Delej van a cseresznyevirágban

Az ember, akit bolondnak néznek, mert világbanki kutatás helyett puliszkát és bodzateát főz. Kelemen Béla ma, ha kedve támad, a Tisza gátján görkorcsolyázik, s számára többet jelent Tarpa, mint a világvárosok, ahol annak idején nemcsak tanult, kutatott, de modellkedett is. Vallja: a Cserhátot, az Őrséget vagy éppen Bereget nem a multik fogják megváltani. Az ott élőknek kell megtalálniuk egyediségüket, s a vidékfejlesztés letéteményeseiként rálelniük a megoldásra. Arra, hogy miként válhat élhetővé a magyar falu.
Az idei szüreti mulatságon kezdődött. Illetve kicsit előbb, még a nyáron. Akkor hívott fel egy ismeretlen hang Beregből. "Kelemen Béla - mutatkozott be -, a tarpai szőlőegyesület elnöke." Borkóstolóra invitált.
Megköszöntem, s elváltunk, hogy majd jelentkezem. Igen ám, de évente száz hasonló meghívást kap az ember, és mindegyiknek képtelen eleget tenni. Ráadásul, legyünk őszinték, a szatmári, beregi kertek nem éppen a szőlőről híresek. Még ha a pálinkaegylet hívott volna, tűnődtem, és már kezdtem is hamarosan felejteni a meghívást, amikor egy szép őszi vasárnap véletlenül Tarpára vetődtem.
Forgalomelterelés, muzsika- meg nótaszó, népviseletbe öltözött lányok, legények - szüreti felvonulás. A hegynek tartott a menet. A leghátsó szekéren ült a sajtó, a népdalkörösnek beöltözött főszervezőt faggatták. A borról, a szőlőről, aztán róla magáról. A lajbijáról, a kalapjáról, a csizmájáról, később a közeli múltjáról.
"Tényleg otthagyta Pestet?", "A doktori címével mit kezd?", "Miért nem maradt külföldön?" - ilyesfélékről kérdezték a fiatal, napbarnította férfit. Megkapó őszinteség, ugyanakkor elegancia, feltűnő intellektus jellemezte a válaszokat.
{p}
Görkori a töltésen
Kelemen Béla volt, a szőlőegyesület elnöke. Akivel két hónappal később egy öreg tarpai házban ülök, miközben puliszkát kanalazunk. Forró puliszkát sült tepertővel, pirított káposztával. Jólesik. Mert kint ugyan süt a nap és csepeg az eresz, de azért hideg van, az északi szél meg-megrázza a fák koronáját. Itt bent pedig halkan duruzsol a kályha, a tűzhelyen szalonna serceg, és az illatok hamarosan idecsábítják az összes éhes vándort.
A majd' százötven éves ház tisztaszobájában ülve elmerengek a különös hangulaton. Vastag, fehér falak, barnára vénült ajtók, ablakok, s fent a mestergerenda. "Ez házat építettem én Madaji Mihály és nőm Gellér Márija 1862." Fehér hajú, csendes öregeket képzel e falak közé az ember, akik este nyolckor elfújják a lámpát, hallgatják a csendet, a szú percegését, s elmerengnek a tovatűnt ifjúságon. Helyettük itt van Kelemen Béla. Pontosabban: doktor Kelemen Béla.
Nagy út után talált haza.
Régen, majdhogynem gyerekfejjel hagyta el Tarpát, s ráállt arra a pályára, melyen sok száz, sok ezer vidéki fiatal jár ma is. Érettségi a megyeszékhelyen, diploma a budapesti műszaki egyetemen, aztán egy unalmas állás egy pesti hőerőműben. A munka nemigen köti le, így folytatja a tanulást. Megtanul németül, angolul, a közgazdászdiplomát is megszerzi. Majd rámosolyog a szerencse: elnyer egy világbankos ösztöndíjat, a kistérségek fejlődési perspektíváit kutathatja itthon és Ausztriában.
- Óriási szabadságot adott, végre Bereg mellett megismerhettem a teljes Magyarországot. És Ausztriát - teszi le a kanalat, s bodzateát hoz az asztalra.
- Mi lett a hozadéka a kétéves kutatásnak?
- Megbizonyosodtam róla, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, csak az értékalapú fejlődés ér valamit. Ezt a vidéket, de mondhatnám a Cserhátot, az Őrséget vagy például Dél-Bihart is, sohasem a multinacionális cégek fogják megváltani. Az itt élők csak akkor törhetnek ki a szegénységből, ha megtalálják és felmutatják az egyediségüket. Ez volna a vidékfejlesztés feladata is: hogy elhitessük az emberekkel, a vidék igenis élhető! De hát, láthatjuk, ez nagyon nehezen alakul.
- Téged mindig ilyen komoly témák foglalkoztattak?     
- Ugyan! - neveti el magát, s benyit a kamrába. A sarokban futócipők, görkorcsolyák, a karfán mindenféle homlokkendők. - Nyíregyházán sportgimnáziumban érettségiztem, azóta sem tudok meglenni mozgás nélkül.
- Görkorcsolyázni hol lehet Tarpán? A főutcán?
- Dehogy! A töltésen. A vízügy végig a Tisza mellett leaszfaltozta a gátat, ideális koripálya. Amerikában, a tengerparton kocogva érez hasonló szabadságot az ember. Itt pedig siklasz a gát tetején, alattad a Tisza, a falu. Pompás!
- Hogyan kerültél Amerikába?
- Ó, ez érdekes történet! Még akkor történt, amikor modellkedtem.
- Modellkedtél...?!
- Hát, valamivel jobb volt, mint gyepet nyírni vagy tyúkólakat cserepezni. A kétéves világbanki ösztöndíj ugyan szép volt, nagyon szép, de bizony kevéske. Szabad időmben eljártam tehát az újgazdagokhoz mindenféle kerti munkákra. Talán meglepő, de szerettem, pláne, ha saját ízlésem szerint alakíthattam a kertet. Egyszer a barátom elcipelt egy divatbemutatóra, ahol a húga is fellépett. Bemutattak mindenféle embereknek, és nemsokára a kifutón találtam magam. Amerikában, Ausztriában, Olaszországban. De én mindenünnen hazavágytam. Még Pestről is, pedig akkor már minden oda kötött.
A doktorátus megszerzése után megpályázta hát az egyik ismert multinacionális cég debreceni bevásárlóközpontjának igazgatóhelyettesi posztját. És nyert. Négyszáz ember, sokmilliárdos forgalom, széles közismertség - ő azonban közelebb vágyik. Közelebb a szülőföldhöz.
És másfél éve beadta a felmondását.
{p}
Haza, Tarpára
Elképesztve minden barátját, s - ha van ilyen - minden ellenségét.
Mert ki hallott már nálunk olyat, hogy valaki odahagyja igazgatói székét, sok százezres fizetését, és elvonul - Beregbe!
Nem Szentendrére, Solymárra, vagy Piliscsévre. Hanem Tarpára.
Pesttől háromszáz, Debrecentől százharminc, de még Nyíregyházától is nyolcvan kilométerre. Jó dolgában elment az esze, mondták még Tarpán is sokan. De ő ezen csak mosolyog. Rajtam pedig ő, mikor azt kérdezem tőle: nem sajnálja a titkárnőt, a nyakkendőt, a menedzsernek kijáró tiszteletet?
- Cseppet sem - mondja, és fülig ér a szája.
- Mégis, mi hozott hát téged haza?
Elgondolkodik, szokatlanul viszszafogottra vált a hangja.
- Nem tudom, voltál-e már úgy, hogy ülsz a vezetői megbeszélésen, ingben, nyakkendőben, röpködnek a tervek, a tízmilliók, mindenki rettenetesen fontos, az alvezetőid a gondolataidat is lesik, és közben te arra gondolsz, hogy otthon, a hegyen vajon virágzik-e már a cseresznye? És éjjel egykor, amikor kilépsz az üzletközpontból, nem a lakásodra mégy, hanem haza, Tarpára. Hogy megnézd, virágzik-e már a cseresznye a hegyen. És ha ez így megy hétről hétre, hónapról hónapra, akkor lassan, fokozatosan megérted, neked otthon a helyed.
Rámnéz, hogy vajon értem-e már, de ekkor megszólal a telefonja.  
A telefon mellől csak félszavakat hallok: kistérség, értékalap, konferencia, Brüsszel, projekt, ilyesmik. Szavak, melyek a világból kikergetik az átlagmagyart.
- Pedig ezek nélkül nem megy - feleli, s kikapcsolja a telefont. - Bocsánat, a holnap esti előadásom témáját kellett egyeztetnem. A kistérségek jövőjéről lesz szó, emiatt hívtak.
A ház, ahol vagyunk természetesen műemlék. Félig az állam, félig az egyesület újította fel, cserébe beleköltözhettek a szőlőegyesületesek. Itt alszik Béla is sokszor, ha meg nem, akkor a szüleinél, vagy fent a hegyen, az egyik présházában.
Most, télen a legtöbbet azért itt van. Igazi szellemi centrum ez a ház már jó ideje, ahol isten tudja, hány év hallgatás után ismét kacagás, nótaszó, egyáltalán emberi szó veri fel a csendet.
- Esküszöm, néha az az érzésem, hogy mosolyog ez a vén ház. Hogy a falai közé visszaköltözött az élet - mondja, s biztat, vegyek még a puliszkából, a bodzateából.
- Elhiszem - bólintok. - Csak azt áruld el, miből élsz?
- Nem úgy, mint régen, de azért megélek. Tanítok különféle tanfolyamokon, benne vagyok egy komolyabb Tisza-völgyi ökológiai program előkészítésében. Közérthetőbben: megpróbáljuk eladni Bereget. Pontosabban Bereg értékeit. A szilvát, a diót, a Tiszát, az ártéri kerteket. S persze a hegyet.
A tarpai hegyet, ha látnák, talán sokan megmosolyognák. Hiszen százötven méter mindössze, a közepe annak is kibányászva. Legmagasabb pontján pedig egy olyan ronda víztorony, hogy rajzolni se lehet különbet.
Ám az Alföld egyetlen hegye! Barabáson van a testvére - de azt már kettévágja az országhatár. Ez viszont teljes egészében hazai, és teljesen olyan, mint a tokaji Nagykopasz. Csak egy parányit kisebb, szerényebb.
Ugyanúgy lehet azonban szeretni.
A kis Suzukit a hegy szoknyáján hagyjuk, gyalog megyünk fel a tetőre. Tőkés kapu zárja el az utunkat, az öreg kapuk mai mása. Mögötte tábla, felirat, felkiáltójel: "Vegyszeres gyomirtás tilos!"
- Ez mi? - nézek Bélára.
- Nálunk is vannak lusta emberek. Elhajították a kapát, s nekiálltak vegyszerrel irtani a dudvát. Mi viszont azt mondjuk, ez a hegy akkora érték, hogy meg kell védenünk a lustákkal szemben.
Benne vagyunk már a télben, de minél feljebb megyünk, annál jobban melegszik a hátunk. Mindenütt kicsi présházak, előttük tűzrakó hely, bográcsállvány: látszik, tudnak élni az itteniek. Hirtelen utunkat állja egy léckapu. Nem komoly az, egy róka is átugorja. Ám mégiscsak kapu, illik megállnunk előtte.
- Nyissátok, nyissátok! - biztat Béla.
A léckapu mögött igazi tündérkert. Zöld gyep, mogyoróbokrok, szőlősorok. S cseresznyefák, tele velük a hegyoldal. A kis ház előtt is áll egy. Onnan ellátni egészen Beregszászig, a Tiszáig.
{p}
Boron át süt a nap
A ház is olyan, mint a mesében. Kétoldalt terasz. Mi a nyugatit választjuk. Szemben velünk a téli, lemenő nap. Béla bort hoz, zöldessárga Cserszegi fűszerest. Aprókat kortyolunk, és Béla mesél.
A gyermekkorról, a szénaforgatásról, a Tiszáról, a lányokról, a kóborlásairól, a borról.
A boron átsüt a nap, már nem is tél van, hanem aranyló ősz, az édes, dús levű fürtökön darazsak... - amikor átszalad a gyepen egy kis, macskaszerű állat. A nyomát a teraszon az imént már láttuk. De nem tudtuk mire vélni.
Most már igen. Nyuszt. Egy sárga nyakú, karcsú nyuszt, igen szereti ez a jószág a szőlőket, présházakat, hegyoldalakat. De csak a háborítatlan hegyoldalakat.
- Hát ezért... - néz a kis állat után Béla. - Többek között ez hozott haza.
Hallgatunk, később megkérdem:
- És a cseresznye legalább szép termést hozott?
Nevet.
- Nem mondhatnám. De gyönyörű szép volt virágba borulva.