Élőket szólít, halottakat sirat

Történt pedig valamikor Krisztus után 400 táján, hogy az itáliai Campana tartomány Nola városának szent életű püspöke, Paulinus, egy csendes alkonyaton esti elmélkedését végezte a városszéli erdőben. Hátát egy öreg fának vetette, s mi tagadás, elszenderedett. Álmában egy tisztáson járt, amelyet színes virágszőnyeg, harangvirágtenger borított. A püspök a csodálatos látványtól felkiáltott: "Uram, teremtőm! Adj nekem jelet, hogy velem vagy, s velem maradsz életem végéig!" Erre mozgásba lendült a rét, csilingelni kezdett a sok virág. Nem sokkal később Szent Paulinus a csodás esemény emlékére hatalmas virágkelyhet öntetett ércből, s attól kezdve azzal szólította papjait és híveit Isten-imádásra.
Gyönyörű történet, de a valóság sem sokkal szürkébb. Azt ugyan nem tudjuk, hogy ki találta fel, hogy ki és hol öntött először harangot, ám azt tudjuk, Kínában már a Krisztus előtti II. évezredben használatban volt, alkalmazták az asszírok és az ókori egyiptomiak is. A tudósok szerint a magyarok is ismerték még az őshazából, de vannak olyan vélekedések is, miszerint a Kárpát-medencében a hittérítő papokkal jelentek meg a harangok. Így vagy úgy, magyar település régóta nem létezik harang nélkül.
Európában húszan
Sok nagy mester neve maradt ránk a múltból, a legismertebb azonban kétségkívül Szlezák László. Több mint ötezer harang köthető a nevéhez, a mai magyar harangállomány meghatározó része. Elég, ha belehallgatunk a Kossuth rádió déli harangszavába: majd' minden harmadik-negyedik harang az ő műhelyében készült.
A harangöntés talán a legritkább mesterség a világon, Európában - a kontárokat leszámítva - talán ha húszan-húszonöten űzik. Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban kettő-kettő, Hollandiában három, Lengyelországban négy aktív mester dolgozik. Hazánkban egy, a híres Szlezák família sarja, Gombos Miklós. Az őrbottyáni főutcán álló házát és öntödéjét el sem lehet téveszteni. A cégér is természetesen egy stilizált harang, az udvaron pedig mindenütt harang meg harang. A műhely felé vezető út mellett a földön szabályos harangsor húzódik, nem egy köztük kétszáz évesnél is vénebb. Ők kiszolgálták már az időt, némák. De a harangokat nem szokás csak úgy kidobni. Van, amelyiket újraöntik, s van, amelyikből öreg, de megbecsült védőszellem lesz.
Ezek itt mind a porta díszei s vigyázói egyben.
Héttonnás a legnagyobb
És van az udvaron fiatal, érces hangú harang is. Rajta felirat: "Isten, áldd meg a magyart!" Év közben itt, a portán pihen, halottak napján azonban Budapestre, a Hősök terére viszik: ezt kondítják meg a jeltelen sírban nyugvó magyarokra emlékezve.
{p}
Magyarország egyetlen aktív harangöntője nemrég múlt ötvenéves, tele van elképzelésekkel. Jól megtermett, erős ember, akit az Isten is e pályára teremtett, ám kis híján másfelé terelték. Követve az apját harangöntő szeretett volna ugyan lenni - pontosabban öntő, hiszen a harangöntést soha, semmiféle iskola nem tanította -, ám az iskola elutasította. Esztergályosinasnak állt be tehát.- Azt mondták, gyenge a fizikumom - nevet most, majd' negyven év múltán, s a vendégek tiszteletére megkondítja az udvaron álló harangot. Délután fél három körül jár az idő, ha más faluban szólalna meg ekkor, összenéznének az emberek: valami baj történt?
Őrbottyánban viszont - a hiedelemmel ellentétben ez a település nem az Őrségben, tehát Vasban van, hanem Gödöllő és Vác között, gyönyörű dombok ölén - a váratlanul megszólaló harangok egyáltalán nem okoznak riadalmat, meglepetést. Lassan fél évszázada öntik itt őket, amelyeket aztán ki is kell próbálni. Mesterünk apja, Gombos Lajos honosította meg a harangöntést a faluban, ő meg a híres Szlezák Lászlótól tanulta a szakmát.
Szlezák Lászlónál érdemes elidőzni egy kicsit.
A neves mester az 1880-as években az első ismert, magyar származású budapesti szakember, Thury János műhelyében sajátítja el a szakma bonyolult fogásait. A századfordulón ő lesz az öntöde művezetője, s akkor már fontos részvényese is a cégnek. 1911-ben már ő a cégtulajdonos, és nagyarányú fejlesztésekbe kezd. Hajszál híján azonban belebukik. Mert kitör az első világháború, s nemhogy új harangok kellenének, de a régieket is elviszi a háború. Ágyút öntenek belőlük. A világégés befejeztével azonban addig soha nem látott konjunktúra köszönt be. Mindenki pótolni akarja az elvitt harangokat. A Szlezák-féle cég is felvirágzik, még a Csepelen működő Harangművek Rt.-vel is felveszi a versenyt. Hatalmas megtiszteltetés számára, hogy ő öntheti a pesti Bazilika hét és fél tonnás óriásharangját. Tökéletes a mű, az 1938-as világkiállításon első díjat nyer vele. Aztán a második világháború végén a németek azt is elviszik.
Hajdú a harangöntéshez
A háború befejeztével sem lesz nyugta. Sőt, akkor kezdődnek csak az igazi megpróbáltatások! A deportálást ugyan megússza, a műhelyre azonban lakatot kell tennie. Az akkor már idős mester hamarosan meg is halt, s úgy tűnt, Magyarországon végleg befellegzett a harangöntésnek. Csakhogy volt a cégnél egy sofőr, Ducsák István, aki megmentette a műhely szerszámainak, berendezéseinek jó részét. A bezárt műhelyből az ócskavastelep helyett haza, Őrbottyánba hordta őket, és ötvennyolc táján, saját nevén, s kicsiben, de beindította megint a harangöntést. A szakmai munkát természetesen az egykori főnök, Gombos Lajos irányította, aki aztán hamarosan saját üzemet alapított, szintén Őrbottyánban. Pestről járt ki a faluba, s a legnagyobb örömére a középső fia, Miklós, egészen kicsi korától ott sürgölődött körülötte.
Az öreg Gombos ma már nyugdíjas, csak kedvtelésből "harangozik" néha, a fia viszont most van ereje teljében. Van munkája bőven, mégsem gondtalan. Köztük is megjelentek a kóklerek.- A tisztességes harangöntő sehol sem milliomos. Rengeteg a munka, hatalmas a kockázat. A kontárok talán ezért is kerülték el eddig a szakmát. De most már nálunk is feltűntek. Külföldről hozzák a silány portékát, szégyent hozva ránk meg apáinkra - dohog, s kinyitja előttünk a műhely ajtaját.
Bent négyen-öten sürgölődnek. Egyikük agyagot kever, másikuk egy már kész harangot tisztít, a harmadik egy furcsa, leginkább termeszvárhoz hasonlító valami körül ügyködik. Gombos Miklós zavarunk láttán megpróbálja összefoglalni a harangöntés lényegét.
Nehéz, akárcsak a munkája. De azért közreadjuk; ám ha hibáznánk, jusson eszükbe a mondás: annyit ért hozzá, mint hajdú a harangöntéshez. Tehát: először is megépítik a magot, majd erre az álharangot. Az agyag álharangon alakítják ki a köpenyt, majd kiégetik az öntőformákat. A köpeny és a mag közötti résbe öntik majd be a rézből s ónból álló fémet, aztán az egészet, úgy, ahogy van, egy gödörbe temetik. Néhány nap múlva kiássák, megtisztítják, s megszólaltatják. Ez a pillanat a legszebb, de talán a legveszedelmesebb is. Mert most dől el, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban milyen munkát végzett a csapat.
Gombos Miklóst azért nagy meglepetések már nemigen érik. Kétezer harangot öntött eddig. Akad, amelyik a távoli japán szigeteken, van, amelyik Afrikában szolgál, s van, amelyik Izraelben, Oroszországban. Ám a legtöbb azért itthon, Magyarországon. Szólítja az élőket, siratja a halottakat, töri a villámokat.