Hal a vízben

Lassan közeledik. Egyik szemével az utat, a másikkal a vizet lesi. Fogalmunk sincs, hogy mit keres. De aztán hirtelen lendül a rúd, s szigonyként a vízbe fúródik. Az is a bot: szigony. A könnyű bodzafa bot végén kétágú szigony - örülne Herman Ottó, ha élne, hogy nem veszett még ki az ősi mesterség, a szigonyos halászat. Igaz, tiltja a törvény meg a halászati jog birtoklója, de a kesznyéteni - vagy sajóörösi - komának ugyan tilthatják.
Tegnap is fogtam vele egy tízkilós potykát, nevet hófehér fogakkal, s átlendíti magát a vízelvezető árkon. Magas, csontos cigányember a halász, és szívesen bevezet a szigonyozás rejtelmeibe. Szerelmes ilyenkor a hal, rá se ránt a közelgő halászra. Persze csak a ponty ilyen bolond, meg a kárász. Ám a kárász apró, nem érdemes vacakolni vele. Azokat megfogják majd a tapogatósok, mondja, és Örös felé mutat, ahonnan három, hatalmas tapogatóval felmálházott biciklis is közeledik.
Na, van valami? - állnak meg a szigonyos mellett, majd lelökik a biciklit, s már tapossák is a sarat, a vizet. Gyanús fodrokat keresnek a vízen, meg sebesen cikázó hátuszonyokat. Aztán lenyomják gyorsan a drótból meg vesszőből font szerszámot. Majd lépnek kettőt, s lenyomják megint. A szigonyos bólint minden mozdulatuknál, és megindul ő is. Lassan megy, óvatosan, mint ahogy a gémek, gólyák araszolnak. Már nem is nézi az utat, csak a vizet, a halat. Mit bánja ő az ellenőröket! Tartották volna a folyóban a halat. Minek hagyták elbitangolni!?