Párbeszédben a baktériumokkal

- Amikor baktériumokról beszél, az az érzésem támad, mintha barátairól vagy a kutyájáról mesélne.
- Mi arra használjuk e mikrobákat, hogy a veszélyes hulladékokat megetessünk velük vagy éppen hasznos gázok előállítására próbáljuk őket megtanítani. Érdekes a viszonyom ezekkel az élőlényekkel, olyan, mint ami egy beteg és az orvosa között alakul ki. Valamiféle párbeszédet folytatunk velük, megpróbálunk értelmes kérdéseket feltenni nekik, például arra vonatkozóan, hogy mit szólnak egy meghatározott vegyülethez, és ezekre a kérdésekre várunk válaszokat. Persze előfordul, hogy a baktérium nem úgy válaszolja meg a kérdést, ahogy mi szeretnénk. Ilyenkor általában elpusztul. Egy orvos persze nem így képzeli el a történet végét, ez a különbség közöttünk.
- Hogyan jutott el a baktériumokhoz?
- A szüleim nagyon jól időzítették a születésemet: éppen akkor végeztem az egyetemen, amikor megnyílt az MTA Szegedi Biológiai Központja, ide rögtön fel is vettek, és a második tanulmányomat már az egyik rangos nemzetközi tudományos folyóirat, a Nature közölte. Akkor kimehettem Amerikába, ott tölthettem egy évet. Persze a családomat nem engedték ki velem, nehogy disszidáljunk. Csakhogy helyettünk az intézet igazgatója disszidált. Mire visszajöttem, azzal fogadtak, hogy bármivel foglalkozhatok, csak olyasmivel ne, amivel addig, mivel az a volt igazgató nevéhez fűződik.
{p}
- Amerikába később még visszatért.
- Másodszor már három évet voltam kint a családommal, de másodállásban az SZBK-ban maradtam, hogy fenntarthassák nekem a laboromat. A családom unszolására jöttem haza 1989-ben, pedig akkor Amerikában nem lehetett még tudni, hogy itthon rendszerváltás lesz-e vagy újabb ötvenhat. A laboromat az SZBK-ban más használta, az ottaniakhoz képest rosszak voltak a munkakörülmények, nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Végül megkerestek egy részvénytársaságtól, amelyben állami pénz is volt, hogy legyek tudományos vezető. Itt már baktériumokkal kellett foglalkozni, nagyjából úgy, ahogy ma tesszük. Fenntartottam a laboromat az SZBK-nál, és belevágtam. Csakhogy az egész életképtelennek bizonyult. A pénzügyi vezetőknek fogalmuk sem volt róla, hogy melyik tudományos eredményből lehet pénzt csinálni, nekünk tudósoknak pedig arról, hogyan lehet pénzügyileg hatékonyan működni. Jól csődbe is mentünk. Nekem kellett a végén megmondanom a kollégáknak. Hát azt az érzést nem kívánom senkinek! Úgyhogy megint visszamentem a laboromba.
- A Szegedi Tudományegyetem biotechnológiai tanszékének vezetője 1995-ben lett. A Biológiai Központban lévő laborját akkor sem adta fel?
- Az a megoldás, hogy hontalan egyetemi tanszékként a Biológiai Központ felújított raktárhelyiségében lakjunk, meglepően életképesnek bizonyult. Mint ahogy az is, hogy az eredményeink gyakorlatban alkalmazható részét kutatási szerződés keretében átadjuk egy részvénytársaságnak, amely ebből árut produkál, például olyan bacicsomagokat, amelyeknek a lakói szépen fel tudják enni a kiömlött olajat. Nyolcvan százalékban magunk keressük meg, illetve pályázzuk össze a költségvetésünket.
{p}
- Önök képesek arra, hogy eredményeiket értékesítsék. Mit gondol azokról, akik nem?
- Két véglet van a tudományos életben: az egyik az olyan kutató, aki azt mondja, hogy ő jó tudós és jó oktató, ezért valaki biztosítsa neki a feltételeket, vagyis elegendő pénzt. Kis pénz, kis foci, gondolja, ezért szomorúan ül a szobájában, és szidja a felsőoktatási rendszert, de nem menne ki az ajtón, hogy legalább megnézze, milyen pályázatok vannak. Ez nincs rendjén. Ugyanakkor azt sem tartom jó megoldásnak, hogy az ember a meleg vízre is külön pályázzon. Az USA-ban vagy az Európai Unió legtöbb országában az ember akkor nyúl a formanyomtatvány után, ha úgy érzi, hogy egy égig érő vascsicsergővel jobb munkát tudna végezni, nem akkor, amikor megjön a villanyszámla. Nekem például a rendes munkaidőm hetven százaléka arra megy el, hogy pénzt szerezzek a kutatásokra.
- A pénz megléte, illetve hiánya a fő különbség az amerikai tudomány és a hazai között?
- Az USA-ban soha nem kellett vegyszerre várni, ugyanakkor például sokkal kevésbé baráti a kapcsolatuk a technikával. Ha elromlott egy gép, én megkérdeztem, hogy hol a szerszám? Erre rám szóltak, hogy hozzá ne nyúljak, mert akkor elvész a garancia. A fő különbség valóban a pénzügyekben van: nálunk egy alulfinanszírozott rendszerben elnézik a gyenge teljesítményeket. Ráadásul pénz híján a jövendő kutatók nem jutnak elegendő gyakorlathoz az egyetemi képzésük alatt. Seregnyi, kizárólag elméletileg képzett szakembert bocsát ki a rendszer, akik diplomaosztás előtt alig látnak kémcsövet, mert az drága.
- Nagyon megégette magát, amikor szélnek kellett eresztenie a kollégáit évekkel ezelőtt. Miért vállalt megint felelősséget harminc munkatársáért, hiszen visszamehetett volna kutatónak?
- Mindig előre próbáltam menekülni. Manapság magányos farkasként nem lehet színvonalasan művelni a tudományt. Meg kell osztani a feladatokat, ha az ember jutni akar valamire. Ez csak úgy lehetséges, ha valaki a piacon értékesíthető tudást is létrehoz, amelyből a csapatot fenntartja. Kérdezte, hogy miért beszélek szinte szeretettel a mikrobákról: hát azért, mert engem mint kutatót az vezérel, hogy ezek a bacik minél több feladatot megoldjanak, és minél sikeresebbek legyenek. Hiszen belőlük élünk.