A katasztrofális árvíz után újjáépül a Bánság

Ótelek, Magyarszentmárton, Fény, Jánosfölde, Torontálkeresztes - ritkán vagy sosem hallott településnevek, melyeket elöntött az áprilisi ár. A színmagyar Ótelek a szó szoros értelmében megsemmisült. A templom, a parókia, a korcsma s a szomszédban pár ház kivételével minden lakás összeomlott. A falu közvetlenül a Béga partjára épült, a baj mégsem onnan érte őket. A harminc kilométerrel odébb folyó Temes öntötte el a települést.
A faluban mintegy nyolcszázan élnek, kétszáznál több házat kell újjáépíteni. A munkálatok ugyan már javában tartanak, a romok azonban sok helyen még érintetlenek. A Béga-hídról lenézve is döbbenetes, de közelről még rettenetesebb a látvány. A régi vályogfalak elázva, összeborulva maguk alá temettek mindent. Szekrények, székek, ágyak, tévék, hűtőládák, gáztűzhelyek a sár alatt, remény sincs megmentésükre. Majd jön egy markológép, felpakol mindent egy teherautóra, s kiönti egy laposabb helyre.
Az eső, akárcsak Magyarországon, itt is állandóan szemetel, nyakig ér a sár, az amúgy is rossz utak összevissza törve, de mindezzel az ótelekiek nem sokat törődnek. Különösen azok nem, akiknek a portáján már állnak az új ház falai. A falu vasúttal párhuzamos utcájában mindenütt dolgoznak, Nagy Lajoséknál is nemsokára tehetik a tetőt. A hatvannégy éves gazda egy román mesterrel méricskél valamit a leendő szobában. A felesége is mondaná a magáét, de ő nem nagyon tud románul. Ráadásul ez a mester nem is romániai, hanem moldáviai, valamerről Kisinyov mellől jött, a társai pedig ukránok meg oroszok. Az újjáépítést hasonlóan szervezték meg, mint a magyarok négy éve Beregben. Vállalkozókra bízták a munkát. Egy-egy vállalkozó negyven-ötven házat épít, a mestereket az ország legkülönfélébb helyein és, mint látjuk, a szomszédos országokban toborozták.
- Jól dolgoznak, ez a fontos - mondja Nagyné. - Ketten vagyunk, így nekünk egyszobás jár. Akik hárman-négyen vannak, két-, akik többen, háromszobás házat kapnak.
A régi házuknak is megvan még a fele. De lakhatatlan, hiszen csak három fala van, a kert felől nyitott. Most az istállóban élnek. Nagy Lajos szépen megreparálta, a felesége kimeszelte. Ha nem lenne a jászol, észre se vennénk, hogy négy hónapja még tehén ropogtatta itt a szénát.
- Két hónapig a Bégán túl, Öregfaluban laktunk, egy idős román családnál - ültet le az egyetlen megmaradt székre Nagyné. - S mikor szégyenlősen tiltakoztunk, hogy jó nekünk a hátsó szoba is, csak megölelték a vállunkat: "Maguk kedves vendégek, azoknak a tisztaszoba jár." Mámi meg Táti, csak így hívtuk őket. Mikor költöztünk vissza, sajnos semmivel sem tudtuk meghálálni a jóságukat. Még egy kis krumplit, babot is ők adtak, hogy valamit főzni tudjak.
{p}
A faluban majdnem nyolc hétig állt a víz, a kertekben így ma sincs semmi. A tavaszi vetemények megsemmisültek, egy főzetre való zöldséget se lehetne összeszedni. Pár szőlőtőke maradt meg, s szinte az összes gyümölcsfa kipusztult. Hatalmas, százéves diófák száraz ágai meredeznek az égnek, s még a szívós, félig vad szilvafákat is mintha csak leperzselték volna. A határ pedig olyan, mint a folyószabályozások előtt lehetett. Sehol egy szál kukorica, egy tő krumpli, mindenütt csak dudva, muhar, paréj, szerbtövis.
A jószág is kevés. A tavaszon még több mint százötven tehenet számoltak a faluban, most harmincnál is kevesebbet. Takarmány híján a gazdák kénytelenek voltak eladni őket. Féláron, harmadáron, de örültek, hogy megszabadulhattak tőlük, s nem döglöttek a nyakukra.
Most halból, meg vízimadárból van a legtöbb Óteleken. Az ár levonultával tömérdek kárász, keszeg, busa, ponty maradt vissza a tócsákban, árkokban. S mivelhogy április, május volt, le is ívtak. A nagyját kiszedték a gyermekek, de ma már az ivadékhal is öt-hat centis, az árkok tele vannak velük. A kis hal pedig vonzza a vízimadarakat. Mindenütt gémek, sirályok, kócsagok vadásznak, két-három méterre is bevárják az embert. Igaz, rájuk se hederít senki.
Szabó Rozáliát sem érdeklik a madarak. Van neki saját madara, egy igazi gyöngytyúk. A nyugdíjas asszony az állomás felé bandukol, amikor összetalálkozunk. A kezében kosár, abban meg a gyöngyös - viszi vissza Temesvárra. Mert neki a városban is van egy panellakása, de mióta nyugdíjas, jobb szeretett Óteleken, a szülői házban. Ám elvitte a víz, csak ezt az egy gyöngytyúkot hagyta meg. Azóta hurcolja magával mindig, mert a tyúk sem szereti a panelt. Itthon meg nem hagyhatja, mert még vízbe fúlna.
Csakhogy nincs mindenkinek lakása Temesváron. Ők ott húzzák meg magukat, ahol tudják. Garázsban, ólban, magtárban, legtöbben sátorban. Nagy Jánosék például egy katonaiban. A fiatalember bádogos Temesváron, nemrég érkezett haza a munkából. Persze az ő házuk is elúszott - de már kiöntötték az új alapjait. Most homokot talicskáz, a felesége a kisfiukat eteti. A sátor ajtaja felhajtva, ott vacsoráznak. A kis Raul egy hónapos volt éppen, mikor április 23-án jött a víz.
- Bevittük Temesvárra a rokonokhoz, mi pedig visszajöttünk, hogy homokzsákozzunk, aztán meg hogy mentsük, amit lehet - mondja a fiatalasszony, akit nagy-nagy öröm ért ma. - Ajándékba kaptunk egy hűtőszekrényt a légierőtől, egy gáztűzhelyt..., ezt nem tudom, kitől, ráadásul a férjem is beállított egy vadonatúj tévével. A főnöke, egy hódmezővásárhelyi vállalkozó, Matíz Bertalan lepte meg vele Temesvárott. Csak egy baj van - szorítja nevetve magához a kisfiút -, hogy még nem kaptuk vissza az áramot. Gyertyával világítunk. De jöjjenek vissza ősszel! Akkorra rendben leszünk.