Előfizetőnk az első számtól

Fülöp Györgyné született Szűcs Máriát a faluban csak Maris néniként ismerik. A ház fölött eljárt már az idő, a minapi esőzés további károkat okozott rajta. "Ez ma az én birodalmam, az egykori postamesteri szoba. Itt töltöm a mindennapjaimat" - mutatja Maris néni a körülbelül kétszer hat méteres szobát, ahol a bútorzat mindössze egy asztal, szék, az ablak alatt ágy meg egy kis asztalka, rajta telefon és elemes zsebrádió. "Sok feladatom volt postamesterként, a faluban ma is szinte mindenki ismer. Hatvan éve, hogy először kiadtam a Szabad Földet egy vásárlónak" - meséli, s megtudom tőle: egyszer egymaga tizenöt Szabad Föld-előfizetőt gyűjtött a környékbeliek közül.
Amikor pedig arra kérem, meséljen a Szabad Földről, így folytatja: "Nekem ma is ez az újság a kapcsolatom a világgal. Nadapon én voltam az első Szabad Föld-előfizető, s a legelső számtól kezdve minden héten el is olvasom, betűről betűre. Mikor kint üldögélek a kapum előtt, a kis széken, látom, hogy a kocsik, mint az őrültek, mennek. A mi időnkben az emberek jobban ráértek, volt idejük egymásra, volt idejük újságot olvasni."
{p}
Az emberek mára, Maris néni szerint, barátságtalanabbak lettek. Talán a televízió teszi. "Én nem is nézek televíziót - mondja. - Van ugyan egy odabent, a házban, de be sem kapcsoltam nagyon régóta. Inkább rádiót hallgatok, és a Szabad Földet olvasom. Bár sokszor éreztem, hogy változott az újság, de mindig voltak és vannak benne érdekes, izgalmas cikkek. A kedvencem Az orvos válaszol rovat. Szirmák Eszter válaszait mindig elolvasom, hátha ír valami olyat, amitől én is meggyógyulhatok. De hiába, mert nem gyógyulhatok meg. Nézze, ezt mind be kell szednem." "Reggel", "délben", "este" feliratú dobozokban sorakoznak a gyógyszerek. Tizennégyféle, egyetlen napra. "Van csontritkulásom, szédülök, nagyot hallok, volt egy combnyaktörésem; mit mondjak még? A nyugdíjam ötvenkétezer forint, s tizenhat éve özvegy vagyok" - teszi hozzá, ám a hangján egy csepp keserűség nem érződik.
Maris néni másik kedvenc rovata a Segítsünk egymáson. Erről így mesél: "Négy, talán öt éve lehetett. Egy fiatal házaspárnak nem volt semmije és senkije, csak az a tizenhárom éves kislány, aki tanulni szeretett volna. Elhatároztam, hogy segítek. Egyik karácsonyra küldtem neki ötezer forintot meg ajándékokat. A kislány írt vissza: levelében megköszönte a finomságokat. Örült, hogy végre neki is igazi karácsonya lehetett, életében először. Sokáig leveleket váltottunk. Végül egy levélben megírta: Maris néni, köszönöm a támogatását, a segítségét, végre sikerült elhelyezkednem, munkába álltam. Azóta nem írt. Én pedig újra fellapoztam a legfrissebb újságban a Segítsünk egymáson rovatot. Mert tudtam: vannak még olyan családok, akiknek segíteni kell. S akiknek örömet lehet szerezni." "A faluban ma ismét én vagyok az egyedüli előfizető - mondja búcsúzóul. - Amikor kérdezem a szomszédomat, te miért nem veszel Szabad Földet, az a válasza, hogy nincs ideje elolvasni. De, mondom, olvasd csak el! Aztán elolvasta, s tetszett neki.""Mivel én tévét nem nézek, a Műsorújságot mindig odaadom neki - meséli már ismét kedvenc virágai mellett állva, s még valamit elárul: - Azt szoktam mondani a fiamnak, de kár, hogy egy héten csak egyszer van péntek. Miért, édesanyám? - kérdi. - Mert akkor jön nálunk a Szabad Föld."

A legrégebbi előfiztő
A Szabad Föld születésnapján illő talán, hogy köszöntsük azokat is, akik az ország egyik legnagyobb hetilapjává tették újságunkat, vagyis hogy köszöntsük az Előfizetőket. Így, nagybetűvel, hiszen nélkülük nem született még újság. A fotón látható Fülöp Györgyné egészen biztosan az egyik legelső előfizetőnk; hűsége azóta is tart. Hatvanadik születésnapunkon Szücs Gábor lapigazgató meglátogatta Mariska nénit, aki a virág mellé mostantól ajándékba kapja tőlünk a lapot.