Malacrablás díszkarddal

Éjfélkor a legtöbb ember már alszik. Pláne, aki korán kél, hajnali ötkor, negyed hatkor.
Laczkó József is korán kelő ember. Kint lakik Szabolcs és Borsod határán, Tiszadob és Tiszalúc között egy tanyán, vagy száz szarvasmarha, tizenöt disznó, tizenöt-húsz kecske, birka, ló, és három hatalmas, a légynek sem ártó komondor társaságában. Május 5-én is korán kelt. Megcsapkodta magát egy kis vízzel, aztán szaladt a karámokhoz, hogy kiengedje a birkákat, a kecskéket, megetesse a malacokat és megszoptassa a három cumis bárányt. A lovakkal, a marhákkal nincs különösebb gondja, azok elvannak magukban a legelőn, a villanypásztor drótjai között.
Valamikor kilenc-tíz körül megfrüstökölt, s elégedetten kiült a tornácra. Egy hatalmas kaszáló kellős közepére épült a tanya, a tornácról messzire ellátni. Délen Tiszaújváros nagy, örökké füstölgő kéményei, északon a Holt-Tisza kacskaringós sávja, keleten a Tisza, nyugaton pedig a faluja, Tiszalúc halványan derengő tornyai irányítják a tekintetet.
{p}
Annak idején az itteni téesztelepet is privatizálták. Több kézen is megfordult, most egy környékbeli asztalosmester a gazdája, aki iparkodik valóban gazda lenni. Pompás szürkemarha-gulyája igazi idegenforgalmi látvány, szőke mangalica malacaiban is sokan gyönyörködnek. Pontosabban csak gyönyörködnének. Ha tudnának róluk, s ha a tanyát nem övezné természetvédelmi terület.
Itt szolgál immár tizenkét éve Laczkó József, aki sosem fogja elfelejteni azt a május 5-ét.
A korán kelő ember korán is fekszik. Ő is lekapcsolta a villanyt már fél tíz táján, s magára húzta a takarót. Halk, fojtott hangokra ébredt.
- Józsi! Józsi, én vagyok, engedj be!
Kint csillagtalan, sötét éj volt, Laczkó József hirtelen azt sem tudta, hogy valóban szóltak-e, vagy csak álmodott. De kintről újból szólongatták. Ennek fele sem tréfa, ugrott le az ágyról, s húzta a nadrágot, a cipőt. Közben azon járt az esze, biztosan valamelyik távoli tanyai szomszéd... De mi a baj, hogy éjjel ébresztik!?
Nyitotta az ajtót, de ott nem a szomszédok egyike állt. Hanem egy távoli falubelije. Évekkel ezelőtt dolgozott ő is ezen a tanyán, de hamar kitelt az esztendő. Pár hét után eltanácsolták. Azóta nem is találkoztak.
- Rég láttalak, gondoltam megnézünk - mondta az ismerős, és belépett a konyhába. A küszöbről kiszólt a sötétbe: - Gyertek be ti is!
Két barna képű, rossz arcú legény lépett ki a sötétből, s mordultak valamit Laczkónak.
- Dobról jövünk, s láttuk a világosságot - mondta később az ismerős, és kitett az asztalra három üveg sört. - Igyál! - biztatta a tűzhely mellé húzódott Laczkót, aki akkor már sejtette, hogy rosszban sántikálhat a három éjjeli látogató. Tiszadob a folyó túloldalán, már Szabolcsban van, onnan nem jöhettek, hisz kiöntött a Tisza, nem jár a komp. Felnézett a faliórára, tizenkettő előtt járt pár perccel a mutató. Lopva szemügyre vette a két idegent. Azok szótlanul támasztották a falat, majd rámordultak Laczkóra: - Igyál csak, igyál!
Kortyonként, lassan ittak. Keserű volt a sör, meleg is, de inni kellett, mert a látogatók is ittak. Nézték egymást, az esti ételmaradékot meg a falon a díszkardokat. Pár perccel később a tiszalúci ismerős ránézett Laczkó Józsefre.
- Tudod, miért jöttünk, pajtás? Vinnénk pár kecskét, malacot.
Laczkó gondterhelten túrt a hajába.
- Tudjátok, hogy itt semmi nem az enyém.
- Pontosan azért, pajtás. Behajítunk az autóba pár malacot meg birkát, s itt se vagyunk.
- Ugyan már, és hogyan fogok elszámolni a gazdának?
- Ne legyél már ilyen betojós... Majd kitalálsz valamit. Elvitték a rókák, vagy mit tudom én! - váltott keményebbre az ismerős hangja.
{p}
Laczkó azonban nem engedett. Próbált valamit magyarázni. De ekkor az idősebb idegennek elborult az agya. Lekapta a falról az egyik kardot, leverte vele a faliórát, betörte a szobaajtót, majd Laczkó felé sújtott. De csak a tűzhelyet találta el vele. Laczkó József jó kötésű, harminc-egynéhány éves férfi, de nem mert ellenállni. Később már módja sem lett volna, mert lefejelték, s két hatalmas ütést kapott. Megtántorodott. Szerencséjére a lúci ismerős a védelmébe vette, lefogta az őrjöngő támadót. Aztán ráparancsolt Laczkóra, hogy menjen velük a mangalicák óljába. A legfiatalabb támadó odagurult egy kék Zsigulival, s behajítottak három malacot a csomagtartóba. A gondozót egy hátsó karámba zárták, s az iménti támadó most a karddal a disznóknak esett. Egyiknek kis híján szétverte a fejét, a másiknak eltörte a lábát, közben Laczkó felé üvöltött:
- Ennek is el fog járni a szája! Na de majd...!
A folytatást azonban Laczkó József már nem várta meg. Felrántotta az ól hátsó ajtaját, kiugrott az éjszakába, aztán hajrá, futott, ahogy csak bírt. Egy ideig hallotta még a támadók kiáltozását, majd végképp elnyelte a sötétség. Vagy négy kilométerrel távolabb egy tanyán kért segítséget. Hívták a szerencsi rendőrséget, s hamarosan meg is jelentek a borsodi járőrök. Hajnalban pedig a tiszavasvári kapitányság rendőrei is megérkeztek. Itt lettek volna sokkal hamarabb, de a megáradt Tisza miatt majd' száz kilométeres kerülőre kényszerültek. A támadók persze akkorra már rég eltűntek, de a kék Zsiguli nyomra vezette a szabolcsi és borsodi rendőröket. Balogh Barnabás, a tiszavasvári kapitányság vezetője meg a munkatársai már aznap délben tudták, kik a tettesek, estére pedig a legfiatalabb támadó is kézre került az egyik zempléni városkában.
Kiderült, mindhármójukat jól ismerik már a bíróságokon, egyikük pár hete szabadult a börtönből. Hamarosan lesz alkalmuk újból megkóstolni a benti kosztot.
Ez azonban Laczkó Józsefet nem nagyon vigasztalja. Az apját húsz, anyját tizenöt éve elvesztő, amúgy szakiskolát végzett állatgondozónak megrendült a bizalma. Azt hitte, itt, távol az emberektől, a szürkemarhák, a mangalicák meg a bíbicek, vadlibák között nem érheti bántódás. Tévedett. S nem tudja, mit kéne tennie ezután.