- Tíz-tizenkét éve vettük meg - fogad bennünket a nyugdíjas kereskedő, Oravecz Mihály -, a fiaink csak kacagtak rajtunk, hogy mit akarunk mi ezzel az összedőlni készülő házzal.
{p}- S mit akartak?
Oravecz Mihály leteszi öléből a legkisebb, hároméves fiúunokáját, s visszakérdez: tudjuk-e, hogy mennyi az ő kettejük nyugdíja? A feleségéjével együtt épp hogy meghaladja a hetvenötezer forintot.
- Na, ebből hogyan lehet megélni? - néz ránk, de a tekintetében semmi szemrehányás. Inkább mókás fény csillan de aztán úgy dönt, ráhagy minket feleségére. Úgyis az asszony a pénzügyminiszter, őt várja a kastély alatti kaszáló.
- Nem tudom, mikor kaszált utoljára, de most megint sántikál valamiben - veszi ölébe kisunokáját Oravecz Mihályné, s biztat, nézzünk szét nyugodtan vendégházukban.
Szép, öreg parasztház, három szobával, kilenc ággyal, fürdőszobával, vastag falakkal, hogy hőségben is szabályosan fázik az ember. Az udvaron vadszőlővel befuttatott filagória, tuzhely, gyep, mindenféle gyümölcsfa.
- Szeretjük a vendégeket - mondja a háziasszonyunk. - És ők is minket. Csak kevesen vannak. Pedig nem sok az az ezerötszáz forint egy éjszakára. Pécsről, Kecskemétről, Pestről jönnek vendégek. Van, aki három hétre, van aki egyetlen éjszakára jön.
Nyolc éve a faluban Oraveczék kezdték a falusi turizmust. Döbbenetükre egy herceg volt első vendégük: az Andrássy grófok unokája, herceg Odescalchi Pál Kanadából. A kilencven év körüli herceg azóta is gyakori vendég Dobon; igaz, ma már Oraveczékhez csak beköszön. Két kis parasztházat is vett a faluban, mert Tiszadobba teljesen beleszeretett.
- Még három-négy család fogad vendégeket a faluban. Hivatalosan... - mosolyog sokat sejtetően Oravecz Mihályné, de azonnal hozzá is teszi: - Ne higgyék, hogy ebből meg lehet gazdagodni! Nekünk tavaly volt a csúcsévünk, háromszázötvenezer forint volt a bevételünk, költségek nélkül. És mitőlünk nem megy el úgy vendég, hogy ne főznénk neki öhömöt, halászlevet. Kóstolják meg egyszer, visszajönnek!