Köd voltunk, köd leszünk?

Néhány napja elhunyt kollégánk, Varga S. József elmúlás-bogozó írását ajánljuk minden olvasónk figyelmébe.

Hazai élet2004. 07. 09. péntek2004. 07. 09.
Köd voltunk, köd leszünk?


Hol vagytok, hol lapultok, régi levelek?
Tanácstalanul kémleltem a padlás félhomályát, vaskosan tornyosult elébem elmúlt évek rétegesen rakott lim-lom hordaléka. Nehéz ügy, vakartam a fejemet, s hozzákezdtem a búvárkodáshoz. Képletesen szólva, mind mélyebbre hatoltam az időben s ástam magam mind lejjebb és lejjebb. S hirtelen, amint megemeltem a pengevékonyra koptatott rongyszőnyeget, ott hevert előttem a doboz. Tudok róla, nagyon is tudok, sóvárogtam, álmodoztam miatta eleget s vettem sorra évek múlásától mit sem változó tartalmát. Megérintettem, mintha áram ütött volna. Azután melegség tört rám s óvó kézzel magamhoz emeltem. Olyan, mint valami sajátságos urna. Kitartóan, évekkel, évtizedekkel dacolva őrzi mindazt, ami apám után maradt. Pakolásztam, mondhatni, leltárt készítettem s mindent a helyén találtam. Kopott szőrű borotvapamacs, cipőkanál, karikára tekert hegedűhúr - nyilván még apám babrált vele -, a fogságban használt, maga fabrikálta cipőkefe, alig megkezdett gyufásdoboz, vaskos, tömzsi szipka, német nyelven íródott halálos ítélet, s három szál cigaretta a csillaggal és hároméves tervre buzdító jelszavú pakliban.
Roggyant lábú székre huppantam, mert amint soha, úgy akkor sem voltam képes gátat vetni gyötrő gondolataimnak. Ennyi volt csak, egy szipka, egy gyufásdoboz, ami érzékelhetően, tapinthatóan apámhoz visszaköt s ver közénk különleges hidat? Hogy lehet, hogy aki használta őket, már negyvennégy éve a békési Rózsa temetőben nyugszik, de bezzeg használati tárgyain nem fogott az idő, mondhatni, változatlan állapotukban peregtek felettük számomra fájdalmas, apátlan évtizedek. Megcikkant bennem valami. S lássunk csodát, a lassikán fél évszázada rejtekében búvó gyufa az első mozdulatra lángot vet, kitűnően szelel a szipka s oly erőteljes, zamatos a cigaretta füstje, mintha tegnap bontottam volna fel a dobozát.
{p}- Hol itt az igazság? - toppantam a konyhába s számonkérőn kémleltem lyukas zoknit stoppoló anyámat.
- Sehol - bökken rá magától értetődőn. - De miről beszélsz, fiam?
- Arról - a dobozt emeltem -, hogy ez a semmi kis gyufa milyen arcátlanul túlélte apámat. És hogy mer engemet szolgálni a cigaretta, mikor aki vette, régen elporladt már - heveskedtem. - Hol itt az igazság, anyám? Apámból csak ennyi maradt?
Szülőm megsejdítette indulataim okát, szomorúan emelte hófehér hajú fejét, s kicsi töprengés után válaszolni készült.

*

Éjszaka van, csendes éjjel. Csak kóbor szél füttyent álmos villanydrótokon, s hű kutyám mordulásait hallom, amint éberen rója vigyázó útjait ablakom előtt. Kondul az újvárosi templom harangja. Éjfél van. Sejtelmes idő, látomásos óra, de nekem most ez kell. Elvégre az elmúlással s halottaimmal van találkozásom. Jó volna megfelelni hosszú idők óta sanyargató kérdésemre, mi maradt belőlük, egyáltalán, maradt-e belőlük valami megmásíthatatlan távozásuk után?
Elragadtatom magamat, indulat tör rám, megmásul körülöttem a tér és az idő, már nem is egyedül vagyok a néma, csillagos ég alatt lapuló szobában. Régen látott emberek mosolyognak rám, néznek számonkérőn, értetlenül, ugyan mire jó az elmúlással kacérkodni, kihívón kacsintani az elkerülhetetlenre? A holtak nyugodjanak, az élők éljenek, ez a világ rendje. Mi dolgom velük? S pláne mire jó előhozakodni tovatűnt kisemberekkel? Mert én nem azokról akarok beszélni, akik művük, alkotásuk, találmányuk, kiemelkedő teljesítményük, történelmi szerepük okán továbbélnek, tehát halhatatlanok. Engem mégis a kisember foglalkoztat, aki jószerint életében is névtelen, s akiről, amíg létezett, nem neveztek el sem utcát, sem teret, nem állították modellül a festő vászna elé, s akiről szobrot sem mintáztak.
{p}Hová lettek, mivé lettek? Hová tűnt hangjuk, mozdulatuk, hajuk, szemük színe, kezük fején az erezet? Mivé lett az egyszeri és megismételhetetlen arcuk? Hová lettek vígságaik, örömeik, bánataik, hová lobbantak el az eljelentéktelenült indulatok, haragok, dühök, s hogy lehet, hogy enyészeté lett egykori, perzselő és öröknek hitt szerelmük? Mi maradt öleléseikből, tüzes eggyé olvadásukból?Mi ez a jövés-menés, csoszogás, beszéd, köhécselés, krákogás, kopogó lépés körülöttem? Mintha kéziratpapírom hófehér háttere elől is figyelnének, s talán nem is távoli égitest, de apám szeme pislog le rám a Göncölszekér rúdja mellől.

*

Mindig, mindenről eszembe jut valami, de leginkább valaki. Tegnap kertünkben működtem, s szerénytelenül szólva, betakarítottam a kukoricát. No hiszen, szóra sem érdemes, hisz nyolc tő volt csupán. De arra éppen elég, hogy halljam magamban a régi tanítást: "Így, fiam, így. Elébb lehúzod a csuhét, ótán megfogod tőben a tengerit és letöröd. Megy ez, csak csinálni köll" - öreg Csicseyt hallottam az idők mélyéből, s menten sajdult is bennem valami. Dédelgetőn szippantottam magamba régi kukoricatáblák illatát, s oly tisztán láttam az ódon tanyát, akárha fénykép lett volna. Pedig mivé lett az is? Gyerekkorom terepén immár dudva nő.
El ne feledjem a tököt. Nem tudom, miért, az idén felettébb nagyra nőttek. Mondtam a lányomnak, tudnék én azokból a hatalmas kobakokból csinálni valamit.
{p}- Mit? - kérdezi Zsuzsika.
- Halálfejet.
- Halálfejet? Ugyan, apu - legyintett lemondón.
S akkor már nem is én, de a negyven esztendeje halott, titokzatos Almási anyó mondta általam a szavakat:
- Így, kislányom, így ni. Előbb a szemét, azután szépen kivágom a bicskával az orrát, jó nagy legyen, azután becikcakkozom a száját. Most a gyertyát. Így, ez is megvan. Ez a paradicsomkaró éppen jó lesz, ezt döfjük belé fogónak, azzal emeljük, és ha majd éjszaka lesz, micsoda rémületet kelt abban, aki látja.
Hová lett a sejtelmes és titokzatos Almási anyó? Vigasztalom magamat, ha más nem, azért ennyi megmaradt belőle. Mármint a tökből való halálfej készítésének tudománya.
Kavargó, sokasuló, fel-felvillanó, majd végérvényesen eltűnő arcok. Mint valami terebélyes, lombos fa, s a rég látott, rég porladó embereken át a feneketlenül mély múltba merülök, piciny levél vagyok magam is, ami majd elszárad és lehull, de amíg élek, kapaszkodom s ennek a fának a gyökerei által kötődöm az előttem járókhoz, múltamhoz, eleimhez, s talán kapcsolódok azokhoz is, akik utánam jönnek.

*

- Víg péntek - mondtam tegnap a feleségemnek.
Nevetett.
- Nagyon szeretted azt az öreg Darabost.
- Nem is lehetett másképp. Jó ember volt, áldott jó ember.
{p}A víg pénteket a hajdani, muronyi kovácsmestertől, Darabos sógortól tanultam. Víg péntek, szent szombat, szentséges szent vasárnap, szomorú hétfő, jókedvű kedd, szenvedő szerda, mindent jóra fordító csütörtök. Juci nénémtől, néhai özvegy Darabos Sándornétól hallottam, nem virradt rájuk nap, amelyiket Sándor bátyám, ébredés után, ne tisztelte volna meg az éppen esedékes titulussal. S Darabosékról menten a kripta jut eszembe. Életükben megcsináltatták, nevüket, születési évüket rávésették, haláluk évének felvésetését kötelességül hagyták az utánuk jövőknek. Abban a kriptában magam is megfordultam, s ha nem tudtam volna, hogy mi célt szolgál, akár tetszhetett volna is. Szép volt, tágas, mívesen készített. S számomra a közelítő tavasz félreérthetetlen jele volt, ha Juci néném, vödörrel, mésszel, meszelővel, fején a hátul csomózott kendővel, indulásra nógatott a békési Babilon sorból, a Rózsa temető irányába. És ne higgye senki, hogy most mosolygok vagy akár somolygok. Eszembe sincs. Szándékukat, kriptát építtető indítékaikat most utólag megértem és átérezem. Mert hiába mondták, hogy köd voltunk és köd leszünk, azért mégis, mégis és mégis, a maguk módján hadat akartak üzenni az elmúlásnak, s ha már a kovácsüllő mellett nem adatott meg a mesterre halála után is emlékeztető alkotás, nos, kapóra jött a temető. Igen, gondolhatták, majd az a kripta, felette aranybetűvel a nevük, sokáig hirdeti, hogy ők is voltak, éltek, léteztek, s itt jártak közöttünk.
{p}A hét elején szemlélődni kiálltam a kapu elé. Éppen jókor. Kicsi kézikocsiját húzva maga után, nehéz, csoszogós léptekkel közelített az öreg Gubai. Kisember, látszólag szürke s már életében is - képletesen szólva - névtelen. De ha igaz, hogy minden ember egy és megismételhetetlen, akkor ez rá százszorosan igaz. Mondhatni, Gubai apó a földművelő tudományok tudósa, professzora, ezen felül született ezermester. Nem emlékszem rá, hogy valaha is, bármi baj okán mestert kellett volna hívnia. A mai, elszakosodás által is elidegenülő világban ilyen emberek már nem teremnek. Micsoda utat tett meg ez az öregember, tudom, hisz meséltettem vele éppen eleget. Amíg közeledtét várom, eszembe jut különös esete a nemrég még kötelező volt munkakönyvvel. Az öreg, de inkább vénségesen vén Gubai örök életében cseléd, másnak keze-lába volt, majd egyéni gazdává nőtte ki magát, s az is maradt, nem engedve a negyvennyolcból, kitartott egyéni paraszt mivolta mellett. Igen ám, de éppen emiatt elesett mindennémű nyugdíjtól, ahogy ma mondjuk, akarata ellenében pottyantotta ki magát ama egyre vékonyuló, szociális háló lyukain. Ámde élni muszáj, mert hogy kilencvenegyedik évét taposva is félreérthetetlen jelét adja létezésének, olyképpen, hogy szívós és elnyűhetetlen, s bármin ment is át, bárhogy hányta-vetette a sors, húsz, mit húsz, harminc évet is letagadhatna a korából. Százezer emberből egy van ilyen. Tehát, élni kell, élni muszáj. De miből? Váratlanul, másfél évtizede is, munkahelyet ajánlottak neki a nagyvállalatnál. Csak az volt a baj, hogy nem volt munkakönyve. Miért is lett volna? Már nyolcvanéves volt akkor, amikor a jeles okmányt végre kiváltotta, mi több, még törzsgárda taggá is vált, igaz, nyolcvanöt évesen.
{p}- Adjon az isten jó napot! - harsog távolról.
- Magának is, Gubai bácsi.
Hozzá lépek, szememet a szemébe fúrom, s témámhoz igazodva kérdezem:
- Gubai bátyám, ha meg nem sértem, ha egyszer el kell mennie, maga után mi marad?
- A negyed ház, a biciklim, ez a kis kézikocsi, a lányom, a két szép unokám - hunyorít - meg az ajtókilincs.
- Ennyi?
- Ennyi, fiam. Semmi több.
Pedig, elmélkedek immáron az írógép előtt, mi minden maradhatna Gubai apóból, s a hozzá hasonló kisemberekből. És mit akarok én az eleve mulandóságra ítélt újságcikkel, amikor Gubai bácsi élete valószínűleg felérne több száz oldalas regénnyel is.Szóval, töprengek tovább, mi marad belőlünk?

*

Feleségem szuszogását hallgatom. Oldalt sandítok, s mosolyognom kell. Csak a nagyon jók, a senkinek sem ártók, a tiszta lelkűek és életük végéig gyermeki ártatlanságukat őrzők tudnak ily nyugodalmasan, mélyen aludni. Mi marad belőle? Komor kérdés, meg is rettenek. S ó, én földhözragadt, gyomorpárti, menten az általa főzött pörköltre, halászlére, töltött káposztára gondolok. Mert az is tudomány, s bár valamiképpen emléket tudnék állítani még életében ebbéli erényeinek. S hová tűnik majd el szép keze, fejének, testének formájában általam is ismert nagyszüleit idéző teste? Mivé lesz az a három kicsi anyajegy ott, a bal fülén, amiket oly sokszor néztem, nézek kitartón, az elkerülhetetlenre gondolva.
{p}- Hagyd ezt a témát - hallom váratlanul ismerősömet.
- De miért?
- Azért, mert a kisembernek az a sorsa, hogy eltűnjön nyomtalanul.
- Mesebeszéd. Önbecsapás és önáltatás az egész. Voltunk, persze, hogy voltunk. De - ujját szigorúan emeli -, nem leszünk. Lecsukjuk a szemünket és szépen elfelejtődünk. Miért - kérdezett vissza -, te emlékszel a dédapádra, az ükapádra?
- Nem - hebegtem -, azaz hogy talán valamit.
- No látod. És ez így volt, így van és így is lesz.
Lehetséges volna?

*

Anyám, töprengő hallgatás után:
- Nem jól látod, fiam, hogy apádból csak az maradt, ami a dobozban van. Nézz a tükörbe. Benned is ott van. A szemed, tisztára, mint boldogult apádé. A Petinek a haja, a Ferinek a keze, a Margitkának meg a hangja.
- Jól van ez így, anyám? - kérdeztem sután.
- Erre - szemét felfelé vetette - ne tőlem várj feleletet...

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek