Ez is magyar, üssétek!

A busz hajnali fél négykor kanyarodott a szabadkai Patria szálló elé. A jármű telve fiatalokkal, a társaság meglehetősen jókedvű. Nem is csoda, a ludasi diszkóból érkeztek az ingyenes járattal.
A busz lassít, tíz-tizenöten készülődnek a leszálláshoz.
- Akkor egy hét múlva - vet Sötét Denisz még egy búcsúpillantást a barátnőjére.
- Egy hét múlva - viszonozza Enikő.
A lány a buszon marad, ő Kelebián lakik, Szabadkától tíz kilométerre.
A szálloda előtt néhány férfi várakozik. Denisz a kerékpárjához tart. A csoportból kiválik egy férfi, Robihoz lép, Denisz barátjához.
- Hány óra van? - kérdezi szerbül
.- Fél négy.
- Te vagy a Zsolt?
- Nem, Robi.
Denisz nem figyel a beszélgetésre, egyébként is háttal áll a társaságnak, a láncot igyekszik leszedni a kerékpárjáról. A férfi szó nélkül hozzá lép, kirúgja a lábát. A fiú a földre zuhan.
- Ő sem Zsolt - kiáltja Robi.
- Nem baj, de ez is magyar. Üssétek!
A csoportból többen ugranak a földön fekvő Deniszhez, ahol érik, ütik-vágják. A magyar fiatalok szétspriccelnek, csak Robi jajgat kétségbeesetten.
A téren nagyobb csoport beszélget, most jöttek ki a szállodából. A kiabálásra odanéznek, elhallgatnak, arrébb húzódnak. A horvát konzulátus néhány méterre, előtte rendőrfülke. Az ügyeletes nézi, mi történik. Nem avatkozik közbe.
Denisz a fejét védi, de hiába. Az egyik támadó megragadja, a rózsabokrok közé húzza. Még néhány rúgás, s otthagyják. Robi fölsegíti a barátját. Denisz szemöldöke fölrepedt, sebe tele homokkal. Jobb szemével semmit sem lát.
- A fejem - nyögi - Nagyon fáj a fejem!
- Gyere, hazakísérlek - biztatja a barátja.
{p}
Rendőr is kerül
Néhány métert haladnak csak, amikor rohan valaki utánuk. Gyorsítanának, de hiába, a férfi utoléri őket. Denisz arca elé kapja a kezét.
- Tőlem ne félj! - mondja neki a férfi szerbül. - Láttam a kocsit, amelyikbe beszálltak a támadók. Egy szürke Mitsubishi. És mondja a rendszámát.
A következő utcában a magyar konzulátus, előtte rendőr.
- Mi történt veletek? - kérdezi a fiúkat.
- Írja föl, mert elfelejtem! - mondja Denisz a rendszámot.
- Ne evvel törődj, hanem mondd, hogy mi történt.
- Írja föl, mert elfelejtem, nagyon fáj a fejem - nyöszörög a fiú.
- Azt én jobban tudom, mit kell ilyenkor tenni.
A fiúk mondják, mi történt, a rendőr a fülkébe lép, jelent a központnak
- Nagyon fáj a fejem - jajgat Denisz, amíg a járőrökre várnak.
- Ne legyél már annyira elanyátlanodva! - dobol a rendőr az ujjával. - Egy kis verés még nem a világ.
Néhány perc múlva megérkezik a járőrkocsi.
- Szólnának a szüleimnek? - kéri a fiú. Telefonja összetört, Robi készülékén meg nincs pénz.
- Az nem a mi dolgunk.
- Akkor legalább vigyenek haza.
- Próbáljátok már egy kicsit föltalálni magatokat! De a kórházig azért elviszünk.
Az ügyeletes orvos zúzódásokat állapít meg, s azt, hogy néhány helyen felrepedt a Denisz bőre. Mire végez a vizsgálattal, fiatal rendőr érkezik. Meggondolta magát, mégis hazavinné a fiút. Felesleges, Denisz mellett már ott ülnek a szülei. Robi áttette a kártyát a saját készülékébe, így tudott telefonálni.
{p}
Egy kis gyűlölet-történelem
A szűk helyiségekben kopott bútorok, a polcokon bekötött újságok, az asztalokon papírhalmazok, kávéscsészék. Hamisítatlan szerkesztőségi hangulat. Kabók Erika, a Magyar Szó szabadkai fiókszerkesztőségének vezetője cikkeket bogarászik, beszámolókat a kisebbségellenességről. Az utóbbi időben úgyszólván hetente jelentek meg ilyen témájú írásai.
- No igen, itt van - találja meg az elsőt. - Tavaly, december 28-án, a választásokon előretörtek a radikálisok. Tavankúton még aznap éjszaka ledöntötték a horvát nemzeti hős, Matija Gubec szobrát.
Sorolja tovább. Útszéli kereszteket gyaláztak, sírokat rongáltak, falakra firkáltak: "Magyarok, mars Magyarországra!" "Megöljük a magyarokat!" S nemcsak Szabadkán, hanem szerte a Délvidéken. Januártól pedig egyre szaporodtak a magyarverések is. A rendőrség nem avatkozik közbe, vagy ha mégis, fiatalok kakaskodásának állítja be az egészet. Ha csont nem törik, az eset könnyű testi sértésnek számít, büntetése legfeljebb ezer dinár. Háromezer forintnak megfelelő összeg.
- A szabadkai magyar fiatalok a helyi szórakozóhelyre már be sem mernek menni, inkább valamelyik környékbeli faluba járnak. Vagy zártkörű rendezvényeket tartanak. S nemcsak Szabadkán, hanem szinte mindenütt a Délvidéken. Persze az sem szavatol semmit.
{p}
A tűréshatár közelében
- Az a baj, hogy a bíróság sem áll a helyzet magaslatán. Május végén verték meg a fiamat, azóta egy tárgyalás volt, azt is elnapolták.
A törökkanizsai Ágoston Ferenc minden szava telve indulattal. Pedig amúgy joviális férfi benyomását kelti.
- Nem is csoda, mindenféle fejes gyereke benne van az ügyben, el akarják tussolni. De én nem hagyom!
Fia, a húszéves Feri, és lánya, a huszonegy éves Valentina türelmesen hallgatják apjuk kifakadását, aztán mesélik tovább a történetüket. A pincehelyiségben szórakoztak a szomszéd utcában vagy harmincan. Valamennyien magyarok. Havonta egyszer jönnek össze, akkor is bérelik a helyiséget. Jobb a békesség. Éjjel fél egykor két szerb férfi jelent meg a bejáratnál.
- Sajnáljuk, zártkörű - állították meg őket a bejáratnál.
- Csak egy italt szeretnénk meginni.
- Nem lehet.
A férfi ütött, de vissza is kapta azonnal. Dulakodás alakult ki, pár pillanatig tartott az egész, a szerbek elmentek.
- Jól jegyezzétek meg, hogy elküldtetek bennünket. De még visszajövünk - ígérték távozóban.
A jó hangulatnak vége, most mit tegyenek? Menjenek, vagy maradjanak? Végül maradtak, a felszerelés nem az övék, azt nem tudnák elvinni, még valami baja esne.
Negyed óra múlva négy kocsi fékezett a pince előtt. Szerbek ugrálnak ki belőle, kezükben botok, üvegek. Neki a magyaroknak. Valentina lerohant a pincébe, telefonálni a rendőrségre. Alig tette le a kagylót, szaladtak érte.
- Gyere, az öcséd a földön fekszik, nem mozdul!
Feri nem sokkal korábban érkezett Újvidékről, ahol egyetemista.
- Ennél többre nem is igen emlékszem - néz maga elé a gyerekképű fiú. - Fejbe vertek egy üveggel, én elájultam, a rendőrségen sem tudtam többet mondani. Az ügyeleten összevarrtak, egy hétig csak feküdtem itthon. Később hallottam, hogy sokakat megvertek.
Képeket mutatnak, rajta véres arcok, bedagadt szemek, bekötözött fejek.
- Ami ebben az országban megy, az már elviselhetetlen - indulatoskodik az apa. - Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny, de akkor sem hagyom annyiban a dolgot, ne haragudjék már a világ.
- S a vizsgáid hogy sikerültek? - fordulok Ferihez -, hiszen éppen akkoriban kezdődött a vizsgaidőszak.
- Kettőt letettem, a többi most őszre maradt.
Egy vereség lélektana
- Mikor is kezdődött a magyarellenesség? - ismétli elgondolkodva a kérdésemet Csorba Béla. - Nehéz azt egy eseményhez kötni.
{p}
A férfi a délvidéki magyar értelmiség egyik vezető egyénisége, az újvidéki egyetem magyar tanszékének lektora. Temerinben lakik, ott keresem föl. A települést kilencezer magyar lakja, s hatezer szerb menekült. Többségük a kilencvenes években telepedett ide, Boszniából, Horvátországból érkeztek.
- Az bizonyos, hogy Milosevics idején féken tartották az indulatokat. Nem akartak még egy frontot nyitni. Igaz, a magyarellenesség már akkor is a levegőben lógott.
- Talán Tito halálával kezdődött? - gondolkodom hangosan.
- Nem hinném, Tito csak ügyesen lefojtotta az ellentéteket.
Hatvanas évek eleje, Csorba Béla harmadikos az elemi iskolában, társaival tart hazafelé, magyarul beszélgetnek. Utcája elején szerb férfi áll a kapuban, a gyerekeket nézi. Talán harminc métert haladhattak, amikor Csorba Béla puffanásokat érez a kabátján. Édesanyja két légpuskagolyót szedett ki belőle.
- Mennyit kapott a férfi?
- Semmit. A szüleim úgy látták jobbnak, ha nem jelentjük fel. A magyar gyerekeket egyébként is arra nevelik a szüleik, hogy inkább hallgassanak, tűrjék el, ha bántják őket, abból nem lehet nagyobb baj. De hogy mikor is kezdődött a magyarellenesség? - gondolkodik el.
Könyvet vesz le a polcról, címe: Rémuralom a Délvidéken. Benne tanulmányok, visszaemlékezések. Egyik szerkesztője Csorba Béla.
- Amint elültek a harcok, Tito partizánjai húsz-negyvenezer magyart gyilkoltak le. Bár nem hinném, hogy a mostani verések okait keresve ilyen messzire kellene visszamennünk.
Milosevics feleségének kijelentését említi inkább, aki szerint a Vajdaság tisztán a szerbeké lesz. Ennek egyik eszköze a menekültek betelepítése. A másik a magyarok megfélemlítése.
- Azt mondják, ideje visszamennünk Magyarországra, merthogy mi csak az '56-os forradalom után menekültünk ide.
- Trianonról nem is hallottak?
- Nem hiszik el. A verések lélektani oka pedig talán a koszovói vereség lehet. Az albánokkal nem bírtak el, most a magyarokon vesznek elégtételt.
- S a magyarok nem veszik fel a kesztyűt?
{p}
Temerinben nemrég négy magyar csúnyán összevert egy szerb férfit. Csorba Béla elérti a szavam.
- Az esetet azonnal felkapta a sajtó, parlamentben felszólaltak, a tetteseket már másnap elfogták. Két nap múlva aztán kiderült, hogy a szerb áldozat kábítószerrel kapcsolatos elszámolási vitába keveredett magyarokkal. Ezt ő maga jelentette ki a kórházban.
- Más esetről sem lehet tudni? - kérdezek rá.
- Az utóbbi tíz évben egyetlenegyről sem.
Magyar fiatalokat viszont Temerinben is vernek, nem is egy alkalommal. A történetek kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Szerbek körülveszik néhányukat, verik őket, a rendőrség tétlen. Az egyik alkalommal egy presszó mosdójába szaladt két fiatal, várták a rendőrök védelmét. Azok meg is érkeztek, szétkergették a szerbeket. A fiúk kérték, menekítsék őket haza, de a rendőrök csak legyintettek. Mihelyt távoztak, a szerbek visszajöttek, véresre verték őket, egyikük heréjét szétrúgták.
- Csak reménykedni tudunk, hogy elejét veszik a komolyabb bajnak - zárja a történetet beszélgetőtársunk -, mert hiszen a kilencvenes évek vérontásai is hasonló módon kezdődtek.
A másik szobában tévé szól, benne az olimpiai közvetítés. Szombat délelőtt van, a szerb-horvát származású Janics Natasa magyar színekben nyer két aranyat. Odahallgatunk egy pillanatra, Csorba Béla felsóhajt:
- Holnap játsszák a magyar-szerb döntőt a vízilabdában. Azért imádkoztam, csak a döntőben össze ne kerüljön a két csapat. Mert ha mi nyerünk, rajtunk vesznek elégtételt, ha ők, akkor örömükben vernek bennünket.
Csorba Béla a kapuig kísér. Portája zárt, az udvarra nem lehet belátni.
- Nagypéntek reggelén egy harminckét centis konyhakést dugtak be a kapu alatt - mutatja a rést. - Rajta papír átszúrva, azon szerbül: "Legyilkolunk benneteket."
- Tett valamit a rendőrség?
- Kijöttek, a fényképész avval kezdte, hogy tíz centivel arrébb helyezte a kést. Ha volt is rajta ujjlenyomat, ezután az sem ér semmit.
A szomszédos utcában néhány hete benzinespalackot dobtak egy boltra, amely teljesen kiégett. Magyar tulajdonosa nem nyilatkozik, azt mondja, a rendőrségen kérték erre a nyomozás érdekében.
{p}
Lőnének?
- Négy óra felé szólt a telefon, ugrottam ki az ágyból, be a kórházba.
A városszéli ház kicsi, a lakás tiszta. A szót jobbára az apa, Sötét László viszi, Denisz inkább csak néz maga elé, nehezen préseli ki magából a történetet.
- Nem ilyen volt ő azelőtt - menti az anyja -, de most, hogy másodjára is megverték, csak fekszik itthon.
- Másodjára?
- Mikor is történt az, kisfiam? Úgy három-négy éve, ugye?
Denisz lakatosnak tanult, az iskolába vegyesen jártak magyarok, szerbek. A NATO-bombázások után banda állt össze a szerb diákokból, vagy húszan. Láncokkal, baseballütőkkel fegyverezték fel magukat, várták magyar társaikat az iskola előtt.
- Ütötték őket, ahol érték - meséli az anya. - Denisznek szerencsére jobbára csak a testét érték az ütések, mindig arra tanítottam, hogy a fejét védje.
A rendőrség nyomozott. A banda tagjai pedig pontosan tudták, ki hogyan vallott. Mondták is Denisznek:
- Téged nem bántunk, te nem mondtál neveket.
Neveket nem mondott, de az iskolát otthagyta. Azóta alkalmi munkákból él, kőműves mellett segédkezik. Méltatlankodom, lám, miként törik ketté az életeket a verések, ám a férfi csak legyint:
- Aki elvégezte, az sem tud elhelyezkedni.
Így viszont alig keres havi tízezer dinárt. Felét hazaadja, akárcsak Arnold, a bátyja. A két félpénzből élnek öten. Húguk, Klementina még csak tizenhárom éves, az anya munkanélküli, az apa leszázalékolt.
- Az elkövetőket megtalálták már? - terelem a szót a mostani esetre.
- Ugyan már, a hivatalos jegyzőkönyvet is csak kedden vették föl. Ott voltunk mi is, mondom, nem lesz nehéz dolguk. Kérdik: miért? Hát a rendszám miatt. Azt ők nem írták fel.
Denisz persze már nem emlékezett rá, szembesítéskor pedig nem ismerte föl a támadóit. Azóta jobbára otthon fekszik, ha meg nem, megy a nagymamájához.
- Nehogy ide is utánam jöjjenek - magyarázza a fiú.
- Meg szedi az idegnyugtatót, amit adtam neki - toldja meg az anyja.
- Tanácsos volna az orvossal is megbeszélni - okoskodom.
- Ó, csak valami gyengét, ötmilligrammosat a Diareganból, ezt itt mindenki szedi. De még így is tele van félsszel szegénykém - néz a fiára. - Valamelyik nap bementünk a városba, a bicikliért, alig értünk haza a kocsival, már itt van ő is, csorog róla a víz. Mi történt, kérdezem. Hát, akik ott álldogáltak, őt nézték, azt, hogy mit csinál...
- Majd Enikő megvigasztal - igyekszem felvidítani.
- Enikő... - kapja fel a fejét Denisz.
Hirtelen hallgatnak el valamennyien. A lány eleinte gyakran hívta, üzent, ám Deniszt egy hét alatt sem bírta becsalni a városba. Nem akar sehová menni, mondta, fél. Végül, előző este, családi összejövetelen találkoztak. Ismét hívta Deniszt, ám nem tudta rábeszélni. Enikő megelégelte, ma este már új gavallérral készülődik Ludasra.
Biztatgatom a fiút, ne vegye a lelkére. Érzem, szavam erőtlen, végül elhallgatok én is.
- Az a legnagyobb baj - töri meg a csendet az asszony -, hogy a családokba is beszivárog a gyűlölködés.
Nem szólok, látom, akar még mondani valamit.
- Az én apám szerb, anyám magyar, én magyarnak tartom magam, a bátyám meg szerbnek - mondja végül. - Nemrégiben a magyarverésekre terelődött a szó, kérdezem a fiait, mit tennének, ha háború törne ki, s Denisz meg Arnold ellen kellene harcolniuk. Hát lelőnénk őket, válaszolták gondolkodás nélkül.