Angyal csípte tumor

- Van remény?
A gyógyító ember alig észrevehetően ingatta a fejét. István egy pillanat alatt csurom víz lett, nem kapott levegőt, sötétülni kezdett előtte a világ. Úgy érezte, most szembesült a halálos ítéletével. Később kapott egy pohár vizet, ettől jobban lett. Mielőtt hazaindult, egy ismerős asszisztens, egy régebbi súlyos betegségére utalva, így szólt:
- Hát, István, egy újabb kihívás.
- Remélem, hogy csak kihívás, és nem behívás! - válaszolt fanyar mosollyal a férfi.
Egy óra múlva, már otthon, eldöntötte: lehet, hogy már nincs, de neki akkor is kell hogy legyen remény! Neki még sok a dolga. Túl kell élni!
Hamar elterjedt a híre, hogy halálos beteg. Ha találkozott valakivel, az óvatosan tapogatózó kérdéseket tett fel a hogylétével kapcsolatban. István nem kertelt.
- Rákos vagyok.
- Hú! - szörnyülködött a kérdező.
- Ami azt illeti, én is jobban örültem volna egy lottó ötösnek, de nekem ez jutott - mosolygott a beteg.
Ettől kezdve mindenki ajánlott valami csalhatatlan szert, a kecsketejtől a gyógyteákon és a tízezrekbe kerülő ilyen-olyan készítményeken át egészen a külföldről behozatott gyógyszerekig. István értékelte a segíteni akarás e látványos megnyilvánulását, de hogy erőszakosan rátukmáljanak valamit, azt nem szerette. Végig akarta járni az orvosok által kijelölt utat. Ha az nem visz el a gyógyulásig, majd eldönti, mivel próbálkozik még, gondolta.
Gyengének érezte magát, nem volt levegője, húsz méter megtétele is kínszenvedésnek tűnt, de még fogmosás után is le kellett dőlnie néhány percre, olyan fáradt volt.
Az onkológián négyen feküdtek a szobában. István ágyszomszédja, egy böszörményi idősebb ember, hallgatott, méregette a jövevényt. Egy idő után beszélni kezdett, először csak az időjárásról, egyéb semmiségekről, aztán a betegségéről.
- Amikor a belemet műtötték, úgy sikerült, hogy ki kellett tenni az oldalamra egy ridikülbe. Mikor mentem a buszon, elkezdett szörcsögni. Az emberek csak lestek, aztán elhúzódtak. Felemészt a kór. Látja, olyan vékony már a karom, mint a bíbic lába! - mutatta.
Aztán felült, az életéről kezdett mesélni, a múltról, a gyerekkoráról, a szüleiről, s a szenvedéssel árkolt arc mosolyba váltott át, szinte sugárzott, főleg, amikor a felesége emlékét idézte fel, aki, sajnos, öt esztendeje meghalt.
- Mikor meghal az ember felesége, olyan, mintha levágták volna a két kezét! - jelentette ki.
{p}
Éjszaka István felébredt, s látta, hogy egyik betegtársa, Pál az ágya mellett ül egy kisszéken összekucorodva. Azt hitte, baj van, segítenie kell, de kiderült, hogy csak ebben a furcsa testhelyzetben nincsenek fájdalmai. Ismét elaludt. Hajnalban azt álmodta, hogy egy angyalszerű lény, ahogy a szőlőfürtről lecsippentenek egy-egy szem bogyót, ugyanígy kicsípett a testéből egy daganatot, s jó messzire elhajította.
- Meddig lustálkodnak még, fiúkák? Tököt, paszulyt megmosni! - riadt az egyik kedves, közvetlen modorú ápolónő hangjára.
Reggel volt. Sokat töprengett hajnali álma jelentésén, de nem jutott ötről a hatra, ennek ellenére örült neki. Délelőtt, amikor a böszörményi embert hazaengedték, így búcsúzott Istvántól.
- Na, isten áldja! Ide már nem jövök többször.
- Miért?
- Elkészültem a halálra.
Hárman maradtak a kórteremben, egy korosztályhoz tartozók. Pálnak rossz volt a közérzete, fájdalmak gyötörték, Zoltán fulladt, ráadásul nehezen nyelt, fájt a nyelőcsöve, az orvos szerint a sugárkezeléstől. Végtelen lassúsággal csepegett az infúzió. Közben beszélgettek. Istvánnak eszébe jutott egy fölöttébb szégyellt esemény, s úgy gondolta, minden ilyentől meg kell szabadulnia.
- Fiúk, nagyon röstellem, de bevallom, hogy a CT után én...
- Betettél a gatyába - töltötte ki a tétova, szégyenlős szünetet Pál.
- Honnan tudod?
- Én is késve értem az illemhelyre.
- Biztos az a kontrasztanyag okozta, amit megitattak velünk.
- Halljátok - kezdte drámai arckifejezéssel Zoltán -, én a CT után egészen bokáig összereccsentettem magam.
Nevettek.
Az első kemoterápiás kezelést István jól tűrte. Attól kezdve naponta bejárt a hatvan kilométerre lévő klinikára sugárterápiára. Az egyik nap éppen a parkolóban pakolta be a kocsiba a táskáját és a kabátját, amikor mellette termett háziorvosa.
- Hova mentek?
- Sugárkezelésre - válaszolta a beteg, majd eszébe villant egy régi reklám, amit a mostani helyzetre értve vigyorogva kimondott. - Egy ugrás a sugár!
- Most már elhiszem, amit a lányod mondott.
- Mit mondott?
- Hogy az egész családból te viseled legjobban ezt az időszakot.
Dél körül értek oda. A megfelelő ajtó előtt egyetlen, csupa mosoly nő ült, aki látszólag majd' kicsattant az egészségtől.
- Szabad? - kérdezte István.
- Parancsoljon!
- Maga nem látszik betegnek.
- Nem is vagyok az.
- Akkor miért ül itt?
- Kapok egy kis sugárkezelést.
- Minek?
- Hogy még egészségesebb legyek.
István bólintott, aztán hallgattak egy kicsit.
- Hát maga? - kérdezte a sugárzóan derűs arc.
- Pontosan így vagyok én is.
{p}
Amikor István másodszor is befeküdt kemoterápiás kezelésre, már határozottan jobban érezte magát, erősebb volt, hosszabb távot is meg tudott tenni gyalog légszomj nélkül. Most már megkapta azt a szert is, amit csak nagyon szigorú engedélyekkel adnak ki klinikáknak is. A férfi egyszerűen csak lórúgásnak nevezte, mert feltételezte róla, hogy erős. Tartott a mellékhatásoktól, de a palack lecsöpögött anélkül, hogy bármit érzett volna. Utána még két napig csöpögtek az infúzióból a már két hete is kapott szerek. A férfi nem érzett semmit, csak valahogy egyre feszültebb, vibrálóbb lett, az utolsó éjszakán már csaknem kiugrott a bőréből, hajtotta volna az időt, de nem akart reggel lenni. Végül megvirradt, reggel lett, s kora délelőtt már a családja vitte Istvánt hazafelé. Alig haladtak húsz kilométert, kezdett romlani a férfi közérzete, nem győzte nyelni a nyálát, hányingere lett. Ha kérdezték, sem tudott válaszolni, félt, hogy elhányja magát, csak a fejével intett igent vagy nemet. Szakadt róla a víz, kapkodta a levegőt, csukott szemmel hevert az ülésen. Húsz perc múlva elmúlt a hányinger, ám a rossz közérzet csak másnap délután. Akkor, mintha átbillent volna egy kritikus ponton, jobban lett, s egy-két óra múlva már nyoma sem volt korábbi pocsék állapotának. Csak a nyelőcsöve fájt evéskor a sugarazás miatt.
Már naponta felidézte magában azt az angyalszerű lényt, akit álmában látott, mindennap végigpergette magában egy daganat kicsippentésének és elhajításának képsorát. Valamiért úgy érezte, fontos ezt megtennie.
Az egyik este, amikor a munkából hazament a felesége, megkérdezte Istvánt.
- Miért vetted le a köntösödet?
- Úgy éreztem, hogy erősíti bennem a betegségtudatot.
Szeretett járni sugárterápiára, jókat beszélgetett a fiatal nőkből álló személyzettel, az onkológiára is szívesen ment, kedvesek, közvetlenek, figyelmesek és türelmesek voltak a betegekkel. Tudta azonban, hogy a neheze még csak ezután jön. Tisztában volt vele, hogy sok kínt, szenvedést kell még megélnie, de nem bánta.
A szenvedés megtisztít, mondta egy ismerősének. Több leszek általa. Én ugyan nem szeretek szenvedni, de amíg ez így van, ha az élet felé visz, addig van értelme még a szenvedésnek is.