Szép Európánk (halva már?)

Az ominózus tudósítások komor tekintetű államférfiakat mutatnak, amint az Európai Unió miniszterelnöki csúcstalálkozójáról jönnek kifelé Brüsszelben, arcukon a határozott keménység és a csalódottság elegye ül. A főszereplő pillanatnyilag egy brit politikus, Tony Blair kormányfő, aki most bizonyos uniós kasszába fizetendő költségvetési százalékok ügyében nem akar engedni. Nem kevés pénzről van szó - Blairnek nagyjából egymilliárd fontos "csekket" kellene lenyomnia választói torkán, ha elfogadná a közösség 2007-2013 közötti költségvetési javaslatát. Ám a brit kormányfő erre jelenleg nem hajlandó.
Mielőtt érveire és annak hazánkra vonatkozó hatásaira térnénk, néhány mondat erejéig emlékezzünk. 1963 márciusában Charles de Gaulle francia elnök televíziós beszédben jelentette be, hogy meg fogja vétózni Nagy-Britannia felvételi kérelmét a Közös Piacba (akkor még így hívták az "Európai Uniót"). A szigetország gazdaságát ez érzékenyen érintette. A közös piaci országok egymás között nem fizettek vámot a különböző termékekre, a brit áruk bevitele után viszont igen. Magyarán: ugyanaz az acél többe került, ha brit gyárban készült, mint ha Franciaországban. Az angol kormány fogcsikorgatva tett ajánlataira csaknem tíz év múltán érkezett - Németország erőteljes támogatásával - érdemi válasz. A három ország ekkor megegyezett egymással, s azóta a napi gyakorlatban az ő egyezségük - gazdasági erejük - alapján dőlnek el a fontos ügyek Európában.
Mit is mond most Blair? Természetesen elsősorban a pénzről beszél, másodsorban az úgynevezett európai alkotmányról, a közösség működésének alapszabályáról. Ki nem mondja ugyan, de - és a dolog innentől lesz fontos számunkra - világosan érzékelteti: a közös kassza évek óta hat-hét jobban álló ország befizetéseiből maradhat csak egyensúlyban, a többiek meg abból folyamatosan támogatást kapnak. Blair szavaiból süt az is, hogy a tavalyi, tíz országra kiterjedő bővítés terheit ezek az országok már nem akarják többletpénzekkel finanszírozni. Világos a helyzet, neki nemcsak európai eszmeiséggel, hanem saját szavazóival is el kell számolnia. Ne kerülgessük a lényeget: a hazánkat is magába ölelő tavalyi bővítésről kiderült, hogy túl nagy falat volt az uniónak, s az angol kormányfő nem hajlandó ismét választói zsebébe nyúlni azért, hogy a közösség mostani állapotában működőképes maradhasson.
Blairnek baja van az EU pénzköltésének mostani arányaival is. Szerinte ugyanis - és ezt viszont ki is mondja - lehetetlen állapot, hogy egy összességében a gazdasági teljesítményből alig három, a népesség megélhetési arányaiban 5-6 százalékot kitevő agrárgazdálkodók elviszik a közös pénz csaknem felét (az idén egészen pontosan 42,67 százalékát), ráadásul ennek "aránytalanul" nagy része jut az egy éve csatlakozott tíz országnak. A korábbi uniós tagok polgárainak többsége fejében a nemrég csatlakozott országok nagyobb része afféle szegény és immár egyre terhesebb rokon. Európa most beteg. Széthúzás és millió ellenérdek fertőzi, amelyben a gazdagok nem engednek jogaikból, a nagy nehezen bevett szegények pedig csak füvek ott, ahol elefántok táncolnak. A nemes eszmék egyenlőségről, a kölcsönös szolidaritásról piti költségvetési vitákban égnek. Ha Európa nem mutatja meg, hogy mégis van benne közös erő, akkor valóban halott lesz, mert ezt az egész hajcihőt bizony mosolyogva figyeli az USA, Japán és Kína gazdasági elitje.
Nekik jó ez a brüsszeli huzakodás. Nekünk nem.