Megrepedt gátakon állják a sarat

Néma háború a Köröszugban
Ilyen a háború, csak itt éppen a fegyverek nem ropognak! - mondogatom magamban, ahogyan Szelevény felé araszolgatok. Az út szélén hosszan kígyóznak a sorukra váró civil gépkocsik, az elsőbbség a rendőrségi járműveké, katasztrófaelhárítóké, mentőké, a konvojban vonuló buszoké, az olajzöld katonai tehergépkocsiké, kétéltű járműveké. Fent a magasban helikopterek köröznek, terhük hosszú kötélen csüngő homokzsákszállítmány. Szelevényhez közeledve lépten-nyomon igazoltatnak, eligazítanak, egyszóval "képben van" az ember, elveszni, elkallódni nem lehet. Sodródom a célirányosan haladó csoportokkal. Egyszer csak ott találom magam a homokzsák mellvédnél, amely mögött a folyó nyújtózik, végeláthatatlanul. Van olyan ház a közelben, melynek az ablakán kihajolva a tulajdonosa megmoshatná a kezét a vízben. Hogy a helyzet fontosságát is átérezzük, helikopteren Gyurcsány Ferenc miniszterelnök érkezik, vele együtt a polgármesteri hivatalban annyi az egy négyzetméterre jutó rangos személyiség, hogy bármilyen horderejű országos döntést akár három tőmondatban meghozhatnak.

Péntek van, a választások második fordulója előtti péntek, a faluban a kitelepítés csak az időseket, betegeket, gyerekeket érinti. Ők buszra is szállnak, a kunszentmártoni sportcsarnok lesz az ideiglenes otthonuk. A veszélyérzet még messze van a pániktól, a Körös-torkolatnál ugyan végighasadt a gát - olyan, mint egy túlfőzött virsli -, de menten ezrével hullottak rá a homokzsákok, így a közvetlen veszély elmúlni látszik. Téblábolok a falu utcáján, figyelem az óvatosabb helybelieket. Az autók utánfutójára elsőként a hűtőszekrény kerül, melyben, mint később elmondták, ott van lefagyasztva a család éves húskészlete. Hát akkor vigyük a frizsidert biztonságba, mivel veszély esetén elsőnek az áramot kapcsolják majd ki!
A gát tövében békésen szemlélődik özvegy Kiszely Elekné, mint kiderül, lapunk régi és hűséges olvasója. Azt mondja, ő nem fél, ha csak egy mód lesz rá, marad is a gát közeli házában. Fiatalasszonyként, 1954-ben, Ásványrárón átélte a nagy dunai árvizet. Igaz, őket, asszonyokat délben összekapkodták a katonák, és egy szál ruhában kimenekítették, de a férfiak ottmaradtak, a háztetőn kapaszkodva. A száz birkát meg a környék disznóit egy magas uradalmi góréba terelték, úgy vészelték át a vizet, ami éjfél felé hatalmas robajjal, viharos széllel meg is érkezett. Gizi néninek az árvíz reggelén kelt ki tizenkét kiskacsája. Hirtelenjében betette őket egy szakajtóba, és a Duna hullámaira bízta. Amikor a víz levonult, minden kiskacsa előjött, de olyan vadak voltak, hogy a győri piacon csipkedték a nagyságák lábát. Hát van mitől félni! Aztán megmutatja a közelben álló, vert falú, 120 éves kis házát. Az bizony már átélt egy árvizet! A nagypapa idejében, 1919. május elsején a románok felrobbantották a töltést, a víz elöntötte Szelevényt. Akkor vitt el az ár a ház végéből kétméternyit, amit később visszaépítettek. A toldás nyoma még ma is látszik. Ezt a kétméternyit legrosszabb esetben megint elviszi a víz, de a többinek nem lehet baja, mert a templomdombbal vannak egy magasságban.
A homokzsákokon ül a közelben lakó Váradi József, aki az első perctől résztvevője a védekezésnek. Tőle kérdem, melyik a töltés leggyengébb pontja? Egy történettel válaszol: mikor Pesten élt, azzal szórakoztak, hogy pénzdarabbal kocogtatták az Erzsébet hidat. Az egész monstrum egyként rezonált az apró kopogtatásra. Nemrég véletlenül elejtett egy homokzsákot, mire az egész védelmi rendszer beleremegett. Nincs hát itt gyenge pont, vagy kitart az egész együtt, vagy... - de nem folytatja.
Vasárnap, a választás reggelén jön a hír: a gát tovább gyengült, Szelevényt kimenekítették, csak a hadra fogható férfiak maradtak a védekezésnél. A népvándorlás végére igazi szellemfalu lett Szelevény. Az ellenőrzés még szigorúbb, már a gátak közelébe sem engedik az érdeklődőt, a sajtótájékoztatót a bolt előtti térre ígérik. Keresem Gizi nénit is, de nem találom.
Közben a csoportba verődő buszsofőrök elmondják, hogy hamarosan Csépáról és Tiszasasról is megkezdik a kitelepítést. Átmegyek a szomszéd községbe, ám ott semmi nyoma sincs a készülődésnek. Még a szesztilalmat sem vezették be. Hanem reggel hét óra tájt elment a villany. Természetesen mindenki a hűtőszekrény tartalmáért kezdett aggódni, szerencsére azonban néhány óra múlva ismét kigyúlt a fény. Éjjel folyt a leszerződött állatok felvásárlása, vitték a bikákat, hízókat, volt olyan is, aki első ijedségében túladott a háziállatokon szerződés nélkül is. Tőle olcsóbban vették át. A választással nincs gond a térségben, a képviselő már az első fordulóban bejutott a parlamentbe. Csépa és Tiszasas a víz első rohamát megúszta, csak a mélyen fekvő házak lakóit buszoztatták biztonságos helyre.
Kunszentmártonban, a tornacsarnok küzdőterén ágy ágyat ér. Nincs telt ház, szemmel láthatóan főleg roma családok jutottak a kitelepítettek sorsára, mivel az ő házaik állnak a veszélyeztetett települések mélyebb pontjain. Ők azok is, akik rokonoknál nehezebben találnak átmeneti menedéket. Az ellátásra nincs panasz, a közreműködők segítőkészek, a hangulat sem gyászos, az apróságok szívesen veszik igénybe a környékbeli játszópark kínálatát. De a rendkívüli helyzet feszültsége ott vibrál a levegőben. Bár a hirtelen kirobbant, harsány tavasz oldja a sötét hangulatot, bizakodóbbak a védekezők is. Ha megússza árvíz nélkül a Körös torkolata, igazi szakmai bravúr és az emberi összefogás ritka szép példája lesz. Megnyerünk egy néma háborút, melyben az ellenfél a víz volt. Amúgy éltető közegünk.

Tengerré vált az Al-Duna
Alighanem egy életre megtanulja az ország három, eleddig ismeretlen falu nevét. Tiszasas, Csépa és Szelevény. E három település már legalább egy hete küzd: a Körös soha nem látott méretű tartós áradása miatt szinte bármikor kiönthet a folyó. Itthon hál' istennek mégsem történt még akkora baj, mint például Romániában, ahol munkatársaink jártak.
A hatalmas dunai árhullám bennünket is alaposan megijesztett, de megúsztuk. Nem úgy keleti szomszédaink, akik egy hónapja küszködnek, s még koránt sincs vége a bajnak.
Ezer ház vízben, több tucat elsodort híd, hatezer kitelepített ember, hatvanezer hektár elöntött termőföld - a dunai árvíz eddigi legfontosabb romániai adatai. Turnu Severintől, a százezres lélekszámú kikötővárostól délre kezdődnek az igazi bajok. Sokáig azonban ott sincs semmi nyoma az árvíznek. A főút jó darabig a Duna mellett fut, háromszor-négyszer is megállunk, hogy a nagy melegben megmossuk benne az arcunkat. A várostól vagy harminc kilométerre idős házaspárt találunk a parton, az asszony tányérokat mosogat. Férje, a hatvanöt év körüli Constantin Telecate egy nagy kövön ül, egykedvűen nézi a vizet. Háza talán ha húsz méterre van innen, csupán a műút választja el a folyótól.
- Nem féltik a falujukat? - kérdezzük, de ő csak legyint.
- Minálunk még sose volt víz! Igaz, ilyen nagynak se láttam még a Dunát, de itt hegyek vannak, s egy vastag betongát is véd minket. Lejjebb viszont, száz kilométerre innen, Mehedinti és Dolj megye határán nem nagyon bírnak vele - mondja meglepően jó magyarsággal, aminek az a magyarázata, hogy majdnem negyven évig hajózott a Dunán, s nálunk is megfordult vagy százszor. Aztán elmagyarázza, hogy merre van a Cozia nevű falu, ahol talán legnagyobb a baj.
A délkeletre vezető utak közül azonban több is le van zárva, hatalmas kerülőre kényszerítve az embert. Mehetnénk a biztonságosabb főutak egyikén is, mi azonban a Dunát követő kis mellékutakat választjuk. Nem bánjuk meg, a Duna látványa az autót szétrázó kátyúkért kárpótolja az embert. Apró falvakon megyünk át, mindenütt az ortodox húsvétra készülnek. Pristolban, Cozia szomszéd falujában is, ahová a hírek szerint az elöntött falu lakosságát menekítették. A pristoliak azonban kiábrándítanak bennünket: nem menekült őhozzájuk senki! Cozia otthon maradt.
Valóban. A falu tele emberekkel, traktorokkal, s három-négy csónak is feltűnik a kereszteződésekben. Az ezerlelkes település annak idején a Dunával párhuzamosan futó gerincekre építkezett, de ahogy nőtt a falu, fokozatosan belakták a mélyedéseket is. Ott áll a víz, sok házba csak hálni jár a lélek. Ladikba ülünk, de kis híján fürdünk. Hatalmas hullámokat vetve két pótkocsis traktor jön velünk szemben, kerekük alig látszik ki a vízből. Az egyik pótkocsi pompás virágdíszben. A másikon szépen felöltözött emberek, köztük rezesbanda játszik. Szombat van, biztos lakodalomba mennek, gondoljuk, s ha már találkoztunk, megpróbáljuk lefényképezni őket.
Nem veszik jó néven. Ami nem is csoda, halottas menetbe botlottunk. Itt még háztól temetkeznek, s most kénytelenek pótkocsira szállni. A temető hál' istennek száraz.
Megtaláljuk a község polgármesterét, Dumitru Mirea Costeát is. Egy mikrobuszból élelmiszercsomagokat, vizes palackokat, tésztásdobozokat pakolnak, azt irányítja.
- Április 12. óta küszködünk a vízzel, de, mint ahogy maguk is láthatják, nem sok sikerrel - mutat körbe fáradtan. - A Duna itt van a szélső házaknál, visszaszorítja a dombokról jövő patakokat, lehetetlen megvédeni a házakat. Két nap s két éjjel szivattyúztunk is, de alig félarasznyit csökkent a víz, így feladtuk.
A falu közepén, egy parkban állunk, hétvégeken itt szokott összegyűlni egy kis táncra a falu. Most senkinek nincs kedve ropni: kecskék, libák, kacsák legelésznek a fűben. Borostás, kialvatlan férfiak, kisírt szemű asszonyok állják körül a segélyt hozó autót, hallgatagok. Végül az egyikük, Tudor Alexandru int, hogy menjünk utána. Ő csak úgy mezítláb gázol a szennyes lében, nem sokat törődik azzal, hogy beleléphet valami rozsdás vasba, üvegbe. Az udvari járdán három-négy sor magas homokzsák, rajtuk deszka - azokon billegünk a ház felé, de ha nem kapaszkodnánk a szőlőlugasba, egykettőre lecsúsznánk róla. Bár mindegy volna, hisz a szobák is tele vannak vízzel.
- Segítséget kaptak valahonnan? - kérdezzük a férfit, de a felesége válaszol. Sír, csak nehezen halljuk a szavait.
- Ígérget mindenki, de nem lesz abból semmi - törli meg keszkenője sarkával a szemét. - Én már csak a szomszédoknak meg a rokonoknak hiszek. Ők segítettek. Hogy mi lesz velünk, azt csak a nagy jó isten tudja. Az uram munkanélküli, én se dolgozom sehol, a csirkéink vízbe fúltak, a kertben is elpusztult minden... Örülhetünk majd, ha nem halunk éhen.
Nem mindenki ilyen szomorú. A gyermekek például kimondottan élvezik az utcákon hullámzó vizet. Gondtalanul csónakáznak, s a Duna felől egy biciklis horgász is feltűnik. De mielőtt megkérdezhetnénk, hogy fogott-e valamit, elkanyarodik.
- Ugyan már, hogy fogott volna! - legyint Ion Ion, aki még fent a dombon megkért minket, hogy nézzük meg őket is.
Egy jó százméteres elöntésen vágunk át, újdonsült barátunk megy elöl két másik társával. Kezükben bot, azzal tapogatóznak. Egyre mélyebb a víz, a házba már be se tudunk menni. Ott derékig ér az ár, s már mállanak a falak. Az udvaron szinte teljesen elmerülve a hűtő, a gáztűzhely, a szennyes lé hátán deszkák, karók, műanyag székek úszkálnak. Szép arcú, középkorú asszony jön elő valahonnan hátulról, a lábain derékig érő nejlonzsákok, mint a halászok melles csizmái.
- Hol főznek? - állunk meg a kapuban, s nézzük a vízben ázó gáztűzhelyet.
- Sehol - feleli Ion felesége. - A szomszédoktól kapunk meleg ételt. De nem megy az le a mi torkunkon.
- Mit mondanak, meddig marad a faluban a víz?
- A szakemberek két-három hónapról beszélnek - válaszolja Ion. - A mi házunk ötvenéves, annyit biztos, hogy nem fog kibírni. De mi még csak hagyján, mi fiatalok vagyunk. Mi lesz azonban az olyan öregasszonyokkal, mint Sirbu Ioana néni? - mutat át az utca másik oldalára.
A szomszédos özvegyasszony hetvenkét éves. Reményvesztetten ül valami rossz ládán, amerre néz, víz mindenütt. Mellette szőlőtőkék, de már sárgulnak a hajtásaik. Tavaly gyönyörű termést hoztak, talán utoljára. Még van az akkori borból egy kevés. A pincét ugyan ellepte a víz, de a fontosabb holmikat a szomszéd férfiaknak sikerült kimenekíteni. Legelőször is a két boroshordót. Abból kínál bennünket Ioana néni. Aztán teletölt két üveget, s a kezünkbe nyomja húsvéti ajándékként.
- Nincs megszentelve ugyan - szabadkozik -, csak holnap lesz a feltámadás napja, de szívesen adom. Adnék mást is, de nincs semmim - mondja, s kikísér bennünket a kapuig.
A ház hátánál kis homokgerinc, amögött pedig igazi tenger. A Duna, amelyik nem volt emberemlékezet óta ekkora.

Védművek: még bírják
A múlt hét péntekén 1015 centiméteren, több mint fél méterrel az 1970-es rekordszint felett kezdett tetőzni a Tisza Szegednél - a várost a földdel egyenlővé tevő 1879-es árvíz szintje nem érte el a hét métert! A gátak egyelőre bírják a terhelést, bár a Tisza-parti utakat lezárták. Szaporodnak a szivárgások. A parton található klinikák, valamint a múzeum pincéi is vizesednek, bár az egyetem közölte, hogy a helyzet nem súlyos.

Az Alsó-Tiszavidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság területén mindenütt rendkívüli a készültség. Bár mindenhol apad, de csak nagyon lassan, napi két-három centiméterrel. Ezért a védekezés erőit most már nem a magassági védekezésre, hanem a gátak megerősítésére fordítják, mondta el kérdésünkre Dobi László, az ATIKÖVIZIG főmérnöke. Háromezer-ötszáz ember dolgozik éjjel-nappal. Egyes részeken már csak kompokkal és helikopterekkel lehet a zsákokat hordani, az átázott gátakra gépjárművel lehetetlen felhajtani. Egyre több helyen keletkezik kisebb-nagyobb repedés a töltésen, itt dolgozik a legtöbb ember, többszázezer homokzsákot raktak le ezeken a helyeken. Máshol a töltéstámasztó padka rézsűje csúszott meg, ám egyelőre a vízügy megbirkózott a feladattal. Csongrád környékén a Nagyrét nevű tanyás területről sok családot kellett kitelepíteni állataikkal együtt, de lapzártánkig megakadályozták, hogy a víz áttörjön.
A Vajdaságban is küzdenek az árral. A Tisza Zentánál, Magyarkanizsán, Zsablya és Mozsor környékén okozza a legnagyobb problémát: a gátak állapota mindenhol aggasztó. Az már látszik, hogy a víz nem lépi át a védműveket, de például a zsablyai gátnál baj lehet, ha a víz nem vonul le időben. Egyelőre a Tisza nagyon lassan apad: a tetőzés után négy nappal is tetőzés közeli értéket mutat.

Pénzhiány nem gátolhat semmit
Egy geológus mondta a rádióban: mi, magyarok, többször is megfizetjük az árát az árvíznek. Először a védekezésnél: a költség már meghaladta a 13 milliárd forintot. Aztán a sok milliárdot érő vizet nagy kínkeservesen kimerjük az ablakon, hogy nyáron, az aszályos vidékeken öntözővízként újabb milliárdokért visszavásároljuk.
- Nem lehetne ésszerűbbé tenni a vízgazdálkodásunkat? - kérdezem Persányi Miklós környezetvédelmi és vízgazdálkodási minisztertől az ártól veszélyeztetett Szelevény polgármesteri hivatalában.
- De igen - válaszolja -, az Új Magyarország programban igen súlyos összegeket terveztünk a fejlesztésre. Egyetlen esztendőben többet tudunk a vizek mentére költeni, mint a korábbi kormányzati időkben egy egész ciklus alatt. Egyáltalán, annyi pénz lesz, amennyit a világhírű vízügyi szakma haszonnal el tud költeni. A következő hét esztendőben csak árvízvédelmi fejlesztésre kétszázmilliárd forint van betervezve. Ez részben uniós, részben hazai költségvetési forrás. Újabb 135 milliárdot állítottunk be vízgazdálkodási fejlesztésekre, amiből aztán megoldás születhet arra is, ami a víztartalékolás dilemmája. Olyan irányba akarunk menni, amelyik a jelenleginél sokkal jobban tudja majd a víztöbblet-vízhiány problematikáját egyensúlyban tartani.
- Szárnyra kelt az a hír, hogy uniós ajánlás alapján egymillió hektárnyi termőföldet ki kell vonni a művelésből. Egyesek máris e területeket szánták víztározóknak.
- Ez egy vitatható koncepció: alaposan meg kell gondolni, melyek azok a földek, ahonnan nem a vizet kell elvinni, hanem a kukoricát. A Vásárhelyi-terv sok mindenre választ ad. Első lépésben megoldaná a védelmi rendszerek kiépítését, a továbbiakban pedig a vízgazdálkodási rendszer egészét szolgálná. Ott van példának a cigándi tározó: nemcsak tárolja a vízfelesleget, hanem gazdálkodik is vele. De így lesz ez a Szamos-Krasznánál, Tiszasülynél, a Nagykunságban is. Olyan klíma alatt élünk, ahol az árvizek és az aszályok egy vegetációs ciklusba esnek, a Bodrogközben árvízi védekezés folyik, miközben pár száz méterrel odébb porzik a föld.
- Hány év múlva fogjuk sörözgetve végignézni egy horgászbüfé teraszáról a levonuló tízméteres árvizet?
- A nagyon felpörgetett fejlesztés lehetővé teszi, hogy hét év múlva, 2013-ban ez megtörténjen. Ekkor reményeink szerint nem lesz árvízi probléma a Dunán, a Tisza mellékfolyóin, a Hernádon, a Zagyván, és a Körösök védvonala is megerősödik. Megoldódnak az önkormányzati vizek problémái is, melyekbe az állam besegít.

Ami most nem ér aranyat
Árvizes-belvizes vidéken kevesen gondolnak rá, hogy a májusi eső aranyat ér, az embernek nagyon elege van mostanában a vízből. Legszebb tavaszi hónapunk időjárása azonban mindig tartogatott meglepetéseket: hozott érett gyümölcsöt, aszályt, árvizet is. Réthly Antalnak, a Meteorológiai Intézet egykori igazgatójának korabeli feljegyzések alapján készült Időjárási események és elemi csapások Magyarországon című munkája szerint 1507-ben például a "szigorú, erősen havas tél május végéig tartott", 1541 májusában viszont érett már a cseresznye. 1635 májusa esős volt végig, míg 1642-ben egy csepp csapadék sem hullott, és igencsak hűvösek voltak a nappalok. 1700-ban "húsvéttól (április 11.) szeptemberbe menőleg állandóan esett, és a tavaszi gabona annyira kipusztult, hogy 10-12 árpavetésből sok helyen alig egy kalongyát (azaz kévékből rakott keresztet) takarítottak be." 1703 meleg májusa után a szőlő Vitus napja (június 15.) körül már majdnem mindenütt elvirágzott, 1712-ben azonban az özönvízszerű esők Sopron környékén kiforgatták a tőkéket. 1735-ben a május elejétől hat héten keresztül egyfolytában hulló csapadék kimosta a fák gyökereit, több helyen elsodorta a hidakat, a malmokat, a házakat. 1826-ban és 1829-ben a hűvös idő, 1833-ban a szárazság okozott hatalmas károkat a mezőgazdaságban, három év múlva a tavaszutói fagyok vitték el a termést, 1845-ben a rengeteg eső, 1846-ban a szárazság tette tönkre a vetéseket, 1892 májusának végén 30-37 Celsius-fokos kánikula tikkasztott embert, jószágot, gabonát országszerte. Az 1970. május-júliusi felső-tiszai áradáskor 54 ezer lakóház ment tönkre, és 96 ezer embert kellett kitelepíteni. Hogy milyen májusunk lesz az idén? Egyik meteorológusunk szavaival élve: minden megtörténhet ebben a hónapban. Annyi bizonyos, hogy áprilishoz képest gyorsabban emelkedik a hőmérséklet, és rendszerint a hónap első fele a csapadékosabb. Csak remélni lehet azonban, hogy a májusi, átlagosan 63 milliméter csapadék idén az országnak azon a tájain hull le, ahol valóban szomjas a föld.

Palágyi Béla-Balogh Géza-Tanács Gábor-Pintér Csilla