A Csillag lelke

Csapódnak a rácsok előttünk, ahogy a kultúrkörlet felé haladunk. Itt van az elítéltek stúdiója, könyvtára és színházterme. Őrök kísérik riportalanyaimat: egy szakállas, szemüveges, konok tekintetű férfit, Béres Antalt meg egy magas, kigyúrt, ugyanakkor gyerekesen eleven szemű embert, Hajzer Lajost. Leülünk, felteszek néhány kérdést. A csöndet Béres töri meg.

Más stílust képviselünk
- Civilben zenész voltam, de csak most kezdtem a szakmámmal foglalkozni újra. Az istentiszteleten találkoztunk a Lajossal: én kántorkodom, billentyűzöm, ő pedig énekel. Sok mindenkitől kellett engedélyt kérni, hogy hetente háromszor próbálhassunk. Még ez sem sok, mindennap gyakorolnom kéne. Csakhogy a hangszert nem vihetem be a zárkába, úgynevezett helyhiány miatt - mondja, és nevet.
- Ilyen egyszerű, ha az ember valami programot akar szervezni magának a börtönben?
- Szimpátia kérdése - felel Béres. - Megelőlegezték nekünk a bizalmat, hogy ebből valami jó sülhet ki. Nem "kis ítéletesek" vagyunk, nekem még hét évem van hátra.
- Karácsonykor léptek fel először. Hogy sikerült?
- Operát, operettet játszottunk, illetve egyházi zenét. Ünnepi hangulatot akartunk, de az itteniek jobban kedvelik a pattogós ritmusokat. Csakhogy olyan börtönzenekar már van egy. Mi más stílust képviselünk.
- Tartják valakivel a kapcsolatot odakint?
- Édesanyám meghalt - mondja kopogósan Béres Antal. - Ő volt a főnök a családban. Amíg élt, mindenki "szeretett" engem, de azóta megszakadt a kapcsolat. Nem csodálkozom egyébként. Apám nagyon sokat fektetett abba, hogy zenész lehessek. Elkezdtem az idétlenségeimet csinálni; még szép, hogy haragszik. Nem is tudna eljönni, idős már. De azért aranyos volt: beküldte a hangszert meg egy raklap kottát.
- A "nagy ítéletes"-nek nehéz - fűzi hozzá Hajzer Lajos -, mert a család is elítéli. Az apám most halt meg. Hét éve láttam utoljára. Az anyám nehezen jár, nem tud kimozdulni. A három bátyám nem látogat, nem kíváncsiak rám. A volt élettársam évente egyszer jön el.

Ki mondja meg, mi helyes?
- Ilyenkor, télen, különösen decemberben nagyobb a feszültség - magyarázza Hajzer. - Felhalmozódik rengeteg düh és harag, hiszen az emberek nem lehetnek a szeretteikkel. Csak járkálnak, idegesek, veszekszenek.
- Hogyan lehet levezetni az indulatokat?
- A feszültségnek több formája van. Most is feszültek vagyunk, mert civil vagy, és veled beszélgetünk. Ez egy jó feszültség. De sokfajta más is van. Például az emberek rinyóban vannak... nem tudod, mi az a rinyó? Két barát együtt spejzol, megosztják az ételt. Aztán az egyik többet eszik, mint a másik, és összevesznek. Hogyan oldjuk tehát a feszültséget? Vannak konditermek - szemem akaratlanul hatalmasra gyúrt izomzatára téved. - Ez a testi feszültségre jó; de ott van még a lelki. Azt kibeszélheti magából az ember. A pszichológusnál, a pszichiáternél, én mindkettőhöz járok. A pszichiáter meg is lepődött azon, hogy nem gyógyszert íratni mentem. Nekem nincs itt barátom, csak az Antival gondolkodunk hasonlóan. De ezeket a gondokat vele sem lehet megbeszélni.
- Én nem hiszek abban, hogy az emberektől érdemes tanácsot kérni - mondja erre Béres -, mert az egyikük ezt mondja, a másikuk azt. Akkor honnan tudjuk, hogy mi a helyes? Amikor anyu meghalt, kérdezték, hogy szeretnék-e pszichológushoz menni. Én a problémákat nem a pszichológussal, hanem Istennel rendezem, mondtam.
{p}
Minimum egy puszit
- Mi az, amit muszáj megbeszélni valakivel?
- A szerelemkérdés - mondja Hajzer Lajos. - Gyönyörű nők járnak be. Nem kellene őket beengedni ide, ahol zárkánként száz évek mozognak. Ami nagyobb baj, hogy itt érző emberek vannak, akiket elszakítottak a családjuktól, egy nő mellől, akit szerettek. A beszélőn nem lehet megfogni az ember kezét. Ott van a hatéves kisfiam: egyszer látom egy évben. Minimum megpuszilom, minimum!
- Érzelmileg lesz kiszolgáltatott az ember - folytatja. - Ha valaki segíti, meghallgatja, bátorítja, abban rögtön bízni kezd, holott lehet, hogy az illető csak a munkáját végzi. Felértékelődnek a gesztusok, minden mást jelent. Én szerelmes vagyok, és nem tudom ezt kezelni. A benti pszichológus azt mondja: el kell fojtani. De nem tudom. A kinti pszichológus azt tanácsolta: kérdezzek meg egy olyan papot, aki cölibátusban él. Hátha segít.
Állunk a folyosón, várjuk az őröket, akik riportalanyainkért jönnek. Hajzer Lajost kérdezem a jövőről.
- Harminc évem van hátra, nincsenek terveim. Itt kell maradni, nyugodtan - válaszolja.  - Meg itt van a zene. A zene megkerül mindent.

*

- Zsúfoltság terén Nyugat-Európánál rosszabbul állunk, a szomszédainknál nem - mondja Csapó József dandártábornok, a csillagbörtön parancsnoka. - Tőlünk nyugatabbra 65-80 elítélt jut százezer főre, nálunk 150-160. Uniós ajánlásoknak megfelelő férőhely összesen tizenkétezer van az országban. A magyar büntetés-végrehajtási rendszer a munka nevelő hatására épült, már a világháború előtt is. Értelmes munkáról beszélünk, amiből az elítélt később is meg tud élni. A rendszerváltás előtt a szocialista nagyvállalatoknál volt munka, most viszont ezek a börtönüzemek nem tudják magukat rendesen eltartani. Pályáznánk, de mivel ez állami feladat, a pályáztató kapásból visszautasíthat minket. Négy éve nem vettünk könyvet a könyvtárba. Ahol most voltak, a kultúrkörlet folyosója: az a Csillag lelke. A nélkül a folyosó nélkül naponta lázadások és zendülések lennének. A könyvtárba könyvet kell venni, a stúdióban hétvégenként kívánságműsort kell tartani, mint akármelyik rádióban. Ehhez pénz kell. El kellene dönteni, hogy a társadalom szerves részének tekintjük-e a börtönt. Mert akárhogy igyekszünk is, mégsem lehet kitolni a társadalom határain túlra.