Tanversenyhelyzet

Hatból legalább egy, de a jobb évfolyamban ennél szűkebb is lehet az arány - így válaszolt kérdésemre a falusi tanárnő, amikor azt firtattam: alsó tagozatos osztályából vajon hány ifjonc akarna, pontosabban hánynak a szülei akarnák, hogy a közeli kisvárosok "jobb" iskoláiba járjon már a felsőben is.

Hazai életBalázs Gusztáv2005. 04. 01. péntek2005. 04. 01.
Tanversenyhelyzet

Hogy pontosan értsük: a mai gimnáziumok többségében már évek óta működnek a "4 + 8", "6 + 6", illetve a hagyományos négyéves képzési formák. Az úgynevezett "korai belépésű" gimnáziumi oktatás lényegében azt jelenti, hogy a jó képességű gyerek átjelentkezik az új suliba, majd egy komoly felvételi eljárás lefolytatása után magasabb szintű általános képzésre kap esélyt. Mindehhez a helyi iskolában elért, a kitűnőhöz közeli bizonyítvány valójában alapfeltétel. Érintett, háromgyermekes családfőként szerzett személyes tapasztalataim alapján állíthatom, ismereteivel, tanulási mennyiségével már egy évvel az új iskolába kerülése után legalább ötven százalékkal jár korábbi osztálytársai előtt, máshogy gondolkodik, személyisége átalakul - a gyerek "hajtani kezd".
Merthogy komoly versenyhelyzetbe került. Olyan osztályban tanul, ahol minden helyre legalább három másik jelentkező is volt. És itt nincs mese, teljesíteni kell. Ha úgy alakul például, akár éjszakába nyúlóan is tanulni. Nyelvvizsgát szerezni, jeles érettségit, kiváló felvételit írni. Dolgozni keményen, mint a felnőttek.
Ahogy én látom, az utóbbi három-négy évben a magyar kiskamaszok oktatásában elindult egy folyamat, s egyre mélyebb árok támad az alkalmas körülmények közül érkező tehetséges gyerekek és a többiek között. E ponton álljunk meg egy pillanatra. Mit is jelent az, hogy "alkalmas körülmény"? Annak, hogy egy tízéves magyar gyerek a kis faluból a "jobb" iskolába kerülhessen, legalább két feltétele van. Az egyik természetesen nem más, mint hogy az ifjú jól tanuljon. A másik pedig, hogy a család megengedhesse magának. Merthogy a jobb suli igenis többe kerül, mint a korábbi. És ez nemcsak a tanszerek megvásárlásában mutatkozik meg, hanem a tinik belső versenyének sok-sok egyéb tételében is, az öltözködéstől kezdve a külföldi tanulmányutak költségén át egészen a "trendi" mobil birtoklásáig. Az egészséges intézmény persze ezt a versenyt mérsékelni próbálja, de alkalmazható eszközei korlátozottak, a fiatalok egymás között akkor is rivalizálni fognak, ha drákói szigorral felügyelné őket az intézmény.
{p}
A szülők többsége tudja ezt, de akár saját életkörülményeinek rovására is állja, amit kell. Mert azt minden józan családban pontosan tudják, hogy a gyerek taníttatása a lehető legjobb üzleti befektetés, erről sok olyan szülő tudna hosszan mesélni, akinek alapiskolát végzett gyereke kétnaponta jár felvételi interjúra, s elhelyezkedni nem tudván, kényszerből újabb és újabb "szakosító" képzésen vesz részt. Ami persze megint csak pénzbe kerül.
Mindez persze félig sem jelenti azt, hogy a falusi iskolában végzett gyerekek előtt le lenne húzva a redőny. Dehogy. Ám az államnak a mostani folyamatba igenis bele kellene avatkoznia. Azoknak a családoknak, amelyek kevésbé tehetősek, a hagyományos segélyező és egyéb eszközökön túl más forrásokat is meg kellene adnia. Nem baj, ha egy tehetséges gyerek állami vagy önkormányzati segítséggel kerül át magasabb képzési rendszerbe, de egy negyvenfős évfolyamból egy-két fiatal ösztöndíjazása nem megoldás. A nemzetnek is legalább akkora érdeke a tehetséggondozás, mint a családoknak. Ebben még csak gyerekcipőben járunk, miközben Amerika vagy Európa fejlett országaiban iparággá nőtt ez a tevékenység.
Egy tehetséges fiatal kutatóintézethez kötése tisztességes ösztöndíjjal komoly üzleti hasznot is hozhat.
Nálunk viszont a "hatból egy" arány alighanem pontosan leír egy társadalmi tagozódást is. Eszerint ma minden hatodik magyar gyereknek lehet reális esélye arra, hogy a szigorú kettős követelmény (tehetség + pénz) meglétével elindulhasson az érvényesülés felé.
De vajon hányan vannak közöttük, akik ennél többre lennének érdemesek?

Ezek is érdekelhetnek