Nem szólhatott a lélekharang

Olyan most az alig kétszázötven lelkes falu, mint a megbolydult darázsfészek: az emberek képtelenek felejteni. Két héttel ezelőttig nem volt semmi baj. A fiatalok egy csoportja akkor úgy döntött, a szőlőhegyre mennek születésnapot ülni. Leginkább egyikük, Bicsák Csaba ragaszkodott hozzá, a többiek inkább halasztották volna, mondván, másnap munka lesz. Egy társukat kérték meg, vinné fel őket, és estefelé menjen értük. Zúzmarás, jeges téli hideg uralta a tájat, s amikor a vidám csapat - öten ültek a kocsiban - hazafelé tartott, a faluvégen megcsúszott az autó, és irányíthatatlanná válva nekicsapódott egy villanyoszlopnak. A 37 éves Bicsák Csaba életét vesztette, a többiek súlyosan megsérültek. Gyász ülte meg a falut, mindenki együttérzett Bicsák Józsefnével, aki húsz éve özvegyen nevelte fel két gyerekét.
- Hétfő délután megkerestem a plébánosunkat Pusztamagyaródon a temetés ügyében, és megemlítettem, hogy előtte az önkéntes tűzoltók elbúcsúztatnák a fiamat, merthogy közéjük tartozott,. Bajner István plébános azonban azt mondta, nem lehet összekeverni a két búcsúztatást, és elkezdett arról beszélni, hogyan élt a fiam a földön és milyen sorsa lehet a túlvilágon. Szerdán megkaptam a hivatalos engedélyt, hogy eltemethetjük, s akkor újra szóltam a plébánosnak, ő pedig kijelentette, tűzoltókkal nem lehet. Mit tehettem, eljöttem, és próbáltam megoldást találni.
A zalaegerszegi Mária-Magdolna-templomhoz fordultunk, s a szombathelyi püspökséget is megkereste a polgármesterünk. Az egerszegiek segítettek volna, de nem tehették, így végül rendezvényszervező irodához fordultunk. Ezt követően hívott telefonon a püspökség és személyesen a püspök atya, hogy plébánosunk eltemeti Csabát, egyezzünk meg. Mondtam, már késő, nem mondhatom vissza az irodát. A felháborító dolog ezután következett. A plébánosunk összeszedette a haranglábból bővített kis kápolna kulcsait, hogy ne lehessen megszólaltatni a lélekharangot. A fájdalmunkat csak az enyhítette, hogy a temetést követően Zalaegerszegen, a Mária-Magdolna-templomban gyászmisén, méltó módon búcsúztatta el a fiamat Bodorkós Imre plébános. Nagyon sokan ott voltak a faluból. A vigaszt nagy-nagy lelki bánatomra itt kaptam meg. Ráadásul nem fogadtak el egy fillért sem a miséért... - foglalta össze a megrázó történetet a gyászoló anya.
{p}
Csaba halotti torán - elsősorban a fiatalok, a barátok - tettre szánták el magukat.
- A felháborodást az okozta, hogy a plébános úr összeszedette a kápolna kulcsait olyan megindoklással, hogy akit nem egyházi szertartással temetnek, annak nem jár a kiharangozás - mesélte a részt vevő Rudas Zoltán. - A kápolna, a berendezés, de még a papi reverenda is a falué, az összeadott pénzen vettünk mindent, és társadalmi munkában építettük meg, a harang is a miénk, az önkormányzaté. Nem tudom, kinek támadt a gondolata, hogy ne engedjük be a plébánost, de másnap, vasárnap, a fél 12-kor kezdődő szentmise előtt a falu elején a táblánál egyre többen gyülekeztek. Ott lakunk, magam is kimentem. Aztán, amikor megérkezett az autó, elálltuk az útját. Valaki megkérdezte a plébánostól, hová szeretne menni? A válasza: "Misézni." "Azt szeretnénk, ha itt többet nem misézne", közölték vele. A plébános és kéttagú kísérete ekkor a rendőrséghez fordult, onnan hárman húsz perc múlva megjelentek, és elcsodálkoztak. Nyilván néhány ittas gáncsoskodóra számítottak, nem pedig higgadtan, korrekten érvelő, tárgyaló emberekre, akik azt hajtogatták, forduljon vissza a plébános. Ez a felháborító eset ugyanis az utolsó csepp volt a pohárban. Hosszú ideje úgy bánik velünk, ahogyan nem lehetne. Hogy mást ne mondjak, bérmáláskor nem fogad el keresztapának a hitoktatón kívül szinte senkit. Talán negyvenszeres keresztapa már...
- Azt akarja a falu, hogy távolítsa el a püspökség a plébánost, nem szeretnénk vele tovább tartani a kapcsolatot - mondja az elhunyt egyik barátja, Lukács Sándor önkormányzati képviselő és felesége. - A haragot az váltotta ki, hogy Csaba is volt olyan jó keresztény, mint bárki más, és még a harang sem szólhatott az utolsó útján. Söjtörre mentünk vasárnap misére, nem Pusztamagyaródra, a plébánosunk templomába.
- Ott voltunk a faluvégen mi is - mondta Kovács Tiborné. - A fiam most lesz elsőáldozó. Ha nem jár misére, nem lesz igazolása. Egy másik anyukával elmentem ma a hittanórára a plébánoshoz, hogy mire számíthatunk. Azt mondta, lesz Bucsután továbbra is mise, a bánokszentgyörgyi vagy a söjtöri plébános jár majd oda. A fiam miatt voltak vitáim a plébános úrral, az igazgatóhoz is elmentem panaszkodni, mert a gyerek fülét tépte, hajánál fogva húzta...
A polgármester asszony, Gyurkó Imréné hangja még mindig elcsuklik.
- Nem tudtam, mire készülnek az emberek, a rendőrök hívtak ki a helyszínre. A falu nagyon felháborodott. Ahelyett, hogy lelki támaszt kaptunk volna a tragédiában a lelkipásztorunktól, megalázóan viselkedett. Istenhívő falu a miénk, és nem az egyházzal, hanem egy emberrel kerültünk szembe. Megtörtént, hogy történetesen ikergyerekeket nem keresztelt meg, mert a szülőket nem látja a templomban, s ugyanezzel utasítja el a bérmaszülőjelölteket. Az én Zoli fiamat sem fogadta el keresztapának. A gyerekeket a szülők elviszik más településekre keresztelni, bérmálkozni. Bántott bennünket az is, hogy nálunk nem prédikált, hanem magnóról játszotta le a Pusztamagyaródon, illetve Szentlászlón felvett prédikációit. Jeleztük a püspökségnek a problémáinkat, de maradt minden a régiben. Azt pedig, hogy ne legyen a faluban szentmise, nem hagyjuk. Elmegyünk az érsekhez, s ha kell, a pápához is.
Bajner István plébános véleményét is szerettük volna közreadni, de elutasított bennünket, nem kívánt nyilatkozni.