Utazni jó?

Nemrégiben Tunéziában jártam (jártunk), mely úgy tűnik, újabban elég sok magyar utazási célpontja lett. Mondanom sem kell, ezt is kifogtuk. Az ikertornyok elleni terrortámadás időpontjában épp az Adrián próbálkoztunk némi langymeleget keresgélni, természetesen akkor, amikor a bóra végigsöpör a tengeren, úgy lefagyasztva a számítógépeket, mint a melegre számító turistákat. Azt a pár napos esőzést, amit Tunézia örömmel fogad, természetesen ott kellett megérnünk, dideregve, áthűlve, pacallá ázva. Hogy az utazási irodák mért nem kalkulálnak az ilyesmivel, előre figyelmeztetve az utazást tervező polgárokat, nem tudom, pontosabban nagyon is tudom: nekik mindegy, csak fel legyenek töltve a szállodák számukra fenntartott szobái.
Mivel elég régen utaztam csoporttal, azt reméltem, túl a rendszerváltáson az utazások terén is történt valamicske változás. Mit mondjak? Valamicske igen, de úgy egészében, és legfőképp, és ha csak a szállodákat nézem, szóval - a fene megette az egészet! Az a csodálatos környezetben épült, ragyogó szálloda, amit az interneten hirdetnek, "természetesen" egy lepusztult, felújítást igénylő épületecske, s ha a részleteiben elmerülünk, vetekszik bármely harminc évvel ezelőtt látott szocsi, úttörőknek szánt szovjet hotellel.
Az előzőleg látott park sem olyan, amilyennek fotózták. A pálmafás terület, mely a tenger és a hotel között terül el, egyszerűen évtizedes gazokkal, vadon nőtt kis bokrokkal telve, pázsitnak nyoma sincs. Nemhogy kifeküdni, de sétálni sem lehetne ezen a területen. Az ember a szobája ablakából csak nézi a tengert, hallgatja a tenger morgását, és egy idő után azon kapja magát, hogy már rég nem is a tenger morog, hanem ő maga, morgolódik, hümmög, talán már dühöng is, mert megint úgy érzi magát, mint a hajdani szocreál utazások némelyikén. Nem érti, miért tartunk még ma is ugyanott, ahol a rendszer váltása előtt. Hogy miért veszik megint hülyére a magyar (egyébként ugyancsak euróval fizető) polgárokat? Mintha megállt volna az idő.
{p}
Egykoron Capri is az olasz körút része volt, s hihetetlen csatát kellett vívnom az idegenvezetővel, aki gátlástalanul nyúlta le a csoport kisnyugdíjasait, no meg a fiatalabb utazók közül a lenyúlhatókat. Hogy miképp lehet kisbuszt bérelni ahhoz, hogy Capri két városát elérhessük, ő tudta csak igazán, olyan jól, hogy azon senki más nem kereshetett, csak ő, és élt is ezzel a lehetőséggel. Kis híján meg kellett verekedni az igazamért, az igazunkért, miközben épp az idegenvezető dolga lett volna mindennel és mindenkivel szemben megvédeni az utasokat, s képviselni az érdekeiket, az érdekeinket. A pénzünkön utaztatott elvtársi pár (ma már hangosan mondhatjuk: spiclipáros) "természetesen" csupa dicsérő szót vésett a buszon hordozott vásárlók könyvébe. Hogy végül mégiscsak az igazság győzedelmeskedjen, szavaim vizsgálódásra késztették az irodavezetőt, s mint a nekem írt válaszlevelükből kiderült, nem először kaptak hasonló panaszt az idegenvezetőre, és azonnali hatállyal el is bocsátották.
Tunéziai szállodánk ágyai sem álltak a helyzet magaslatán, éppúgy, mint a hetvenes évek derekán, Spanyolországban kapott ágyikók. A sodronyok szétszakadva, aki nem kapaszkodik, a padlóra eshet. Amikor a spanyol út első napján szóvá tettem, mondván: vagy azonnal cseréltessék ki az ágyakat, vagy adjanak egy másik szobát, másik szállodát, másik országot, furcsán néztek rám az útitársaim. Nem ehhez voltak szokva. Inkább ahhoz, hogy a langyos sört is meg szoktuk inni, a hideg kávét sem szoktuk visszaküldeni, a hús nélküli rántott szeletet (az égett bundát!) is meg szoktuk enni, szóval mindent el szoktunk fogadni, zokszó nélkül, mondván, vigye el az ördög, ezt az egy hetet kibírjuk, aztán otthon majd elnyúlhatunk a normális ágyunk hibátlan matracán. Ami persze igaz - de az az út ki volt fizetve. És minden út ki van fizetve. Előre. Meghatározott időben. És ha már így van, azért a pénzért jár is az utasnak valami. Pontosabban minden. Minden, amit ígértek, minden, amit az interneten vagy a prospektusokban mutogattak. És egyetlen utazó sem mondhatja azt, még magában sem, hogy nem érdekes, ezt a pár napot kibírjuk. Ugyanis akkor vérszemet kapnak, és még rosszabb ellátásban lesz részünk. És egyre rosszabban. Mert a magyar nem reklamál.
{p}
Tunéziában természetesen nem a háromnapos eső volt az igazi gondunk, ez lehet akár a mi hülyeségünk is, elvégre miért kaptunk az iroda (erre az időszakra hirdetett) akciós ajánlatán. Az igazi gond, hogy a valóban profi idegenvezetők, akik majdnem mindent tudtak és elmondtak az utunkba eső dolgokról, azért teljesen csak nem akartak a legjobbakká válni. Mert ugye ki gondolná, hogy az egyik városban működő "szőnyegmúzeum" tulajdonképpen nem is az, hanem egy szőnyeggyártó üzem, amelyben persze föllelhetőek a hajdan gyártott szőnyegeik is. Ezeket ültük körül, hogy pár perces fölvezető bemutatás után áttérhessenek a megvásárolható szőnyegekre. Azokra, amelyekért tulajdonképpen betereltek oda bennünket, gondosan elkerülve a város egyéb, vallási és kulturális értékeket rejtő építményeit. Azok zárva voltak. Legalábbis ez volt a szöveg, és nem tehettünk mást, elhittük. Két órát időzhettünk szőnyegek között, ami persze jó program, legfőképp azok számára, akik vásárolni szerettek volna. De azok számára aligha, akik inkább muzeális értékek között szerettek volna időzni.
Szóval múlik az idő, másfél évtizeddel vagyunk túl a rendszer változásán, de bizonyos értelemben egy helyben topogunk. Akadnak még olyanok, akik ottfelejtették magukat, és ugyanúgy gondolkodnak, mint egykoron. Törik a fejüket, hogyan lehetne magyar turistákat drága pénzért utaztatni nagyon olcsó és épp ebből kifolyólag nagyon ócska szállodákban elhelyezve. És persze hogyan lehetne úgy maszekolni egy szőnyeg- vagy bármiféle más gyárban, hogy leessen egy kis baksis a gyártóktól, jutalékként, ha már egyszer odacsődítették ezeket a buta magyarokat.
Eközben nincs mese: utazni muszáj.
Mindent bevenni nem annyira.