Gátak között a Szamos

Harmincnégy évvel a nagy árvíz után befejeződtek a Szamos mellett a gátépítési munkák. A két parton Csenger és Olcsvaapáti között mintegy kilencvenhárom kilométer hosszon erősödött meg a töltés. Az utolsó három kilométeres szakaszt a napokban adták át Szamosszeg és Szamoskér között.

Hazai életBalogh Géza2004. 08. 06. péntek2004. 08. 06.
Gátak között a Szamos

Nyári délelőtt van, forró, júliusi délelőtt. A szamoskéri faluvégen gátnak szalad az országút. Nemrég még harsogó zöldben pompázott a töltés, most azonban fakósárga, és egyetlen fűszál sincs rajta. De nemcsak ez az egyetlen változás. A mostani gát kétszer olyan széles, mint a régi, és jó másfél méterrel magasabb. A robosztus, falszerű építmény lusta kígyóként kanyarog a folyó mellett, az embernek az az érzése, nincs erő, mely kimozdíthatná a helyéről. - Dehogy nincs! - legyint erre bent az ártéren egy lucernát kaszáló férfi. - Látták volna 1970-ben! Itt, mifelénk már akkor is jó erős volt a töltés, de még az is libogott az ember lába alatt. Három nap meg három éjszaka verekedtünk a vízzel, s már úgy tűnt, elbukjuk a csatát. De akkor hirtelen apadni kezdett. Nem tudtuk mire vélni ezt a gyors apadást. Pár óra múlva aztán hallottuk a hírt, szemben velünk Nábrádnál, meg fölöttünk, Tunyognál is kiszakadt a gát. A mi falunk, hál' istennek, magasabban van egy kicsit, mint a többi, mégis sok ház víz alá merült. De a nagyobbik része megmenekült.


{p} Hála az Úrnak. Meg az ősöknek, akik erre a helyre verték le az első karót. Nem minden falu volt azonban ilyen szerencsés. Három tucat települést öntött el a Szamos, több ezer lakást rombolt le pár óra alatt azon a szomorú májusi napon. A kár mai árakon számolva meghaladta a százmilliárd forintot. Szatmárban akkor nem volt ember, aki hitt a gyors újjáépítésben. A feltámadásban. De néhány hónap alatt csoda történt. Az októberi derek idejére felépült valamennyi lerogyott ház, s egy sereg új középülettel is gyarapodott a térség. Aranyvíz - így nevezték később a májusi áradatot, mert a térség annyi segítséget kapott egy fél év alatt, mint korábban fél évszázad során se. Hatalmas erőket mozgósított akkor az ország, s nemcsak az épületekre futotta. A töltések megerősítéséhez is hozzákezdtek. A fejlesztés a Szamos-Túr-közi zárógát építésével kezdődött, ami az Erdőhátat védi a Romániából érkező árvizekkel szemben. Aztán hamarosan nekiláttak a Szamost övező gátak megerősítéséhez is, az országhatártól a torkolat felé haladva. Átlagosan mintegy másfél méterrel kellett a régi töltéseket megmagasítani, s hozzáfogtak a zsilipek, átereszek, gátőrházak felújításához is.A nagy ívű program végrehajtása azonban már 1975-ben lassulni kezdett. Nyilvánvaló lett, az eredetileg tervezett 1980-as befejezést lehetetlen tartani.


{p} De azt azért nem gondolta senki, hogy huszonnégy évet csúszik a program!Márpedig ez történt. Egészen 2004. júliusáig kellett várni arra, hogy Bodnár Gáspár, a Felső-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság vezetője bejelenthesse, befejeződött a nagy munka, az elvárható legnagyobb biztonságot nyújtják a folyó mindkét partján a gátak. A kéri oldalon a töltést védő sorompó helyett most nemzetiszínű szalag zárja el az utat. Az ünnepélyes átadásra várunk, a szamoskériek azonban már birtokba vették a töltést. Tucatnyi, népviseletbe öltözött nő sétál a gátkoronán, s egy-egy tétova énekszó is felcsendül. A helyi asszonykórus vár a fellépésre, de nem állták meg, hogy ne tegyenek egy kört a gáton. Hogy a saját szemükkel, a saját talpukkal is megtapasztalják, lehet-e bízni benne.- Lehet! - bólint mosolyogva egyikük, Tóth Sándorné, a kis falu polgármestere. - Igaz, már azt hittük, hogy sose kerül ránk a sor, de jól mondják, a türelem rózsát terem. Az új gátról messzire ellátni, mintha csak templomtoronyban könyökölne az ember. A túlpartról idelátszanak a testvérfalu, Kérsemjén házai, a másik oldalról pedig az ópályiak öreg református tornya. Különös öröm ez Tóth Sándornénak. Onnan jött ide férjhez, s mint nevetve mondja, ezentúl nem kell kocsiba szállnia, ha meg akarja nézni az otthoni templomot. Elég, ha felkapaszkodik itt a rámpánál a gátra. Pályi ide még légvonalban is vagy nyolc kilométer, s közbül esik a Kraszna meg az Ócska-Kraszna.


{p} A Kraszna a 19. század legvégén kapott új medret, de az eltelt száz év is kevés volt ahhoz, hogy eltűnjön az öreg meder. Most pedig már nem is kell ettől félni: hamarosan az Ócska-Krasznára felfűzve alakítják ki a Szamos-Kraszna közi vésztározót, amely a két folyó veszélyes árhullámait hivatott kivédeni. A régi Ecsedi-láp északi fele volt ez a rész, s az árapasztó kialakításával a láp egy része is megelevenedhet. A tervek szerint a Szamos túlsó partján, a Tisza-Szamos-közben is hasonló, sőt nagyobb tározót alakítottak volna ki, de pár földtulajdonos megmakacsolta magát, így most ott kútba esni látszik a terv. Itt viszont biztos, hogy megépül, a parlament nemrég hagyta jóvá a Vásárhelyi tervet, amely a Tisza völgyében élők biztonságát szolgálja majd.- Bár korábban elfogadták volna - néz fel az ünneplésre gyülekező tömegben a robosztus védfalra a felső-tiszai árvízvédelem két ismert szereplője, Pethő Sándor és Kerti Andor. Pethő a Felső-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság mátészalkai szakaszmérnökségének nyugdíjas vezetője, Kerti pedig az igazgatóság építő kft.-jének az igazgatója. S mindketten drámai helyzetek tanúi, szereplői. Pethő Sándor néhány nappal a tragikus hetvenes árvíz előtt vette át a szalkai szakaszmérnökség irányítását, Kerti Andor pedig a 2001-es beregi árvíz egyik emblematikus figurája. A tarpai szakaszt védte az utolsó pillanatig embereivel, amikor átszakadt a gát. Kis híján odavesztek valamennyien.


{p} - Épp az igazgatót hívtam Nyíregyházán, hogy mikor jönnek már a töltésanyaggal a helikopterek, de már nem volt idő megvárni a választ. Berogyott a gát a lábunk előtt - emlékezik. - Alig tudtunk kimenekülni. - A Szamoson 1970-ben éjjel háromkor szakadt át a gát - eleveníti fel a harmincnégy évvel ezelőtti eseményeket Pethő Sándor. - Szerencsére az embereket akkorra már visszahívtuk a koronáról... Akkor már jó fél méter magasan meghágta a gátat a víz, lehetetlen volt a védekezés. Az volt minden idők egyik legnagyobb árvize, Csengernél például jó másfél méterrel haladta meg az 1888-as maximumot. Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha a Tisza is ugyanolyan intenzíven árad. Akkor nemcsak Szatmár, de Bereg is úszik!       Mint tudjuk, 2001. márciusában sor került erre is sajnos. És ott még a gátak is hiányosak mind a mai napig... De hagyjuk most a panaszkodást! Végtére is örülni, ünnepelni jöttünk Kérre. Meg egy kicsit emlékezni is, hisz nem baj az, ha az ember számon tartja a sorsfordító időket.Egy réges-régi emlék felidézésével kezdte a miniszter, Persányi Miklós is a gátavató beszédét. 1970. május 12-én éjszaka riadóztatták a hódmezővásárhelyi laktanya katonáit. Köztük Persányi honvédot. - Azt hittük, a szokásos gyakorlatozás, de hamar kiderült, ezúttal valóban komoly a helyzet - mesélte a gát tetején, mellőzve az ilyenkor szokásos merev előírásokat a miniszter. - Árvíz van, gátszakadás fenyeget. Pontosan itt, Szamoskér és Tunyogmatolcs között tettek le bennünket, s homokzsákoltunk, amíg le nem parancsoltak mindenkit a töltésről. Ki gondolta volna akkor, hogy egyszer újra összefonódik életem az árral, s újra itt állok majd Szamoskér alatt a gáton?


{p} De ez a gát, hál' istennek, már nem az a gát. Ha pedig a Vásárhelyi terv is megvalósul, ami egy integrált területfejlesztési és környezetgazdálkodási koncepció is egyben, akkor elmondhatjuk, ez a vidék már végképp nem az vidék, amire rátámadt a Szamos. A folyót nem látni innen, az ünnepség helyszínéről. De ha nem rest az ember sétálni száz métert, akkor megpillanthatja a sötét, barna vízét. Itt meredek a part, túloldalt viszont széles palaj. Az ott a fürdőzők, ez itt meg a horgászok birodalma.  Kiss Zsigmond, a kéri gátőr ezeszer is látta már ezt a tájat, de az itteni öreg szürke nyárak alá érve rendszerint megáll. Hátát az egyik nyárfa hátának veti, s eltűnődik, hogyan lesz azokból a kicsi, Kolozsváron, Besztercén túli apró vizekből ilyen nagy, komoly folyó. Kiss Zsigmond magas, csontos fiatalember, aki nemigen ijed meg két-három ártéri fatolvajtól, a Szamost azonban, ha nem is féli, de erősen tiszteli.- Aki úszni se tud, persze hogy tiszteli! - nevetnek rajta a nála jóval idősebb Szamos menti gátőrök, és nevet velük Kiss Zsigmond is jó ízűen.  A nagy időket megélt gátőrök most szépen kiöltözve kortyolják az ünnepi sört, s ugratják egymást. Régi, százszor is elmondott adomák röpködnek a parton, a főszereplők minden esetben valami vizes emberek. Hajósok, halászok, gátőrök, de a legtöbbször a révészek.


{p} Például az olcsvaapáti révész. Akit felrendeltek egyszer Pestre vizsgázni. Nem tudott semmit, feltették hát neki a mentő kérdést: Mit tesz, ha kigyullad egy hajó a Dunán? Szegény ember fáradt volt, meg mérges is, hát kifakadt: Az Istenit, én Apátiban vagyok révész!Ki tudja hányszor hallották már az anekdotát, de a hatás most is ugyanaz, mint először. De aztán hamarosan búcsúzkodnak, s indulnak haza, a távoli gátőrházakba. Igazi végvárak azok, melyeket nem szabad sokáig üresen hagyni. Mert a Szamos veszélyes. Még ha meg is erősödtek a gátak.