Vadmacska és propagandapék

Ült az étteremben, és odaszólt a pincérnek: "Legyen szíves, hozzon egy szelet ellenséges propagandaanyagot!" Megszólítottam a férfit: miért beszél így? "Miért érdekel?" - kérdezett vissza. "Megütötte a fülemet" - válaszoltam. "Inkább ez üsse meg, mint a rendőrnyomozó" - mondta.
Szó szót követett, míg végül előadta, miért van neki joga átkeresztelni a kenyeret ellenséges propagandaanyagnak.
"Pékmester vagyok. Az '56-os forradalom idején éjt nappallá téve dolgoztam, hogy legyen mit enni a népnek. Valójában csak annyit tettem a szabadságért, hogy minden századik kenyérre ráfontam a Kossuth-címert, ahogy a húsvéti kalácsra illesztik a tésztakeresztet. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy börtönbe csukjanak. Tudja, mi volt a vád ellenem? Ellenséges propagandaanyag készítése és terjesztése."
A forradalom lelki szempontból nem más, mint a kollektív lélek kiáradása, mégpedig latolgatás és tekintet nélküli kiáradása. Magánéletünkben talán a szerelmi érzés eufóriája áll hozzá a legközelebb. Ilyenkor bátorkodunk olyasmit is cselekedni, ami józan, hideg fejjel elképzelhetetlen.
A ma Izraelben élő Tova Meyer 1956-ban vékony, cingár nő volt, az a fajta, aki egy hangosabb szótól is összerezzen. Aztán mégis ő lett a Széna téri felkelők legendás Vadmacskája. Hogyan keveredett a forradalomba?
Így mesélte el nekem:
"Október 23-án este mentem hazafelé a munkából. Budán laktam albérletben. Volt arra néhány kádervilla. Az egyiket még ávósok vigyázták. A kinti őr megszólított, rá akart venni, hogy ne menjek tovább, inkább szerelmeskedjünk, mert ki tudja, lehet, már holnap meghalunk. Azt válaszoltam, most engedj utamra, de ígérem, holnap visszajövök hozzád. Úgy is lett. Csakhogy először megkerestem a Széna téri forradalmárok parancsnokát, Szabó bácsit. Másnap elmentünk ahhoz a villához, amelyet az ávósok még rendületlenül őriztek. Éppen az én tegnapi ismerősöm állt az utcán. Mondtam neki, jöttem szerelmeskedni. Ahogy megölelt, hirtelen lekaptam a fegyvert a válláról. Az ávósok megadták magukat. Puskákat, gránátokat zsákmányoltunk a fiúkkal..."
E sorok írójának nyírségi szülőfaluját is megcsapta a forradalom szele. A vérmesebbek felfeszítették a tanácsháza ajtaját, a bent talált iratokat kihajigálták az ablakon, tüzet raktak belőlük. A begyűjtési papírokra és az adóívekre haragudtak.
Nagyapám görbebotjára támaszkodva, távolról figyelte az eseményeket. A bajuszát rágta idegességében. Ő volt az utolsó községi főbíró. Nagy tekintélynek örvendett még a kommunizmusban is. Nimbuszát növelte a megtiportatása, többszöri internálása. Bűne nem volt, éppen csak osztályellenségnek minősítették. De az öreg állta a sors ütéseit.
A községháza irataiból rakott lobogó máglyát azonban nem bírta sokáig nézni. Hazament, és azonnal üzent apámért, elsőszülött fiáért.
"Át kell vennünk az irányítást - közölte ellentmondást nem tűrő hangon apámmal. - Nincs rosszabb a káosznál. Az emberek jogosan háborognak, de nem mindig tudják, mit csinálnak. Értékes falutörténeti dokumentumok semmisülnek meg a tűzben."
Nagyanyám világéletében sápadt volt, de e szavak hallatán olyan lett az arca, mint a meszelt fal. "Nem volt még elég?" - kérdezte volna, ha meri. De felesleges is lett volna minden próbálkozása, jól tudta, nagyapám nem olyan ember, akit eltántorítana elhatározásától bármiféle asszonyi sápítozás.
Pedig nagymama nem akart mást, mint nyugalmat, békét, visszavonultságot. Elege volt a rendőri zaklatásokból, elege volt abból, hogy időnként hajszálon múlik a férje élete. "Üljetek le, tárgyaljátok meg pontról pontra, hogyan veszitek át az irányítást!" - mondta csalafintán a két férfinak. Ez ésszerű javaslatnak tetszett. A férfiak helyet foglaltak, és haladéktalanul vitatni kezdték, kik azok az érdemes emberek, akikre számítani lehet a forradalom vészterhes napjaiban. Nagymama először pálinkát töltögetett nekik, majd bort. Jó sokat. Már félrészegségig jutottak, amikor felpattantak: most elindulnak és cselekednek. Nagyanyám eléjük állt: "Nem mentek tán el italos fejjel!" - korholta őket. Apa és fia belátta, kapatosan nem lehet forradalmat vezetni. Abban maradtak, hogy kialusszák magukat, és másnap reggel intézkednek.
Hajnalban azonban már ott dübörögtek az orosz tankok a falu főutcáján, Budapest felé tartottak.
Nagyapámnak biztosan kötél járt volna, ha lett volna ideje nyilvánosan fellépni a forradalom mellett, ahogy elhatározta. De lám, az asszonyi fortély életmentésre is képes.
Egyre kevesebben vannak már, akik felnőtt fejjel élték meg a forradalmat. Faggassuk őket, hogy volt, mint volt. Akkor is, ha az emlékezet csalóka. Mert bizony az emlékezet néha elmozdítja az igazságot, mint talajvíz a koporsókat. De akárhogy is: nem az ünnepi szónoklatokból, hanem a különös, néha suta és mulatságos, személyes történetekből áll össze bennünk a leghitelesebb kép a nemzet egyik legnagyobb lélekemelő eseményéről.