Hacsapuri csacsával

Sötét van még, amikor leszáll velünk a gép a tbiliszi repülőtéren. Két órával előbb járunk, mint otthon, hajnali négykor itt még nem virrad. Két óra alvás, a reggeli és némi pénzváltás után (a grúz pénz a lari, s egy euróért valamivel több mint három larit adnak) a szállodából indulunk tovább. Megismerjük Tamót, a kedves grúz idegenvezetőnket (a Tamó a Tamar – a magyar Tamara – név becézett változata) és Pacsót, a sofőrünket, akiről később megtudjuk, hogy egy hatezer lelkes kisváros csapatában focizik, amely a grúz másodosztályban a harmadik helyen áll. Grúziában a foci nagy dolog: a válogatott két éve az Európa-bajnokságon bejutott a legjobb 16 közé, a főváros polgármestere az AC Milan hajdani híres játékosa, Kahaber (Kaha) Kaladze, s a budapesti BL-döntőn is láthattuk Kvaracheliát, a győztes Paris Saint-Germain egyik legjobbját. 

Utunk első állomása Gori: a Tbiliszitől nyolcvan kilométerre, nyugatra fekvő, ma 45 ezres lélekszámú iparváros Sztálin szülőhelye, ahol a könyörtelen diktátor emlékét, lepusztulóban lévő szülőháza mellett – melynek most kezdik a felújítását – a világ egyetlen Sztálin-múzeuma őrzi. S nem azért, mintha a grúzok büszkék lennének rá – Joszif Visszarionovics Dzsugasvili anyja grúz, apja oszét volt –, hanem hogy megmutassák a világnak, hogyan lett egy kivételes intelligenciával, elképesztő emlékezőtehetséggel megáldott fiúból, az egykori papnövendékből – szülei egyetlen felnőttkort megért gyermekéből – „a sátán fattya”, népének is ellensége. Aki ugyan a hazáját, a Szovjetuniót is megtámadó náci Németország legyőzésében elévülhetetlen érdemeket szerzett, de kezéhez a háború előtt és után is, 1953. március 5-én bekövetkezett haláláig emberek millióinak vére tapadt. 

A múzeum, amelynek ajándékboltjában és épülete előtt a Sztálin-címkés boroktól a képével díszített zoknikig sok minden kapható, számos teremből áll, s felöleli a diktátor (fölvett neve acélost, acélembert jelent) egész életét. Apja – akitől fenevad természetét örökölhette – 1870-ben költözött Goriba, ahol cipészüzletet nyitott. Édesanyja írástudatlan, mélyen vallásos asszony volt, aki apja halála után, 1890-től (Szoszó – anyja így becézte – ekkor 11 éves volt) egyedül és féltő gondoskodással nevelte őt. Jekatyerina Georgijevna Galadze 1937-ben hunyt el, és soha nem tudta elhinni, hogy fia akár egyetlen embert is megölt. Egy másik teremben ott a már a tbiliszi teológiai szemináriumban marxista diák­kört vezető fiú kopott, szegényes kis bőröndje. Később, amikor többször is letartóztatták, egy kivétellel mindig sikerült megszöknie a börtönből, s míg csak övé nem lett pártjában és az állam vezetésében az egyszemélyi, korlátlan hatalom – ezt hatalmas taktikai érzékkel és még több kegyetlenséggel érte el –, kommunista meggyőződéséért rengeteget szenvedett. Az elvekből aztán leginkább a hidegvérű gyilkos osztályharcos szívtelensége maradt meg, aki öldökölt a pártjában és legjobb barátait sem kímélte, ha egyáltalán volt ilyen. 

*

Tovább menve, a buszon Leventével, a magyar idegenvezetővel Tengiz Abuladze 1984-ben forgatott, de csak 1987-ben bemutatott híres filmjéről, a Vezeklésről beszélgetünk. A filmet Magyarországon is vetítették, de Levente nem láthatta, mert akkor még nem élt. A Vezeklés a totalitárius, önkényuralmi szovjet múlttal való nyilvános szembenézés első kísérleteként bemutatásakor igazi szenzáció volt, elnyerte a cannes-i filmfesztivál nagydíját, s a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty (a társadalmi rendszer gyökeres átalakítása, a reformok, a nyilvánosság) nyitánya lett a kultúrában. A történet egy város elhunyt polgármestere, a kegyetlen Varlam Avaridze (az Avaridze grúzul azt jelenti: Senki) halála körül forog – a bajusza Hitlert, fekete inge Mussolinit, villogó szemüvege Beriját, Sztálin egyik legfőbb (szintén grúz származású) hóhérát idézi –, akinek a holttestét a temetés után a város egyik lakója minden éjjel kiássa, és családja reggel házuk teraszán találja. Abuladze, a grúz filmművészet nagy mestere szerint – aki hetvenévesen, 1994-ben hunyt el – a múlt mindaddig eltemethetetlen, amíg meg nem történt a bűnök levezeklése, amíg a társadalom nem talált vissza – a film elhíresült példabeszédét idézve – a Templomhoz, vagyis az Igazsághoz vezető útra. A Vezeklés minden zsarnokság parabolája (erkölcsi célzatú, jelképes meséje), a történelmi minta azonban, amely átüt a fikción, egyértelműen a sztálinista korszak. 

A sok esőtől megduzzadt Mtkvari – Grúzia legnagyobb folyója – partján haladva még egy filmremek szóba kerül: a Kukoricasziget. George Ovashvili balladája (operatőre Ragályi Elemér volt) egy másik folyó, a Grúzia és a vitatott státuszú Abházia között határt képező Inguri egyik kis szigetén játszódik, egy senki földjének számító apró földdarabon – amit a tavaszi áradás hozott létre s a levonuló ár hagyott szabadon –, ahol egy idős abház parasztember veti meg a lábát, s kunyhót épít, kukoricát termeszt árván maradt lányunokájával a körülbelül hússzor húsz négyzetméteren. Grúzok és abházok jönnek-mennek csónakjukon, bujkálnak a bozótban a parton, lövöldöznek egymásra a folyón át, de az öregember csak a kukoricájával – amelynek a kövér hordaléktalajon szép termése ígérkezik – meg az unokájával törődik. Ám ebben az évben korán jön az őszi áradás, és a terv tragédiába torkollik. 

Abháziáról – csakúgy, mint Dél-Oszétiáról – utunk során sokat beszélünk. Abházia területe 8700, Dél-Oszétiáé 3900 négyzetkilométer, lakosságuk száma a hivatalos adatok szerint 244 ezer, illetve 56 ezer a nem egészen 70 ezer négyzetkilométer területű, 3,7 milliós lélekszámú Grúzián belül (körülbelül kétmillió grúz más országokban él). Abháziában, melynek székhelye az egykor híres fekete-tengeri üdülőhely, Szuhumi, már nem sokkal Grúzia 1991. áprilisi függetlenné válása után megkezdődtek a harcok, míg Dél-Oszétiában 2008 augusztusában törtek ki az első összecsapások. Ezekben az abházok és oszétok oldalán orosz katonai alakulatok és önkéntesek is részt vettek, s különösen Abháziában rengeteg halálos áldozatot követeltek. Az Oroszországgal határos két önállóvá lett köztársaság most nagyrészt orosz segélyekből él, miután a gazdaságuk a harcok során hatalmas károkat szenvedett. A grúz kormány – és az ENSZ-tagállamok zöme – a két térséget továbbra is Grúzia autonóm területének tekinti. Rengetegen elmenekültek innen, a dél-oszétok az Oroszországhoz tartozó szomszédos Észak-Oszétiába, az abházok is orosz területekre – ahonnan azóta nagyrészt visszatértek –, a grúzok pedig Grúziába. Menekülttáboraikat jól látni a Gori feletti hegyről, kérdés, nekik mikor lesz újra otthonuk. 

*

Az ásványvizeiről híres Borjomiban térünk nyugovóra, s másnap reggel a már jól ismert Gamarjoba (Hajrá!, angolosan Helló!, magyarul inkább Szia!) köszöntéssel szállunk buszra. Megállunk a központban, és gyalogosan bejárjuk a folyóparti városkát (Grúziában szinte mindegyik az), melynek területén számos ásványvízforrás található, vizük – melyből évente sok-sok millió litert palackoznak – nagyon egészséges és jó ízű. Borjomi a cári idők óta kedvelt gyógy- és üdülőhely, első, bő vizű forrását 1841-ben a kaukázusi főkormányzó lányáról, Jekatyerina Golovináról nevezték el, aki itt gyógyult ki súlyos betegségéből. A forrás fölé a XIX. század végén üvegkupolát emeltek, s vizéből ma is ihatunk. 

Elektromos kisbusz visz bennünket föl a hegyekbe a két erdei kápolnához, az egyiket Szarovi Szent Szerafim szerzetesről (1759–1833) nevezték el. Ő az egyetlen orosz szent, akit befogadott a grúz ortodox egyház, mivel tiltakozott Grúzia cári megszállása ellen. Útközben kisebb-nagyobb falvakon is áthaladunk, a falu és a város közötti különbség első látásra is szembetűnő. 
Borjomiból délután a tengerparti Batumiba indulunk, amely 170 ezer állandó lakójával Grúzia második legnagyobb városa. Útközben van alkalmunk elgyönyörködni a tájban, a kövér mezőkön legelő tehenek sokaságában. Vannak juhok, lovak is, de ők a legbátrabbak, az autópálya út felőli árokpartján, sőt néhol az elválasztósávban is ott legelésznek, nem zavarja őket a mellettük elzúgó autók sokasága, s a sofőröket sem a jelenlétük. És hogyha a tehenek az utak mentén így megférnek a mai közlekedéssel, a kutyák meg az emberek közt a városokban alakult ki valami egészen különleges viszony. A kóbor kutyák – fülükben a sárga bilétával – ott vannak mindenütt az utcákon, a tereken, a grúzok nagy barátságban élnek velük, és a turisták is elfogadják őket. Négycsillagos batumi szállodánk kutyája – aki csak úgy odaszokott – kitűnően érezte magát a hotel előtt, ahol a vendégektől mindig kapott valamit, néha bement a forgóajtón és megállt a recepciónál vagy beballagott az étterembe is. Ilyenkor a recepciós szinte elnézést kérve tőle kitessékelte, kint volt egy ideig, aztán újra bejött.

Grúzia régi és a hivatalos kapcsolatokban használt új neve is Georgia (amely feltehetően a görög geórgosz, földműves szóból ered; a lakosság negyede ma is földművelésből él), de az MTA Nyelvtudományi Intézete és a Földrajzinév-bizottság hazánkban továbbra is a XX. században kialakult, közismertebb Grúzia elnevezést tekinti érvényesnek. Az ország grúz neve pedig Szakartvelo, s a grúzok önmagukat és nyelvüket kartvelinek nevezik. Batumi fantasztikus látnivalói közül magasságával is szó szerint kiemelkedik a 130 méteres Betűtorony, amelyen a 33 betűből álló grúz ABC – leginkább a görögre emlékeztető és számunkra fölöttébb nehezen megjegyezhető – betűit tanulmányozhatjuk; az idegenvezetőink által kiválasztott három betű leggyorsabb megfejtőinek este a vacsoránál egy-egy pohár különcsacsa jár. 

Aki az arab és török befektetők milliárdjaiból látványosan épülő város felhőkarcolói közül a kikötőbe ér, feltétlenül megáll Ali és Nino hét méter magas mozgó fémszobra előtt, amely a bakui Kurban Said (1905-1937) könyve alapján egy azeri muszlim fiú és egy keresztény grúz lány fájdalmasan szép szerelmének történetét idézi fel. Aztán egy kis hajókázás után – melynek során a hullámok közt delfineket is szép számmal látunk – következik a vacsora. Asztalra kerül a hacsapuri, a finomnál finomabb sajtokkal töltött grúz lepény – amelynek utazásunk öt napja alatt számos változatát megismerjük – meg a csacsa, a lágy, enyhén aromás grúz törkölypárlat, melynek szabványos alkoholtartalma 45 százalék, de készülnek 70 fokos házi csacsák is. Egyik útitársunk a Batumihoz közeli makhuntseti vízesésnél összeismerkedett egy árussal, aki, mint kiderült, Táborfalván szolgált a Szovjet Hadsereg katonájaként, ő meg Kiskunfélegyházán koptatta a magyar surranót. Ennek örömére jól „becsacsáztak” a legerősebből, hazafelé így meglehetősen vidám lett a hangulat. 

S vacsoránk végeztével a batumi étteremben tiszteletünkre elhangzik a magyar himnusz, amit aztán az utolsó napon Tbilisziben, a város fölé magasodó Solikala-hegyen, a Narikala-erődben egy harmonikástól még egyszer hallunk. S a grúz himnusszal együtt, amely a szabadságról szól, hallani fogjuk ez év októberében és novemberében is, hiszen csapatainkat egy csoportba sorsolták a labdarúgó Nemzetek Ligájában. 

*

Hatalmas felhőszakadásban érkezünk vissza Tbiliszibe, és az eső másnap is kora délutánig kitart. A főváros, ahol 1,3 millió ember lakik, ugyan az ország szárazabb, keleti részéhez tartozik, de a május itt is nagyon esős. Városnézés közben szorgalmasan kerülgetjük a tócsákat, de azért így is sok mindent látunk: a gyönyörű Szentháromság-székesegyházat és ikonjait, a Metekhi-sziklán épült templomot, amely egykor börtön volt – benne Sztálin is raboskodott –, a helyiek és a turisták körében jó időben egyaránt igen népszerű Rike parkot a Mtkvari (törökösen Kura) folyón átívelő, különleges üvegből készült Béke hídjával, Tbiliszi legrégibb kerületét, a forrásairól és fürdőiről híres Abanotubanit, ahol Puskin és Tolsztoj is gyógyulást keresett. A Narikala-erődből, ahová felvonó visz s ahonnan a városra a legcsodálatosabb kilátás nyílik, felballagunk Grúzia anyja (Kartlis Deda) húsz méter magas, alumíniumból készült emlékművéhez: a hagyományos grúz nemzeti viseletbe öltöztetett alak jobb kezében kardot, bal kezében kupát tart – jelképezve, hogy a grúzok karddal várják az ellenséget, de jó borral a jó barátot. 

A grúz szőlő- és borkultúra különben több mint nyolcezer éves, és a finomabbnál finomabb borok közül ezen az utolsó napon is megkóstolunk néhányat. Kitűnő a Saperavi vörös- és rozéboruk, fehérben a Tsinandali (ez egy Tbiliszihez közeli bortermelő település neve). S ne feledkezzünk el a finom grúz konyakokról sem, a legjobbnak a Tbiliszi márkát tartják. 

Délutánra feloszlanak a felhők, városlátogatásunk a Grúzia krónikája emlékműnél, a Grúz Stonehenge-nél zárul. Monumentális oszlopait a grúz nép múltját elmesélő részletgazdag domborművek díszítik, fentről a Tbiliszi-tenger (egy hatalmas mesterséges tó), tárul elénk, a kilátás innen is gyönyörű. 

Holnap reggel indulunk, naplementekor búcsúzunk a felejthetetlen tájtól. Már csak a vacsora maradt, grúz szokás szerint sok és sokféle hússal. S igazi meglepetéssel: néptáncos, népzenés műsorral. Gaumarjos! – Győzelem!, Egészségedre! – hangzanak az utolsó köszöntések. Jó volt együtt, s talán találkozunk még…