Aki kikísér

Miközben a néni fejedelmi vendéglátását élvezem, eszembe jut egy barátom, akit különös "magyar rulettre" kényszerített az elmúlt másfél évtized csapongó agrárpolitikája. István most egy személyben faluja szövetkezetének az elnöke, az általuk alapított gazdasági társaság ügyvezető igazgatója, s mindemellett családi gazdálkodó is. Őt már nem érheti meglepetés. Bárhogyan is alakuljon az agrárvilág négyévente esedékes változása, emberem nem jöhet ki vesztesen belőle. Az ország viszont igen.
Jókor, jó helyre, avagy rosszkor, rossz helyre született valaki - nagy közhely, az biztos, de nagy igazság is rejlik ebben a jó-rossz kitételben. Mert szakad a világ, szakad Európa és szakad Magyarország is. Legalább kétfelé. Mind kevesebben birtokolják az anyagi és más javakat az egyik, míg egyre többen kínlódnak, sínylődnek és nélkülöznek a másik oldalon. (Félreértés ne legyen: ennek semmi köze a hazánkat oly végletesen megosztó "jobb- és baloldali" politikai ellentéthez.)
Nálunk még nem vagyunk túl az eredeti tőkefelhalmozásnak a XX-XXI. század fordulóján ismét előbukkanó sajátos válfaján. Mostanában térünk át (vagy inkább vissza) - a szocializmus építésének kudarca után - a kapitalizmusra. A "közös vagyon" privatizációjának itthon sokkal több a nyertese, mint a vesztese. Ez természetes, nem új a jelenség. Mindig is így volt, amióta világ a világ. De mintha nőne az egyenlőtlenség a fönn lévők javára. A szociológusok gyakorta idézik az Amerikai Egyesült Államok példáját. Ha hinni lehet statisztikáknak, akkor ott a népesség egy százaléka birtokolja az összes vagyon negyven százalékát. A nép alsó negyven százaléka viszont csupán a javak egy százaléka fölött rendelkezik. A szélsőségek Magyarországon nem ennyire kirívóak - nyugtatgatjuk magunkat -, csakhogy a versenyt mindenek fölé és elé helyező alapállás folytán a társadalmi különbségek nagy lendülettel növekszenek.
Azt mondják négymillió az úgynevezett "jövedelmi szegény" Magyarországon, négymilliójuknak az éves jövedelme az országos átlag hatvan százaléka alatt marad. Értük nem szól a riadó? Megszólalt az már bő harminc esztendővel korábban az örök városban. A neves közéleti személyiségek által alapított Római Klub 1972-ben adta ki a növekedés határainak bemérését célzó tanulmányát. És, némi túlzással, az emberiség pontosan az ellenkezőjét művelte annak, mint amit az "örökké növekedni lehetetlenség" mondandójú mű szerzői ajánlottak. Naponta, hetente, havonta, évente érezzük: a természet kegyetlenül visszavág ezért.
Ugyancsak az olasz fővárost nevében hordozó megállapodással indult 1957-ben az Európai Közösség. A római szerződésben, az azóta is érvényben lévő alapító okiratban megkülönböztetett hangsúlyt kapott a szolidaritás elve. Egyre haloványabb azonban a gyengék segítése, felemelése. Bennfentesek az Európai Unió eddigi legnagyobb kudarcának vélik, hogy ez év közepén nem sikerült elfogadni a közösség 2007 és 2013 közötti költségvetését. Egyenesen vérlázító aránytalanságnak tartják a felzárkóztatásra szolgáló több mint ötszázmilliárd euró tervezett elosztását. A summa 52 százalékát adnák a régi tagállamoknak, s csak a maradékot a frissen csatlakozott szegény tízeknek, valamint a még náluknál is csóróbb Romániának és Bulgáriának. Hová lett a szolidaritás?
Erzsi néni, hál' istennek, nem lát a fejembe. Kínálgat rendesen. Kitörlöm a szaftot a tányér fenekéről, és jó egészséget kívánva elköszönök. Csontritkulás kínozza, mégis a kapuig kísér. Benne még ott az illem, s talán a szolidaritás is.