Csak beszélgetni legyen kivel

A nyolcvanas éveiben járó Gerbner néni ízig-vérig falusi sváb asszony, aki sem férje tíz évvel ezelőtti halála, sem nemrégiben kapott infarktusa után nem volt hajlandó egyetlen lányához, otthonától kétszáz kilométerre, a zalai városba költözni. Először azzal érvelt, belehalna, ha nem járhatna ki nap nap után a temetőbe, és nem akarja, hogy éjszakánként a gyerekek hallják a gyász fájdalmában rátörő hangos sírást. Mikor betegsége miatt mégis elvitték, otthon hagyott kiskutyáját, majd - miután azt is odaköltöztették - a szomszédokat hiányolta. Már a férje is megmondta, belebetegszik, ha beszélgetni nem lesz kivel, a városban pedig senkit nem ismert. Belátta ő is, hogy a lányánál semmi dolga nem lenne. Nagy a kényelem: gombnyomásra nyílik a garázskapu, magától kapcsolódik a kinti villany. De hát ilyen környezetben ő mit csináljon? Otthon legalább a csibék adnak némi elfoglaltságot. Ráadásul a nagy, emeletes házban fél is. A fiatalok dolgoznak, esténként programjaik vannak, sokat lenne egyedül. Mi történne, ha a vadász veje puskái miatt betörnének, és őt ott találnák? És mivel Gerbner néninek ritka jó beszélőkéje van, hamarosan meggyőzte lányát, és újból otthon koptathatta sokadmagával a háza előtti kispadot. Már majdnem továbbindulok a kis baranyai falu takaros házából, mikor valahogy szóba kerül a múlt és az egyszer síró, máskor nevető asszony szavai közt megtalálom ragaszkodásának talán legfontosabb magyarázatát.
Szép házuk volt a falu másik végén, de a családot kuláklistára tették. Tizennyolc évesen, otthonától és szüleitől elszakítva kényszermunkára vitték (csak a faluból harmincöt sorstársával). Harmincnégy hónapot töltött Ukrajnában. Először oroszul mondja, majd gyorsan fordít: kertészetben dolgozott. Siralmas idők voltak, krumplihéjon éltek, tizedelte őket az éhínség és a hastífusz. Honvágyra nem jutott ideje, csak a túlélésért küzdött. Amikor hazatértek (tíz élő a harminchatból), otthonában a Felvidékről betelepített családot talált, szüleit Németországba deportálták. Miután azok szerencsésen visszaszöktek, albérletben laktak, keservesen. Apja keményen dolgozott egykori házának új tulajdonosainál, hogy valamicskét visszaszerezzen a régi bútorokból. Végül megkapták ezt a házat, amelyben most is él. Kegyetlen állapotok uralkodtak, de egy élet munkájával kialakították mai formáját. Itt ért révbe életük, ide köti nyolcvan évének nagy része. Itt váltak múlttá a nyomasztó emlékek és épült fel egy boldogabb jelen. Minden négyzetcentiméter emlékeket idéz benne.- Innen adtam férjhez a lányom, és három koporsót kísértem ki ennek a háznak a kapuján. Hogy képzeli bárki is, hogy itt tudnám ezt hagyni, hacsak nagyon nem muszáj?
{p}
Menni vagy maradni?
- A dilemma napjainkban különösen fontos - mondja Meleg Csilla szociológus, egyetemi tanár. Az elmúlt időszakban ugyanis a régebbi korok helyhez kötöttségével szemben a társadalmi mobilitás szanaszét szórta a családokat, méghozzá tömegméretekben. A fejlett társadalmakban ráadásul egyre nagyobb arányt képviselnek a hatvan év felettiek. Mindez arra mutat, hogy az idősekről való gondoskodás már nem feltétlenül kizárólag a család feladata, a társadalomnak is jelentős szerepet kellene vállalnia benne. Ehhez szükséges lenne a megfelelő intézményrendszer kialakítása (amelynek kiépülése különféle, "derűs" jelzővel ellátott otthonok formájában folyamatban van), de a jelentős tudatformálás is nélkülözhetetlen. Ma még jócskán vannak olyanok, akik úgy vélekednek, hogy a nyugdíjasotthon a családból kitaszítottak elfekvője, hálátlannak bélyegzik, aki "bedugja a szülőjét szeretetotthonba", érzelmileg ugyanis nem tudják feldolgozni ezt a megoldást. Az idősek otthonban való elhelyezéséről vallott nézetek változtatásában az államnak és az egyházaknak egyaránt szerepe van. Mivel demokráciában élünk, fontos lenne biztosítani a választás lehetőségét. Ha valaki úgy dönt, hogy munkahelyét feladva huszonnégy órában vállalja hozzátartozója ellátását, akkor ennek a feltételeit államilag kell megteremteni (egyébként e téren is vannak már kezdeményezések, csak hiányzik az egységes koncepció). Végül megnehezíti a helyzetet az is, hogy a kisebb településeken kibillent a korosztályok egészséges egyensúlya. Ahol azonban ez helyreáll - jó példa erre Mórahalom -, ott kialakulhat a megfelelő ellátórendszer és intézményhálózat. De ahol nincs fiatal, ott megöregedni sem jó.

Biztonság
- Minden embernek van egy szubjektív, belső világa, amely a külső valósággal párhuzamosan létezik - mondja Salamon Csaba klinikai szakpszichológus. Ez a világ, amelyet emlékeinkből, tapasztalatainkból hozunk létre, biztonságot ad az állandóan változó külvilággal szemben. Mivel az életkor előrehaladtával képességeink (látásunk, hallásunk, mozgékonyságunk) rosszabbodnak, egyre nehezebben tudunk alkalmazkodni a folyamatosan megújuló külső körülményekhez. Ekkor válik egyre fontosabbá az a biztonság, amit a hosszú évek alatt felépített belső világ, a megszerzett tapasztalatok adnak. Ezek azonban csak abban a környezetben működnek, amelyet megszoktunk, ahol eligazodunk, ahol tudjuk, merre kapcsolódik a villany, melyik oldalon nyílik az ajtó, hol áll az ágy. Talán nem is gondolnánk, milyen fontos az egyedül élők számára a postás is, aki mindig ugyanabban az időben nyitja rájuk az ajtót. Végül az sem mellékes, ki milyen alaptermészetű, mennyire rugalmas ember. Ebben az örökletes tényezők mellett a tapasztalatok által alakított személyisége is szerepet játszik. Aki a feszültségeket könnyebben feldolgozza, nyitottabban fogja élni életét, ennek következtében rugalmasabb, kevésbé aggályos lesz az akadályokat nehezebben viselő társainál.