Amíg surrog a vérem

- Rutinműtét - mondja az érsebész, amikor végighúzza szikéjét a bal csuklómon.
Operáció után kis oktatásban részesülök:
- A vágás környéki érszakaszon tapintással éreznie kell, ahogy surrog, lüktet a vére - tanít a doktor. - Általában elég érzékenyek az ujjai? - érdeklődik.
- Azt a feleségemtől kérdezze - engedek el egy erotikus töltetű poént, amin jót röhögünk egyszerre mindhárman: az asszony, én meg az orvos.
Másnap oda a vidámság. Kötözéskor kiderül, hogy megalvadt a vérem azon az érszakaszon, ahol surrognia kellene.
- Ha meghalok vagy lebénulok, húszmillióra pereld a kórházat - súgom oda a feleségemnek, mielőtt bemegyek a műtőbe, hogy kikaparják az ereimből az első operáció következtében keletkezett vérrögöket.
Ismét szánkózik a szike a bal csuklómon. Most azonban cikcakkosabb vonalat húz, mint egy nappal korábban. Csakhogy nem az orvos keze reszket, hanem az enyém. Idegességemben.
- Nem izgul jobban, mint mi - nyugtat a műtősnő, és lefogja a zsigerből rángatózó végtagomat, hogy a sebész nyugodtan babrálhasson rajta.
Az erek kotrása csak az erek kotrásához hasonlítható fájdalommal jár. Fogcsikorgatva tűröm, s közben az jár a fejemben: "El innen, el ebből a pokolból, el a gyötrelemből, ha másképp nem, hát gondolatban!"
{p}
Hegyezem a fülem a műtőn kívüli élet beszűrődő zajaira. Egy nővér dühödten perel a többivel, mert már megint nem találja a kanalát, amivel megkavarná a kávéját. Erről eszembe jut dédapám vaskanala.
Az öregnek vénségére remegett a keze, és hogy ki ne lötyögtesse az ételt, szereztek neki egy nehéz evőeszközt. Én ezt kisgyerekként megörököltem, hurcoltam magammal mindenhová, legkedvesebb játékom lett. Egyszer felmásztam a körtefánkra, és ott egy ággörcs melletti természetes mélyedésbe belenyomtam a kanál szárát. Aztán, mint afféle szórakozott kölyök, megfeledkeztem arról, hol is hagytam a játékom. Pedig kerestem rendesen. Egy év múlva bukkantam rá, amikor ismét termőre fordult a fa, és megmásztam az ízes gyümölcsért. Csakhogy addigra az élő ág majdnem teljesen körbenőtte, bekebelezte a vaskanalat. Hiába rángattam, már nem bírtam visszaszerezni az örökségem.
Bőgtem, rugdostam a fát. Haragudtam rá, mert elvett tőlem valami kedveset. Akkor még nem tudtam, hogy igazából az idő a nagy elorzó. Az idő, amely ránk hozza a betegséget, elveszi a ruganyosságunkat, a szerelmeinket, végül az életünket.
A műtőasztalon - ha el nem altatnak bennünket - nem lehet, hogy legalább egy kicsit ne gondoljunk arra: most jobblétre szenderülhetünk. Én is pontosan érzem, hogy közelébe kerültem a halál közömbös nagyüzemének. Ez a nyomasztó közömbösség lehet az elmúlástól való rettegés egyik forrása. Mégis: halálfélelem helyett inkább egyféle tárgytalan és iránytalan megbántottság kerít hatalmába.
- Na, kíváncsi a bűnösre? - kérdi a műtősnő, majd, mint a győzelem bizonyítékát, felmutatja az érből kikapart, hat-nyolc centis alvadt vérdarabot.
Elsőre fel se fogom, hogy megmenekültem. Közömbösen szemlélem a törlőkendőn heverő "vérgilisztát". Hajszálon múlt, hogy meg nem ölt.
Az orvos bevarrja a sebet, ujjaival ellenőrzi a vérforgalmat a kritikus érszakaszon.
- Addig nincs baj, amíg surrog a vére - szól könnyedén.
{p}
Még felír a biztonság kedvéért egy vérhígító gyógyszert, ajánlja, hogy két hétig szedjem. Aztán hátba veregetve megerősít: most már minden rendben lesz, térjek vissza bátran az életbe.
Felszabadulok. Egy perc alatt tavasz játszódik le bennem. Kamaszos erőt érzek magamban. Már a kórházból hazafelé menet kedvem van úgy nézni, hogy negyvenöt éves feleségemből rögtön előhívom a nőt. Önkéntelenül megigazítja a haját, és pirulva mondja:
- Te nem vagy normális. Még csak egy óra telt el a műtét óta.
Két hétig szedem vitézül a gyógyszert, de az utolsó nap éjjelén hányingerre ébredek. A vécékagyló fölé hajolva látom, hogy kávézaccszerű anyag jön belőlem, amiből a víz valami élénk pirosat old ki. Vér!
Ellentmondást nem tűrve közlöm a párommal: nem megyek kórházba, az állat is a saját vackában szeret elpusztulni.
Rohamosan gyengülök. Amikor már negyedszerre tántorgok ki hányni, erősen szédelgek, mint a liba, mikor bürköt nyel. Tükörbe nézek. Olyan sápadt vagyok, ha a tükörnek tudata lenne, meglepetésében elrepedne.
Nem tartom kizártnak, hogy most tényleg meghalok. Nem szeretnék lemaradni az utolsó mondatomról, amely még az életben elhangozhat tőlem, ezért benyögöm az arcomat vizslató asszonynak:
- Megtiszteltetés volt, hogy a férjed lehettem.
Innentől kezdve a feleségem átveszi az irányítást. Mentőt hív. Távolról, mintha fátyolon át látnám, hogy telefonál.
Annyira lepusztult a kórházi betegszoba, hogy arra számítok, itt kiveszik belőlem az utolsó élettartalékot is, mint a magatehetetlen beteg szájából a protézist.
Infúzióval, kapott vérrel stabilizálják az állapotomat, de lázas vagyok. Elalszom. Álmomban plattyog a gyümölcs a gyermekkori körtefánkról. Felneszelek, cserepes a szám. Bő nedvű körtét kívánok, de a gyermekkori körtefánkról, amely már rég kiszáradt.
{p}
Közlik velem: gyomorvérzésem van, emésztett vért hánytam.
A gyógyszer, amit az érsebész írt fel, egyszerűen kimarta a gyomromat. Ez könnyen megelőzhető lett volna, ha az orvos egy maró hatást semlegesítő medicinát is társít a vérhígító mellé.
Ráadásul a vizsgálati eredményeim azt mutatják, hogy további bajokkal számolhatok. Nem sokkal jobbak a kilátásaim, mint a mezei pocoknak a réti sas karmai között.
Éjjel inkább csak forgolódom a kórházi ágyon. Rám tör a műtőasztalról ismert céltalan és iránytalan megbántottságérzet. Megint megkísért a halál, ám ezúttal valamiféle mérlegkészítésre sarkall. Ezt gondolom: "Annyiszor szerettem félszívvel, annyiszor dolgoztam félgőzzel, annyiszor döntöttem félésszel. Vehetjük félvállról az egész életet. De félig átmenni a nemlétbe nem lehet!"
Másnap reggel megjelenik az ágyamnál egy gyönyörű, szőke ápolónő. Meglepődöm magamon, mert nem tudom nem észrevenni testének formai bravúrjait. Ami szép, az vigasztal. Mi több: feltűnően szíves hozzám a nő. Ebből az következik, hogy az adott körülmények között is kedvem van meginni a teát, kedvem van élni.
Igen, az ápolónő. Maga az élet üzent általa. Sőt, ő maga az élet.
Akarom ezt az életet, még akkor is, ha ágytál van a kezében.