Büntetendő-e a tolvajdüh?

Névtelen levélírónk szorongó sorai szerint ő is gyakran elemelt már az üzletekből ezt-azt, noha lett volna pénze kifizetni. Például dezodorokat - amelyeket mellesleg nem használ, mert allergiás rájuk. Pénztárcákból már tucatnyit dugdos otthon a családja elől, egyszer pedig egy fél pár (?) szandált csempészett ki a boltból, s utána mérhetetlen örömet érzett. Megírta azt is, hogy többször kezelték depresszióval, pánikbetegséggel, közlekedési fóbiával és bulímiával, azaz kóros falánksággal is. Ma már olyannyira retteg a lebukástól, munkahelye elvesztésétől (ahonnan egyébként soha nem vitt el semmit), hogy arra gondolt, talán be kellene vallania orvosainak különös szenvedélyét; ámde fél a következményektől. Az újságokból úgy értesült, hogy egy híres és gazdag amerikai színésznőt, aki kleptomániája miatt drága ruhákat lopott butikokból, a bíróság három év próbaidőre, több ezer dolláros pénzbüntetésre, kártérítésre és közmunkára ítélt. Lehet-e akkor őszinte az orvosaihoz? Ha a kleptománia tényleg betegség, miért büntetik ugyanúgy, mint a bolti szarkákat?

Szégyellik, titkolják
A kérdés megválaszolása, ha beleássa magát az ember az orvosi szakirodalomba, kutat az interneten, beszél pszichiáterekkel, akkor sem könnyű. Legalább olyan kemény dió, mint a kaliforniai Stanford Egyetem tudósainak elhatározása, hogy kísérleti alanyokat toboroznak beteges lopásban szenvedők gyógyításához. Olyan hangulatjavító gyógyszereket próbálnának ki, melyekkel depressziósokat már hatékonyan sikerült kezelniük. Mindössze 24 személyre volt szükségük, ám a felhívásra csak néhányan jelentkeztek. Pedig az Egyesült Államokban (pontos statisztika nincs) egymilliónál is többre becsülik a kleptomániások számát. Az érintettek vonakodnak felfedni problémájukat. Részint szégyenérzetből, részint a levélírónk által is említett büntetéstől való félelemből.
Nehéz határvonalat húzni a néha brahiból csenők, a megrögzött tolvajok és a kényszeresen lopók között. A jogrendszer inkább igyekszik ezt kikerülni. Talán nem véletlenül, hiszen a betegségek nemzetközi osztályozása alapján F63.2 kódszámú kleptomániának már pontos leírása, bőséges orvosi szakirodalma van, ellenben "alapbetegségként" jelzett pontos statisztikája nincs. Legalábbis az egészségügyi intézmények jelentési kötelezettsége ellenére is ugyancsak szerény, ezért a nemzetközi és hazai szakirodalom a számokat illetően főleg becslésekre támaszkodik. Ráadásul a tapasztalatok szerint a lopási szenvedély az esetek többségében egyéb mentális betegségekkel is társul, s magának a kleptomániának a megítéléséről, gyógyításáról szintén eltérhetnek a vélemények.
{p}
Ha bekattan az agy...
A főleg nőket sújtó kleptománia régtől ismert betegség. Jelenlegi leírása szerint visszatérően ismétlődő ellenállási képtelenség olyan tárgyak ellopása iránt, melyekre az illetőnek sem használatukat, sem értéküket tekintve az égvilágon semmi szüksége nincs. A lopási kényszer minden előzmény nélkül, hirtelen tör a betegre. Szinte sóvárog érte, hogy a kiszemelt tárgyat azonnal birtokába vehesse, pedig utána gyakran eldobja, elajándékozza vagy felesleges kacatként elrakja. A kényszeres lopást óriási feszültség előzi meg, amit a tiltott cselekvés old fel, s egyfajta boldogságérzettel, kielégüléssel, megkönnyebbüléssel jár. Az átmeneti diadalt egy idő múlva sokukban bűntudat, szégyen vagy félelem váltja fel, s ez ismét akkora feszültséget vált ki belőlük, amit csak újabb lopással képesek levezetni. A kleptománia "mókuskerekét" a pszichiáterek egy része a szenvedélybetegségek olyan "anyagtól" (alkohol, drog, gyógyszerek) független külön csoportjába sorolja, mint a játékszenvedély vagy a pirománia, azaz a gyújtogatási kényszer. Más részük szerint valóban kóros állapot, de nem szenvedélybetegség, hanem kontrollálatlan viselkedési zavar, "impulzusbetegség", melynek hatására "bekattan az elme", hogy a kiszemelt holmit igenis el kell az illetőnek tulajdonítania. Szakemberek abban egyetértenek, hogy haszonelvűség nélküli cselekedet, gyógyításáról viszont megoszlanak az álláspontok. Vannak lélekbúvárok, akik a háttérben meghúzódó lelki zavarok megállapításakor a pszichoterápiás foglalkozások mellett szorongást gátló gyógyszerek, antidepresszánsok alkalmazását is célszerűnek tartják. (Lásd az amerikai példát!) Mások azt vallják, ha valaki "csak" kleptomániás, a pszichoanalízisen, csoportterápiákon kívül nincs szüksége másra, pirulákra legfeljebb akkor, ha más pszichiátriai betegsége is van.

Kincsek a fűzőkben
"Lopnak, hogy lopjanak, hogy ösztönüket kielégítsék; nem úgy, mint a tolvaj, ki saját hasznát akarja eszközölni... csekély vagy semmi beccsel bíró tárgyakat, vagy olyakat, melyek használati módját nem is ismerik" - írta Schwartzer Ferenc 1859-ben az elmebetegségekről szóló könyvében a kleptomániáról, amit ő "tolvajdühnek" nevezett. Láthattuk a Mágnás Miska komikus jeleneteiben is, amikor az öreg grófnét alakító Gobbi Hilda mániákusan rejtette bő szoknyája alá az ezüstkanalat, tubákos szelencét, porcelánt, mindent, ami a szeme elé került. De igazán feltűnőek, mondhatni botrányosak a XIX. század végének viktoriánus Angliájában lettek az ilyen esetek, az érzékeny lelkű polgárokat valósággal felzaklatta a tény, hogy a gombamód megszaporodott üzletekben középosztálybeli, jól szituált hölgyek gátlástalanul tömködtek lopott holmikat a fűzőikbe. Lehet azon mosolyogni, hogy állítólag musical készül a kényszeres lopásairól hírhedté vált amerikai színésznő, Winona Ryder kálváriájáról. (Vagy a Szex és New York lányain, akik szakításaik traumáit cipővásárlással dolgozzák fel.) Hiszen ha valakinek az élete nem teljes, sokszor mesterséges örömforrással pótolja a hiányt. Holott korántsem vicces a dolog. Főleg ma, a kamerákkal felszerelt nagyáruházak korában.
Levélírónk kérdésére adott válaszunk tehát: a kleptománia már gyógyítható. A kezelését orvosi papírokkal igazoló beteg számíthat a bírósági felmentésre. Ám büntetendő, ha szégyenében eltitkolja az állapotát.