Döglött macskát is örököl az állam

- Mennyire jellemző, hogy a magányos, örökös nélküli emberek után az államra száll a magára hagyott vagyon?
- Az ilyen hagyatékokból évente több mint félmilliárd forint bevételhez jut a magyar állam, hasznosításával korábban az önkormányzatok, 1993-tól pedig a KVI foglalkozik. Az országban csaknem minden századik ember örökös nélkül hal meg. Legtöbbjük a mi régiónkban, Pest megyében, azon belül főleg a főváros hetedik, nyolcadik, tizenharmadik, elvétve az ötödik vagy valamelyik budai kerületében. Mert a kisebb településeken, a falusias jellegű budapesti peremkerületekben, ahol még nem sivárultak el a kapcsolatok, az emberek segítik egymást, és vér szerinti örökös híján is akad gazdája a gondozásért, törődésért a hagyatéknak. Évente körülbelül másfél ezer jelzés érkezik az önkormányzatoktól a regionális vagyoni igazgatóságokhoz. Zömmel hozzánk, ezért az ebből származó állami bevétel is nálunk a legnagyobb: tavaly meghaladta az ötszázmillió forintot.
{p}
- Mi a menete egy ilyen ügynek, és miből áll össze ez a vagyonérték?
- Ha valaki örökségre jogosult családtag, illetve végrendeletben megjelölt kedvezményezett nélkül hal meg, a hagyatéki eljárást először mindig az önkormányzat indítja. Leltárt készítenek, és ha találnak, biztonságba helyezik az értékeket, majd hirdetményben megkísérlik a törvényes örökös felkutatását. Bizonyos idő eltelte után a hagyaték közjegyzőhöz kerül, aki szintén megpróbálkozik az örökösök előkerítésével, aztán következik a KVI. Mi a hagyatékot árverésen hasznosítjuk; ingatlant olykor a becsérték alatt, az értékesebb bútorok, festmények régiségkereskedők, a kevésbé értékesek a használtcikk-árusok közvetítésével kelnek el. Legegyszerűbb dolgunk a készpénzzel, értékpapírokkal van. A bevételek meghatározó része többnyire ez utóbbiakból és az ingatlanokból származik, az ingóságokból csak elenyésző. Holott azok adják a legtöbb munkát. Tavaly például mindössze tízmilliót tett ki az ingóságból származó bevétel, a háztartások felszámolásának költsége viszont legalább a kétszerese volt. Igazgatóságunk évekig működtetett erre egy használtcikk-üzletet, idén januártól ezt egy állami tulajdonú cégre bíztuk.
- Előfordul, hogy idő múltán mégis felbukkan egy jogos örökös?
- Igen. Volt, hogy valaki három év után jelentkezett Ausztráliából, hol is van a mama Singer varrógépe? Nekünk erre választ kellett adnunk. Mivel szigorú nyilvántartás szerint dolgozunk, ilyesmiből soha nem támad bonyodalom. Azt tapasztalom, hogy az utóbbi időben egyre gyakoribb a felbukkanásuk, mert az ingatlanokra újabban családfakutatás címén ügyvédek szakosodtak. Az ország túlsó feléről vagy éppen a világ minden tájáról busás díjért felkutatnak olyan örökösöket, akik ugyan életükben nem találkoztak az elhunyttal, de ha bizonyított a jogosságuk, elszámolunk velük, persze levonva a szállítási, tárolási vagy árverési költségeinket. Tavaly például ingatlanárverést is szakítottunk már félbe emiatt. Ha jogtalan a követelés, pereskedéssé fajulhat az ügy. Időnként mi is perelünk, ha az örökhagyó végrendelete olyan értelmezhetetlenül hibás, hogy végképp nem derül ki belőle, kinek mit szánt. Időnként bizony a hamisítás gyanúja is felmerül. De ezek nem jellemző esetek.
{p}
- Van-e alsó határ, ami már nem számít örökségi tételnek?
- Elvileg mindent át kell vennünk. A határt ott és akkor vonjuk meg, ha valamit egyáltalán nem tudunk eladni. Ami már a "handlénak" se kell, az a MÉH-telepre kerül. Mégis azt mondhatom, szinte mindenre, lerobbant Trabantra, ócska mosógépre, molyette szőnyegre, hiányos étkészletre, lábatlan székre is akad vevő. A nemzeti kincsnek számító holmik viszont múzeumokba kerülnek, tehát állami tulajdonban maradnak. Ilyen például Dinnyés József (a második világháború utáni első magyar kormány kisgazda miniszterelnöke - a szerk.) özvegyének pár évvel ezelőtti hagyatéka, amely többek között értékes antik bútorokból áll.
- Lehet érzelemmentesen felszámolni egy lakást, amelynek tulajdonosáról elmondható, hogy se kutyája, se macskája nem volt?
- Nem mindig. Néha elképesztő állapotokkal találkozunk! Az egyik budai lakásban elhunyt hölgy a közeli piac híres árusa volt, akinek öregségére már egy kicsit megbomlott az agya, lakása valamennyi helyiségét szinte plafonig rongyokkal tömte tele. Egy kilencedik kerületben meghalt bácsi pedig több mázsa újságpapírt halmozott fel mindenfelé, miközben a spájzban aludt, egy heverőn. Ha ott véletlenül tűz üt ki, porig éghetett volna egy lakótömb! Egy özvegy lakása az antik bútorok ellenére is rettenetes állapotban volt. Vedlett bundák, kopott kalapok... Az utcán még kilencvenévesen is úri dámaként akart szegény megjelenni. Macskái is voltak szép számmal. Az óriási baldachinos hitvesi ágy ágyneműtartójában legalább tíz döglött állatot találtunk, fürdőszobájának kádja színig volt lepergett csempével. Fogalmunk sincs, hol tisztálkodott. Aztán ott a műlovarnő esete, akinek nyolc éve ürítettük ki a lakását. Az önkormányzat emberei szerint nagy valószínűséggel éhen halt, olyan nyomorban élt, mégsem kilincselt segélyért. Ellenben rengeteg értékes kitüntetést hagyott maga után. Napokon belül jelentkezett egy lovasszövetség, bejelentve, szeretné kiállítani a híres hölgy relikviáit. Semmi akadálya, átadtuk szó nélkül, de egy kicsit rossz szájízzel. Amikor éhezett, nem gondolt senki a hírességre? Mi kényszerörökösökként általában azzal a szomorú jelenséggel szembesülünk, hogy akár aranyrudat, takarékbetétet hagy valaki maga után, akár pőre szegénységét, a háttérben mindig a környezet rideg közönye van. Életükben segítő kezek nélkül maradtak, csak haláluk után nyújtják egyesek feléjük a markukat...