Életveszélyben érezte magát a Sötét család

Pedig úgy tűnt, a közvélemény végre felfigyel a délvidéki magyarok kálváriájára, a családot szerbiai látogatása során felkereste Mádl Ferenc köztársasági elnök is.
Denisz édesapját, Sötét Lászlót a békéscsabai menekülttáborban értük utól.
- Mi késztette az ország elhagyására? Mikor önöknél jártam, nem említették szándékukat.
- Nem, mert akkor még úgy gondoltuk, szülőföldünkön maradhatunk. Már azon a hétvégén azonban, amikor ön nálunk járt, sötétedés után ismeretlenek autókkal a házunk elé álltak, s bőgették a motort. Amikor kirohantunk, hogy felírjuk a rendszámot, nagy sebességgel elhajtottak. Mindez éjszakánként többször is megismétlődött.
- A rendőrségtől kértek segítséget?
- Kértünk, ígérték is, de nem történt semmi. Illetve következő éjszaka ismét megjelentek az autósok...
- Emiatt nem érezték tehát biztonságban magukat?
- Ez csak az egyik oka volt. A kislányomat az iskolai tanév kezdetétől oda-vissza kísérnem kellett, mert amikor egyedül engedtem el, mellé szegődtek, kiabálták rá, hogy "Na, mi van, te nagy magyar, úgyis megdöglesz!", meg ehhez hasonlókat. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy reggel kilépett az ajtón, s látja, hogy csurom vörös az ajtónk. Visszarohant, hogy nézd, apa, vér!
{p}
- S valóban az volt?
- Először én is azt gondoltam, de aztán láttam, hogy festékkel öntötték le. Az ajtóba pedig kést szúrtak, s ráírták, hogy "halál". A ház falára pedig ráfestették, hogy "Megdöglötök, magyarok". Néhány órával később érkezett a magyar köztársasági elnök...
- A rendőrség ezúttal sem talált tetteseket?
- Nem, csak azt javasolta, hogy lehetőleg ne hozzuk nyilvánosságra az esetet, mert az akadályozza őket a nyomozásban.
- Egyébként Denisz megverőit megtalálták már?
- A szerb miniszterelnök Szabadkán járt, s bejelentették, hogy elfogtak két kiskorú elkövetőt. Ez azonban azért kétséges, mert Denisz megverői felnőttek voltak, s különben sem ketten ütlegelték a fiamat, hanem öten. Ráadásul szembesítésre sem hívták be.
- Amikor Mádl Ferenc önöknél járt, már tudták, hogy átjönnek?
- Tudtuk, s említettük is neki. Azt mondta, jogunk van dönteni sorsunkról.
- S néhány nap múlva jelentkeztek a röszkei határállomáson. Mit tudtak magukkal hozni?
- Kevéske pénzünket, ruhaneműt, tisztálkodási eszközöket, s azt az emlékérmet, amit Mádl Ferenctől kaptunk. Vagyis ami néhány bőröndben elfért.
- Úgy emlékszem, van kocsijuk. Miért nem azzal jöttek?
- El kellett adnunk, hogy legyen pénzünk a legszükségesebbeket elintézni. Röszkéről Szegedre hoztak bennünket, onnan pedig Békéscsabára, a menekülttáborba. Itt először az egészségügyi vizsgálatokon kell átesnünk, ami eltarthat egy hétig is.
- Deniszben oldódtak azok a görcsök, amelyeket önöknél jártamkor tapasztaltam?
- Hál' Istennek igen, már barátkozik, lement focizni is, talán kiheveri a lelki megrázkódtatást.
- S most hogyan tovább?
- Több ajánlatról hallottam már a táborvezető úrtól, de személyesen senkivel sem tudtam még beszélni, mert a vizsgálatok befejeződéséig nem hagyhatom el a tábort. Utána remélhetőleg rendeződik a sorunk.
- Átjövetelükkel végül is elérték a szerbek, amit akartak.
- A döntést nekem kellett meghoznom, s én úgy láttam, nem kockáztathatom családom egyik tagjának az életét sem. Igaz, hogy minden kezdet bizonytalanságokkal jár, de Magyarországon legalább békében élhetünk.