Vitéz csengeriek

Kis határszéli városkánkban, Csengerben alig van család, amelyiknek egy-két tagja ne lett volna részese a szabadságharcnak. Fábián Lászlónak, a helyi múzeum igazgatójának is fegyverrel a kézben harcolt egyik őse a hazáért. Mégpedig Erdélyben, besorozott katonaként.

Hazai életBalogh Géza2005. 03. 11. péntek2005. 03. 11.
Vitéz csengeriek

- Nagyapám nagyapjáról, Barkász Ignácról van szó, aki Bem apó seregében küzdött, és 1849 telén a híres piski csatában is részt vett - meséli az utód. - Ott súlyos sebet kapott, de, hál' Istennek, felgyógyult, és élete végéig büszkén emlegette, hogy fegyverrel védte a hazát.
Csenger, a Szamos-parti település csak nemzetőrt több mint kétszázat adott. A szamosközi járásban egyébként, ahová Csenger is tartozott, nyolc nemzetőrszázadot szerveztek. Úgy osztották be a községeket, hogy minden század két-háromszáz nemzetőrből álljon. A csengeriek, a szomszédos vetésiekkel együtt a 2. századot alkották, 241-en voltak, s a nagygéci összeíró központban 1848. július 29-én tették le az esküt a vármegye zászlaja előtt. A szatmári, köztük a csengeri nemzetőrök részt vettek a szerencsétlen kimenetelű dési csatában is, ahol a gyakorlatlan magyar csapat súlyos vereséget szenvedett a reguláris osztrák seregektől. Azt követően viszont Szatmárban is újjászervezték a nemzetőrséget, és a korábbinál sokkal nagyobb figyelmet szenteltek a kiképzésnek. Ennek is köszönhető, hogy a csengeri és a szatmári nemzetőrök később fontos szerepet játszottak a szabadságharcban.
 A leghíresebb csengeri negyvennyolcas alighanem Képessy Gyula volt. Tizenhárom évesen csatlakozott a forradalmárokhoz, s számos nagy csatában vett részt. Negyvenkilenc tavaszán Nova Szelicnél egy lövést és több vágást is kapott, súlyos sebesülten fogságba ejtették, és a galíciai Tarnovba vitték. Innen Bécsbe hurcolták, mondván, hogy "ha a rebelliseknél tudott szolgálni, majd itt is tud".
A negyvennyolcas Barkász Ignác unokája, aki maga is Barkász Ignác volt, talán még a nagyapjánál is kalandosabb katonaéletet élt: Galíciában harcolva orosz fogságba esett, és, ahogy ő mondogatta, "a Kókázusba" hurcolták. Megtanult oroszul is, aminek a második nagy háborúban igencsak hasznát vette.
- Negyvennégy őszén Csengert is elfoglalták az oroszok, s házról házra járva kérdezgették, vannak-e itt nácik - eleveníti fel a történteket a múzeumigazgató. - Hogyne lennének, bólogattak a csengeriek. Itt van mindjárt a szomszédban Tőzsér Náci, Balogh Náci, kicsit odébb Fejér Náci, Bélteki Náci... Rögtön rájuk szegezték a géppisztolyt. Hiába tiltakoztak szegények, mire nagyapámhoz értek, már egy egész kis csapat masírozott az oroszok előtt. Nagyapám aztán elmagyarázta, hogy ezek a Nácik nem azok a nácik, de nem akartak hinni neki. Végül aztán feltűnt egy fiatal, intelligens hadnagy, Kosztya Udovicki, s elzavarta a katonákat. Kosztyával igen jóban lett a család, miután nálunk lett elszállásolva. Elmesélte, hogy ő tulajdonképpen lengyel, az apját Sztálin száműzte a húszas években Szibériába. Nem sokáig lehetett, sajnos, nálunk, mert jött a parancs, mennie kellett a sereggel.
Az öreg Barkász azonban nem tett le arról, hogy találkozzon vele. A háború után még a Vöröskereszttel is kerestette, de soha többé nem került elő. Alighanem úgy járt, mint sok szatmári, sok magyar honvéd és nemzetőr: golyó oltotta ki fiatal életét.
{p}
Dicső nevek
A 2. csengeri nemzetőrszázad írásban megőrzött névsortöredéke a korabeli jegyzőkönyvek szerint. "Kapitány: Domahidy Ferenc, főhadnagy Sánta Imre, 1-ső alhadnagy Jékey Ignác, 2-ik alhadnagy Riskó László, 1-ső őrmester Berei Miklós, 2-ik őrmester Ecsedy Mózes. Tizedesek: Éva László, Kun József, Gellér Mihály, Osváth György, Borbély László, Barkász Pál. Dobosok: Balla Gáspár és Kegye László(Vetés). Átsok: Varga László és Sütő Ferentz (Vetés).
Apáti Gábor, Balogh József, Balogh László, Batta Ignácz, Bánk László, Barcsai József, Barcsai László, Barcsai Pál, Borgida Farkas boltos, Barkász József, Bauer Dávid orvos, Belényesi Antal, Bélteki Imre, Bélteki Pál, Berger Tóbiás boltos, Révész István, Bilkai Pál, Borbély László, ifj. Borek Mózes boltos, Boros Pál, Brándli János gyógyszerész, Ecsedi Bálint, Ecsedi Gábor, Ecsedi János, Ecsedi Dániel, Eszenyi Bálint, Eszenyi Gáspár, Eszenyi György, Fehér Pál, Fejér Sándor, Fejér Sándor, Fekete László, Gombos István, Gyarmati György, Gyarmati Pál, Hadadi Gáspár, Hadadi Lajos, Sritz József baromorvos, Jékey Menyhárt, Jónás Jákob boltos, Juhos Mihály, Kádár György, Kaufmann Mózes kereskedő, Kaufmann Sámuel kereskedő, Katona István, Kelemen János, Kirilla Pál, Kun György, Kun József, Kondor József, Meggyesi István, Megyei Pál, Molnár József, Nagy József, Oláh György, Olvasztó László, Orvith Berti boltos, Osváth György, Osváth László, Osváth István, Osváth Sándor, Páji József, Gál Dániel."
{p}
Egy lókötő a seregben
Minden kornak, így a szabadságharcnak is megvoltak a maga lókötői. Csengerben egy bizonyos Szabó Gábor vívta ki magának e nem éppen hízelgő címet. Mint Fábián László múzeumigazgató kiderítette, a Hadügyminisztérium negyvennyolcban levelet írt a csengeri elöljáróknak, hogy "Szabó Jánosné újjoncz fia egyetlenegy és családfenntartó fiú", ezért le kell szerelni, de helyette más honvédot köteles kiállítani a város.
A leirat rettenetes felháborodást keltett a városban, az elöljárók sistergő válaszlevelet küldtek a minisztériumba: "Szabó Gábor újjoncz nem mint családfenntartó, hanem mint erkölcstelen, zabolátlan, kódorgó, nyilvános fajtalan életű, köz botrányos ragadozó adatott újjoncznak, mint arra különösen jól termett!" Megemlítik még többek között, hogy "édes annya más házában könyörületességből tartózkodó zsellér asszony, ki sokkal több táplálékot nyert és fog ezután is nyerni a nép szívességéből, mint ezen fia keze munkája nyomán".
Hamarosan kiderült aztán az igazság is. A felmentés iránti kérelmet ugyanis, mármint hogy a szegény  özvegy édesanyját segítő fiút engedjék haza, a csengeri elöljárók tudta nélkül írták. S még csak nem is az anya íratta, "hanem azon újjoncz kedvese, kinek neve közönségesen Kurva Juli, ki Szabó Gáborral botrányos életet folytatott".
Kun József csengeri főbíró ezt mind elmondta Nagykárolyban, a megyeszékhelyen, s hozzátette azt is, hogy ez a legény feslett kedvesével együtt "híres vásári orozó és házankénti csempész... kitől a város örömest szabadulni kíván". Végső aduként a város "még azt is felvállalván, hogy annyát köz segedelemből is kész lesz tápolni". A károlyi zászlóaljparancsnok nyomban meghajolt az érvek előtt, s úgy rendelkezett, hogy "a besorozott Szabó Gábor haza szabadítását sem az annya, sem a város jóléte hasznosnak nem tartván" el nem bocsátható. A csengeri krónika attól kezdve hallgat Szabó Gáborról, de az utókor úgy gondolja, hogy belőle is jó honvéd lett, hazatérvén pedig rendes, jó magyar ember.

Ezek is érdekelhetnek