Illúziók nélkül, szabadon

A fenti mondatok átsütnek az időn. Antall József kezdte így kormányprogramját felvázoló beszédét, csaknem napra pontosan tizenöt éve.
Bonyolult, de gyönyörű idő volt az. Megvallom, akkoriban nem igazán értettem, mitől is van az a nagy harc a két rendszerváltó nagy párt, az MDF meg az SZDSZ között, honnan a Fidesz szókimondó bátorsága, vagy éppen meghökkenve figyeltem egy tévébeszélgetésben, miket is mondanak a volt "egypárt" utódszervezetének tagjai: nem egy mondatukért akár csak néhány évvel korábban is súlyos börtönbüntetés járt volna. Szóval a szocialistának nevezett berendezkedés egyszínű évei után furán kavargós lett körülöttünk a világ - a kormányváltást megelőző hónapok sajátos hangulata még ma is gyakran feldereng emlékeimben.
Antall József és kormánya gyakorlatilag a lehetetlenre vállalkozott. Úgy kellett megőriznie a társadalmi és gazdasági stabilitást, hogy pontosan tudta: az imént említett tudati-szellemi keveredés mellett szinte elképesztő pénzügyi feszültségekkel is viselős a magyar rendszerváltozás, és a biztató vállveregetéseken kívül a fejlett európai országoktól legfeljebb újabb hiteleket kaphatunk. Aztán hamar kiderült, a "pax populi", a nép békéje egy olyan gyökeres változásokon áteső országban, mint a miénk volt tizenöt éve, nagyon is törékeny: a taxisblokád a megalakulás után alig hat hónappal kis híján elsöpörte Antallék kabinetjét. Gyanítom, ez a viharos néhány nap volt az, amikor egy ország kényszerült arra, hogy szembenézzen saját illúzióival. Hogy bajainkra a rendszerváltás önmagában nem ad mindent gyógyító orvosságot. Egy sor nagyszerű folyamatnak kerete lehet, de önmagában nem megoldás. A bajokból nekünk magunknak kell kikecmeregnünk, s az ehhez szükséges lépések - akár egy műtét - bizony fájdalmas időszakokat is magukkal hoznak. Ilyen volt például az, amikor kiderült, hogy alaptalan a kárpótlással és szövetkezeti vagyonnevesítéssel magántulajdoni alapra helyezett mezőgazdaságtól a százezres létszámban keletkező városi munkanélküliek "felszívását" remélni, miként azt is, hogy a dolgozói privatizáció önmagában megoldja - mondjuk - Ózd gondjait. Meg kellett tanulnunk, hogy egy "felülről" érkező intézkedés változatlanul csak akkor lehet hasznunkra, ha magunk is teszünk érte. Hogy a piacgazdaság verseny: a munkahelyeken éppúgy, mint a vállalkozásoknak az üzleti életben. És a folyamatnak még nincs vége: tetszik, nem tetszik, az úgynevezett nagy ellátórendszereknek is (nyugdíj, egészségügy, oktatás, igazgatás stb.) át kell esniük a maguk rendszerváltásán - a halaszthatatlan teendőket az egymást követő kormányok rendre elodázták, de az idő lejárt. Nem könnyű lecke, honfitársaink többségét már a korábbi változások is sokként érték.
A rendszerváltás ma már történelem. Az elmúlt tizenöt évben hazánk többé-kevésbé elsajátította a modern demokrácia, valamint a versenyalapú gazdaság alapismereteit, és használja is azokat: félelem nélkül járunk szavazni, s a hazai megélhetés döntő részét magánvállalkozások adják. Gondok persze akadnak ma is bőven, de a Magyar Köztársaság végigizzadt tizenöt év után - s egy éve európai uniós tagként - lényegében mégiscsak demokratikus jogállamként működik.
Hosszú volt idáig az út. De alighanem megérte.