Bűzölög a mocsárra épült város

Nem egyedül érkezem ide, Tommy Morel, a Sheraton Szálloda értékesítési igazgatója a kalauzom. Helyi lakos, ráadásul azokban a napokban sem menekült el, amikor a Katrina hurrikán pusztított.
- Nem mehettem, a szálloda vendégei mellett kellett segédkeznem - magyarázza, miközben a terepjáróján az elöntött városrész felé tartunk.
- Úgy tudom, a turistáknak kellett elhagyniuk először a várost - jegyzem meg.
- Nem is ilyen vendégekről van szó. Hanem akik a mentésben vettek részt. A többiek elmentek korábban.
A hurrikán hétfőn érkezett, augusztus 29-én, a város lakóinak már pénteken-szombaton tanácsolták, hogy hagyják el a területet. Vasárnap már nem tanácsolták, hanem felszólították őket.És New Orleans megindult. Leírni könnyű - megtenni annál nehezebb volt.A várost ugyanis szinte mindenfelől víz veszi körül. Víz vagy mocsár. Déli irányban nincs messze a tenger, bár oda senki sem indult - sőt inkább onnan, a kisebb, part menti településekről is menekültek -, keletre szintén nem, hiszen a Katrina arrafelé ígérkezett a leghevesebbnek, nyugatra sem, hiszen az is az öböl partja.
Maradt tehát észak. Észak felé két autópálya vezet ki a városból, az egyik a Pontchartrain-tó fölött, a másik északnyugat felé. Mindkettő az ötvenötös autópályába torkollik.
- Pillanatokon belül bedugult - meséli emlékeit Gene Hammond, akivel egy benzinkútnál elegyedtem szóba. - Erre a másik két sávban is észak felé fordították a forgalmat. Így is egy napba telt, amikorra sikerült elérnünk Jacksont.
Jackson kétszáz mérföldnyire, vagyis háromszáz kilométerre fekszik New Orleanstól.- Ott aztán végkép megállt minden. A húszas autópálya forgalma megakasztotta a menekülőáradatot.
- S hol találtak szállást?
- Jackson közelében, szállodában. De hamarosan mentünk onnan is tovább Memphis felé. Mert akkor meg jött a következő hurrikán. A Rita.
A két hurrikán elől a Mexikói-öböl felől összesen nyolc-tízmillió ember menekült északra. Szállodákban, iskolákban, sportcsarnokokban, közösségi házakban szálltak meg, ki hol talált tetőt a feje fölé.
Sokan még most, másfél hónappal a katasztrófa után sem tértek vissza. Nincs hová.
Tommy viszont maradt.
{p}
Erőszak a csarnokban
- Tudtuk, hogy nagy lesz a hurrikán, ötös erősségűt jósoltak, de ami itt történt, arra nem számítottunk - folytatja, amíg a sorunkra várunk, hogy az autóroncsokból épült ellenőrzőpontnál az elöntött városrészbe juthassunk.
El tudom képzelni: a város még most, másfél hónappal a pusztítás után sem tért magához Katrina hevességétől. A negyven-ötven emeletes épületek egy része körbekerítve, tövükben üvegtörmelék. A több száz kilométeres erejű szél nyomta be az üveget, helyükön ma deszka. Máshol autók, téglatörmeléktől lapítva, mögötte ledőlt tűzfal.
A közlekedési lámpákba éppen ottjártamkor igyekeztek életet varázsolni. (És - pechemre - a parkolóórákba is...)
A városban folyamatos a zúgás, motorok zúgnak, szivattyúznak mindenütt. A modern részt ugyan nem érte áradás, ám a talajvíz emelkedett, elöntötte a pincéket.
S szemét, szemét, szemét mindenütt.
A hurrikán New Orleanst egyébként éppen csak érintette, valójában tőle némileg keletre érte el a partot, Gulfport és Biloxi körzetében, körülbelül száz mérföld hosszan.
Egyik délután arrafelé tartottam, de a sor csak nem haladt. Nem most kellett volna jönnöm, gondoltam, a munkaidő utáni csúcsforgalomban.
Néhány mérföld után azonban beláttam, tévedtem. A sor azért lassult le, mert a tó fölötti részen az egyik pályatestre terelték az autókat.
A másikat leszaggatta a hurrikán.
Innen már egyenletes ütemben lehetett haladni. Az utakat megtisztították, ám körülötte a többemeletnyi magas hirdetőtáblák megszaggatva, némelyik derékban kettétörve, az árokban autók.
Tankolni szeretnék, fordulok az egyik kúthoz, de hiába, összetörve, bezárva. A következő szintén. Néhány mérföldre úgyszintén.
Már csaknem üres a tartály, amikor végre találok egyet, amely aznap nyitott ki. Másfél hónap után. A kút előtt hosszú sor.
De visszatérve New Orleansbe: az egyik legnagyobb kár a Superdome-ot érte. A Superdome sportcsarnok Amerikában az egyik legnagyobb, kör alakú, gömbölyített tetővel. Biztos helynek tűnt, ezért részben ide menekítették a városban rekedt több tízezer lakost. A szél azonban belekapott a tetőbe, egy részét leszaggatta, ezért a hurrikánokat menetrendszerűen követő özönvízszerű esőzés elől nem nyújtott menedéket.
De ha csak ennyi történt volna!
- Nekem szerencsém volt, időben elmenekültem a városból - meséli Marta Sanchez, aki egy vendéglőben szolgál föl -, de a húgom... A húgom, szegény, négy napig nem mert bemenni a mosdóba.
A csarnokban két napig az erőszak volt az úr. Ekkor kiürítették az épületet, s mindenkinek el kellett hagynia a várost.
{p}
Tapintható feszültség
Hétfő este ugyanis három helyen is átszakadt a Pontchartrain-tó gátja, s a város nagy részét elöntötte a víz. A legmélyebben fekvő helyeken több méter magasan állt.
New Orleansben és környékén, elsősorban a vele összenőtt Kennerben, több tízezer lakást ért kár, háromszázezren maradtak fedél nélkül. A halottak száma ezren felüli.
A városban pedig törvény nélküli állapotok uralkodtak. Amit aztán ki is használtak azok, akiket csak a törvény tart kordában.
- Azt még megértem, hogy amikor már második napja nincs valakinek élelme, ivóvize, az feltör egy boltot, s vesz onnan - meséli Silvia Hoplot, akinek a szülei valamikor Szicíliából települtek át az Újvilágba -, de az már nem magyarázható, ha valaki egyben elvisz vele tíz pár Adidas cipőt is.
Az üzletek többsége még ma is zárva, kirakatuk bedeszkázva.
Silvia szívesen megmutatja a francia negyedet, s közben egyfolytában magyaráz.
- Ezt az autóbuszt nem a szél törte össze - mutat egy behorpadt oldalú járműre a Szent Lajos-székesegyház előtt. Raboltak mindent a városban, meséli egyre nagyobb indulattal a hangjában, ékszereket, tévéket, autókat, sőt fegyvereket is. A rendőrség meg sehol sem volt.
- A családjukat mentették ők is - vetem közbe hallomásomat.
- Vagy csak egyszerűen féltek. Kétszázuk nem jelentkezett szolgálatra. Mindenesetre a város rendőrfőnöke, Eddie Compass azóta lemondott.
Silvia nem titkolja azt sem, hogy az elkövetők többsége fekete volt.
- Egyszer engem is leütöttek - mutatja homlokán a sebhelyet.
New Orleans lakóinak ma már több mint a fele fekete, az a város polgármestere, Ray Nagin is. Az ellentét köztük és az angolszászok között tapintható, ezt számos beszélgetés során éreztem.
- A feketék nem dolgoznak, csak drogoznak, és utálnak bennünket - summázza a véleményét Gene Hammond, miközben hangját önkéntelenül is halkabbra fogja.
A kérdés persze korántsem ilyen egyszerű, már csak azért sem, mert szállodákban, benzinkutaknál, üzletekben több feketét láttam a pultoknál, mint mást. Ráadásul az ő üzleteiket éppúgy kirabolták, mint a fehérekét.
Az ellentét nyilvánvaló, s ez kiderült abból is, hogy a város elöntésekor azonnal elterjedt a vélemény a feketék között: szándékosan vágták át a gátakat a legszegényebb negyedeknél.
- Butaság - magyarázza Tommy, amikor végre átjutunk az ellenőrzőponton. - A víz a mélyebb részeket öntötte el. Az apámét ugyanúgy, mint másét.
A francia negyedet pedig azért nem, mert az magasabban fekszik. Jó háromszáz évvel ezelőtt, amikor az első telepesek a környékre érkeztek, természetesen ezeket a helyeket választották lakóhelyül. Számuk hamarosan meghaladta az ezret, s ekkor elkezdték lecsapolni a mocsarakat, s építkeztek oda is. A város folyamatosan növekedett, hiszen fontos helyen fekszik, a Mississippi torkolatánál, a végeláthatatlan prérik kapujában.
A hely fontosságát mi sem jelzi jobban, mint hogy birtokolták a spanyolok, a franciák, míg végül Napóleontól 1803-ban megvette a terjeszkedő Egyesült Államok - nemcsak New Orleanst, hanem az egész Louisiana államot.
A város pedig terjeszkedett tovább, s terjeszkedik ma is. Csapolják le a mocsarakat, építik a házakat meg a kikötőket. Ma már félmilliónyian lakják, a vele összenőtt városokkal együtt több mint másfél milliónyian.
- Amikor a hetvenes években ideköltöztünk - meséli a New Orleansszal határos Kennerben lakó Szita Ferenc, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot -, tizenötezren laktak itt. Ma százötezren vagyunk.
{p}
Százmilliárd sem elég
A tizenhetesnek nevezett csatorna zsilipjénél járunk, amikor Tommy lelassítja a motort.
- Ez az egyik hely, ahol átszakadt a gát - mutat körbe.
A környéken jachtkikötő, a hajók egymás hegyén-hátán, egy részük a partra torlódva.
De miért növekedett meg a tó vize annyira, hogy nem bírták tartani a gátak? Egyszerű, magyarázza a férfi. A hurrikánok mindig megemelik a tenger szintjét, a különösen heves Katrina például nyolc méterrel. A tengert és a Pontchartrain-tavat csatornák kötik össze, részben, hogy alacsonyan tartsák a talajvizet, részben, hogy hajózni lehessen rajta. A megemelkedett vizű tenger ezeken a csatornákon nyomult fel a tóba, amelynek a gátjait csupán hármas erősségű hurrikánra tervezték, s mindezek tetejébe gyatrán is építették meg őket.
A pusztítás pedig elképesztő. A kertváros utcái telve szeméttel, a házak egy része előtt bútorok, konyhafelszerelés, némelyik előtt hűtőszekrény, ragasztószalaggal átkötve.
- Több hétig nem volt áram a városban - magyarázza Tommy. - A hűtők leolvadtak, a fagyott hús kiengedett, s most senki sem vállalja, hogy kitakarítsa őket.
Ezért láttam hát a hűtőket város-szerte az utcákon. S innen a bűz New Orleansben.
A házakat fából építették, a magas talajvíz miatt mindegyikbe néhány lépcső vezet a bejáratig. Ráadásul a mocsárra épült város folyamatosan süllyed, ma már három méterrel a tenger szintje alatt áll. A lakóházak számára lehetetlen szilárd talajt találni, csupán a felhőkarcolók állnak jó száz méter mélyre vert cölöpökön.
Tommy utcáról utcára araszol a terepjárójával. Az utak mentén szárazra repedezett sár. Az árból ülepedett le.
Az egyik épület előtt megállunk.
- Az apám háza. Bemenjünk?
A lakás olyan, mint a többi. Fából épült, földszintes. Benn könyvek, edények, bútorok mindenfelé, ahová a víz sodorta őket. Mindenre rászáradt a sár.
- Ne érj semmihez! - figyelmeztet, nehogy valamilyen fertőzést kapjak.
A padló felpúposodva, a falak a mennyezetig penészesek. A sorokban pianínó.
- Ezen tanultam meg zenélni.
Tommy egy zenekar tagja, dobol, gitározik, komponál.
A szeméthalom alól írógépet húz ki, igazi békebeli darab.
- Ezen írtam a szerelmes leveleimet - mondja némi szentimentalizmussal a hangjában.
- Mi lesz most az édesapáddal? - kérdezem, amikor kilépünk a lakásból.
- A házat ledózerolják, ő pedig hozzánk költözik. Szerencsére van biztosítása, már felmérték a kárt, százhatvanezer dollárt fog kapni.
- S hogyan viseli a pusztulást?
- Azt mondta, örüljünk, mert egészségesek vagyunk. Mert ha az van, mindig mindent újra lehet kezdeni.
- Mikor kezdenek a bontáshoz?
- Egyelőre arról vitatkoznak, mi legyen a városrésszel.
{p}
Először úgy volt, hogy lebontják az egészet, ma már ez korántsem biztos. A lakók egy része nem hagyja. Látom is a feliratot nem egy házon: "Save our neighborhood!" Mentsd meg a szomszédságunkat! Sokak szerint viszont addig nem szabad errefelé építkezni, amíg ötös erősségű hurrikánnak is ellent nem tud állni a gát. Erre viszont négy évet kell várni. De addig hol éljenek?
Ráadásul a helyreállítás is nehézkesen megy, a városnak nincs pénze, hiszen ha nincs termelés, nincs adó, akkor pedig nincs a városi alkalmazottaknak fizetés. A nyolcezerből háromezret már kénytelenek voltak elbocsátani.
Márpedig éppen most volna rájuk a legnagyobb szükség, hogy az engedélyeket kiadják. Ezért is megy nehézkesen a romtakarítás, az újjáépítés. Louisiana állam vezetői folyamatosan Washingtonban kilincselnek, a szövetségi kormánynál. Onnan pedig jön is  pénz, eddig több mind százmilliárd dollárt szavaztak meg. Mindez azonban kevésnek bizonyul, a kár nagyobb.
Néhány nap múlva ismét visszanéztem a negyedbe, haladt-e már valamit a helyreállítás. Az nem, ám egy csoporttal találkoztam, arcukon álarc, amely a levegőt szűri, kezükön gumikesztyű.
- Házról házra járunk - meséli egyikük, James Hopkins. - Egyelőre azt nézzük, nem rekedt-e benn valaki.
- Milyen eredménnyel?
- Nincs olyan nap, hogy ne találnánk új halottat.
Szombat este, mielőtt indulnék vissza a szállásomra, még egyszer benézek a francia negyedbe. Az utcákon rendőrautók cirkálnak, a szemetet a spanyolul beszélők takarítják. A pubok egy része már kinyitott, benn vadul fújják az eredeti francia zenét, a cajunt meg a dzsesszt.
Elvégre New Orleans mégiscsak Louis Amstrong városa. A tévécsatornákon közben folyamatosan a közelgő Wilma hurrikánról szóló jelentéseket sugározzák. A katasztrófaszezont pedig november harmincadikáról kitolták az év végéig.

Wilma
Legkevesebb tizenhét embert ölt meg a Wilma nevű hurrikán a karibi térségben az elmúlt napokban, közülük hatot Floridában. Az időnként 280 kilométeres sebességgel pusztító hurrikán nyomán az Egyesült Államokban hárommillió lakás és üzlet maradt áram és ezrek fedél nélkül. Ugyancsak a Wilma számlájára írható Havanna elöntése. Mexikóban a legfőbb feladat a pusztítás miatt elhagyott otthonok kifosztásának megakadályozása. A Wilma időközben megenyhült, nyomában most heves esőzések nehezítik az Amerika keleti partján lakók életét. Az elvonuló hurrikán után máris itt a következő trópusi vihar, amely Haitiben eddig nyolc áldozatot szedett, s amelyet a görög ábécé első betűjéről Alphának neveztek el, mivel a 2005-re tervezett huszonegy hurrikánnév már elfogyott.