Választás: el kell menni

Kire szavazol? - az elmúlt hetekben ismerősök, barátok, rokonok nyújtották így a kezüket. A válaszom általában rövid: szavazok. Tudom persze, hogy kire, nagyjából azt is, hogy miért, de ha mindezt igazán szabatos mondatokba akarnám önteni, bajban lennék. Pedig ez ügyben erősen ki lettem okosítva, hiszen a tudós társadalomkutató az éter hullámain megüzente nekem, a választópolgárnak, hogy az ország üdvét a kongruens szavazatom szolgálná. Hál' Istennek, el is magyarázta, mi jelent ez, máskülönben bután mennék be holnapután a fülkébe. Tehát: ez a randa szó azt a helyzetet írja le, amikor valaki egy felelős megnyilvánulásában (értsük most: azon bizonyos iksz behúzásakor) korábbi tapasztalatainak, érzelmeinek, gondolkodásmódjának, társadalmi, családi, vagyoni helyzetének gondos és részletes elemzése után dönt így vagy úgy. Magyarán, tegye azt az ember, amit a szív, a lélek és az ész egyszerre diktál. És ha ezt minden választásra jogosult polgártársunk így cselekszi meg, akkor abból az ország valódi közérzetét leíró, igazi szavazás lesz.
Álom, álom, édes álom...
Mostanában azzal játszom baráti társaságban, hogy ha felmerülnek holmi politikai ügyek, akkor felteszem a kérdést: tudja-e valaki pontosan, hogy a klasszikus "bal-" és "jobboldal" között igazából mi a különbség? Két véglete lepett meg leginkább. Az egyik nagyjából úgy szól, hogy "az országot tönkretették a kommunisták, most meg itt szájalnak már megint" - a másik sommázata pedig körülbelül ez: "nagy rendet akarnak a fiúk, persze, majd csendőr jön le az egyetemi klubba, meg ami szabad, azt muszáj"? Az ember ilyenkor zsibbadtan hallgat néhány percig, mert itt mégiscsak a jövendő értelmiség hallatta hangját; aztán jön az erőtlen próbálkozás, magyarázni a valót. No, szív és ész, itt találj közös nevezőt! Fogalmak és érvek vészesen keveregnek itt a fejünk felett. Ne hagyjunk kétséget: a mi hazánkban már régen nem megtörhetetlen, történelmi értékek mellett vagy ellen voksolunk. Arcok és hatásos mondatok kavarognak fejünkben, miközben a fülkében kézbe ragadjuk a nemzetiszín díszítésű hivatalos tollat. Elhittük mi már, hogy negyven-ötven év után létezhet igazságos kárpótlás, hogy netán visszatérhet a késői Kádár-kor trabantos, balatonos biztonsága, hogy egy ultraliberális, a pápát fricskázó pártból valódi nemzeti erő válhat, és le kellett számolni azzal a hitünkkel is, hogy vérbeli baloldali politikát csak tényleg "bérből és fizetésből" élő államférfiú igazgathat.
Tizenhat éve kelt illúzióinkból egy azonban bizonyosan megmaradt. Annak puszta ténye, hogy választás lehetősége mégiscsak a miénk. Abból főzünk ugyan, ami van, de az legalább a miénk, és nem másé. És igen: ezt a levest mindannyiunknak, közösen kell megfűszereznünk. Régi ultis alapszabály szerint a partiban csak az beszélhet, akinek lap van a kezében. Most, április 9-én mindenkinek osztanak. A partiba be kell szállni. Válasszon hát mindenki szíve és értelme szerint! Talán "kongruensnek" sem muszáj lenni, de végre derüljön ki igazából, mit is akar ez az ország. Dőljön el!
Hogy így lehessen, mindnyájunknak el kell menni.