A nagyok között a legnagyobb

Ki szereti az ábécét? Nem gondolkodunk róla: egyszerűen csak van, mert nélküle semmi sincs, mert fundamentum. "Ej, mi a kő, tyúkanyó kend" - kántálja az óvodás, a kisiskolás, és sokszor nem is érti a sorokat, de ez senkit sem zavar. Ezeket a verseket minden gyereknek tudnia kell és punktum - mondta elsős tanító nénim. Mint ahogyan a "Talpramagyar"-t meg a "Feltámadottatenger"-t is. Az ember unottan bevágta, majd felmondta a szöveget. Volt olyan tanárom, aki egy kötőszó eltévesztése miatt egyest adott. "Hogy merészeled átkölteni a szent szöveget, te bitang!" - üvöltötte kivörösödött arccal Hegyi tanár úr. Ezen persze lehetett vigyorogni, s még a harmincéves osztálytalálkozón is nagy sikert aratva lehetett utánozni, ám a költő népszerűségének nem nagyon használt. S mint minden, ami kötelező, papírízű és távoli maradt.
Középiskolás korunkban pedig a József Attila-kötet volt a bibliánk, megrendülni az ő verseitől tudtunk, kamaszlelkizéseink során csak úgy szórtuk az idézeteit. Francia avantgárd színdarabokért lelkesültünk és angol abszurdot olvastunk. Ha valaki akkor Petőfivel jött volna - talán marslakónak nézzük... No de miért pont ő lenne a legnagyobb költő?
De mindeközben életem első nyugati útján, az osztrák hegyek között valahogy beugrott ez a sor: "tán csodállak, ámde nem szeretlek". Pedig a fene sem akart Petőfit idézni! Ahogy senki, aki azt mondja: "csapot-papot otthagyott", vagy azt: "ha férfi vagy, légy férfi!", vagy: "minek nevezzelek?",  vagy: "mint az őrült, ki letépte láncát..." Hosszan folytathatnám.
Aztán egy napon azon kapom magam, hogy hároméves kislányomat tanítgatom: "Falu végén kurta kocsma..." Persze ő is melléfog azzal, amit nem ért, akár előtte több generáció gyermekei: "pihen a gomb, kikötötték". A büszkeségtől elolvadva hallgatom, ahogy vékony kis hangján végigcsipogja. Belelapozok a kötetbe, s valahogy már nem papírízűek a sorok, hanem életre kelnek, szépségük néha mellbevágó.
S most, amikor már a gyerekem lehetne az a sértődős-kötekedő huszonéves ember, másképp nézek rá. A lángészt is látom, aki megváltoztatta a magyar irodalmat, meg azt a szertelen srácot is, aki hetenként beleesett egy "lyánykába". A hőst is, de a szorongásaival küzdő fiatal értelmiségit is. Aki egyszer pukkasztja a konzervatívokat merész soraival, máskor az ifjúság prűdségével botránkozik meg azon, hogy barátja könnyűvérű színésznőt vesz el. Közben írja a verseket, amelyek nem mindig tökéletesek, de ez mindegy is, hiszen beleépültek tudatunkba, alapismereteinkbe, szókincsünkbe. S ily módon végigkísérik életünket. Azt, hogy magyarnak születtünk, hogy legszentebb a hazánk, hogy forrongó, forradalmár nép vagyunk, már kisgyermek korunkban az ő szavaival mondjuk ki. Ezért hát nem szobor, nem kötelező olvasmány, nem szólam. Ő Petőfi, a legnagyobb.