Hal voltam, hal leszek

Székely Éva hisz az álmaiban. Egy 1950-es edzőtáborban két héttel a verseny előtt megálmodta, hogy kik lesznek a döntősök "száz gyorson", és tizednyi pontossággal a részidőket. Azt is, milyen jutalmat kap, és hogy kik ülnek a dísztribünön. Jóval később, 1978-ban az úszónő fájlalta a lábát, a szakorvos műtétet javasolt neki. Álmában azt látta, hogy édesanyja temetésén sántikálva megy a gyászmenet élén. Kétségbeesetten kereste az indokot a műtét elodázására. Másodszor azonban már nem tudott kibújni alóla. Megoperálták. Két hét sem telt el, és meghalt édesanyja, ő pedig valóban sántikálva kísérte utolsó útjára. Önmagát hibáztatta: nem kellett volna vállalnia az operációt, hiszen az álma figyelmeztette a bajra.
Kifogyhatatlanok az élmények. A Nemzet Sportolója húsz év úszás és húsz év edzősködés alatt egyetlenegy fegyelmit kapott. Töltött káposzta (!) miatt. Edzőtáborban történt, 1946-ban. Mivel nem rajong a húsért, a húsételeket tésztára cserélte; mindig talált hozzá partnert. Egyik alkalommal épp azt tudakolta az ebédlőben, hogy kivel tudná elcserélni a töltött káposztát piskótára. A hangzavarra a felügyeletet ellátó elvtárs is felkapta a fejét. Azonnal lecsapott az úszónőre, meg akarta vele etetni a töltött káposztát, de ő tiltakozott. Ezért fegyelmi bizottság elé kellett állnia. A vallatók alig bírták ki nevetés nélkül, a megrovást azonban ki kellett szabniuk az úszónőre.

- Reggel hét órára invitált az uszodába beszélgetni. Nem korai ez az időpont?
- Szívem szerint hatra hívtam volna. Világéletemben ilyen korán jártam úszni, de mostanában alkalmazkodnom kell a gyerekek edzéseihez.
- Egy napot sem hagy ki?
- Csak hétvégén nem megyek, mert akkor vízilabdaedzések vannak. Utálok a medencében keresztbe úszni, és attól is félek, hogy eltalál egy labda.
- Honnan az úszás szenvedélye?
- Én vagy hal voltam, vagy hal leszek. Talán egy szép kis ponty. Számomra sokkal természetesebb elem a víz, mint például a föld. Imádom a vizet, imádok úszni. Olyankor senki nem szól hozzám, a magam ura vagyok. Van időm mindent átgondolni; a könyveimet is tempózás közben "írtam". Alkatilag is úszásra termettem: ha ráfekszem a vízre, a testem háromnegyed része kinn van, és álló helyzetben sem tudok elmerülni: mint a keljfeljancsi, úgy visszapattanok. A tenyerén hordoz a víz.
- Megvan a magyarázat a sikereire!
- Nekem a keringésem is különleges. Az edzéseket követően 42 volt az alappulzusom, a verseny során felment 220-ra, aztán pedig rögtön visszaállt 60-ra.
- Mások rég elájultak volna.
- A jól edzettek soha nem ájulnak el.
- Ha közéletről, politikáról hall, akkor is felszökik a pulzusa?
- Én már csak a német csatornákon nézem a híradót. Nem idegesítem fel magam fölöslegesen. Nem veszek részt semmilyen nyilvános eseményen. Tizenkilenc éve kerülöm az olimpiai bajnokok társaságát is.
- Miből lett elege?
- Ha jól számolom, ez a hetedik rendszer, amit megértem. Nem tudom már elviselni, hogy akik hajdanán a szocializmus legádázabb híveinek vallották magukat, mi meg rettegtünk tőlük, hogy esetleg besúgók, egyszer csak átállnak a másik oldalra. Ezekkel a kaméleonokkal nekem nincs dolgom. Az egyenes beszéd híve vagyok, békében szeretek élni.
- Soha nem tudta kikerülni a politikát, sem sportolóként, sem magánemberként. Zsidó származása miatt meghurcolták, úszóként pedig alá kellett vetnie magát az ötvenes évek katonás fegyelmének. Innen gyökerezik a politikával szembeni ellenérzése?
- Erről jó lenne hosszan elbeszélgetni. Most hadd mondjak csak annyit: valaki nem attól nagy hazafi, hogy részt vesz a politikában, hanem attól, amit csinál. Nekem mindmáig a világ legszebb dallama a magyar himnusz. Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy egyszer majd az én tiszteletemre csendül fel. Amikor ez bekövetkezett, duplán örültem, mivel a származásom miatt sokszor a fejemhez vágták, hogy nem vagyok magyar, a Himnuszt viszont mégiscsak egy magyar győztesnek játszották el. Az is életem egyik legnagyobb öröme volt, hogy 2004-ben a Nemzet Sportolójává választottak. Azóta nemcsak a magyar állampolgárságomról van papírom, hanem arról is, hogy a nemzethez tartozom. Erre várnom kellett 77 évet, elég sokat.
- Az ön legendás mondása: sírni csak a győztesnek szabad! Biztos, hogy a vesztes nem sírhat?
- Sírhat, de csak akkor, ha nem látják. Mondjuk, a zuhany alatt. Nem mindig a legjobb nyer, egy győzelem sok esetben a szerencsétől függ. De ha ott áll valaki a dobogó legfelső fokán, hogy venné ki magát, ha a mellette állók sírnának. Bánatukkal elrontanák a győztes örömét, talán még lelkiismeret-furdalást is okoznának neki.
- Egy korábbi interjúnkban leánya, Gyarmati Andrea őszintén vallott róla, mennyire nehezen tudták feldolgozni, hogy a müncheni olimpián nem ő kapta az aranyérmet. Nehezítette a helyzetét az is, hogy neki az anyukája és az edzője ugyanaz az ember volt.
- Ez valóban skizofrén állapot volt. Amikor hívták Amerikába, könyörögtem neki, menjen ki. De ő itthon maradt, így kellett hát végigcsinálnunk. Soha nem mondhatta, mint mások, hogy utálja az edzőjét, mivel az édesanyját szidta volna. Én meg szülőként nem hibáztathattam az edzőjét... Kőkeményen dolgoztunk, semmihez sem hasonlítható bensőséges kapcsolat alakult ki köztünk, az együtt átélt kudarcok és sikerek nagyon szoros kötődést teremtettek mindkettőnk számára. Az én bűnöm volt, hogy Andreának nem lett meg az aranyérme. Betegsége miatt kiesett egy edzéssor, aztán előbbre hozattam az érettségijét januárra, hogy utána szabadon készülhessen az olimpiára. Mai napig úgy gondolom, a fizikai és idegi túlterhelés miatt lett beteg. Magának elárulom, Andrea sem tudja, hogy ezen rágom magam azóta is.
- Lehet, hogy így volt megírva a sors könyvében?
- Én hiszek a sorsszerűségben. Az ember jelzéseket kap, csak nem figyel rá.
- Az ön súlyos szembetegsége is figyelmeztetés volt?
- Igen, de nem vettem komolyan. Életem során sok mindenben bizonytalan voltam, kivéve az egészségemet. Eszembe sem jutott, hogy én beteg lehetek. Aztán megtörtént a baj, nekem meg túl kellett élnem. Pedig megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek, ha megvakulok. De erősebb volt bennem az a tudat, hogy a lányomat és az unokámat nem hagyhatom itt.
- Fontosak a tárgyakban mérhető értékek is?
- Egyszer megsüllyedt a házunk, becsöngettek a tűzoltók, hogy azonnal hagyjuk el az épületet. Egyetlenegy tárgyat vettem magamhoz: az olimpiai aranyérmemet.
- Az ezüstjeit viszont betörők vették magukhoz...
- Ötvenkét darab ezüstérmet vittek el, tizenhét kilót nyomtak. Pontos listát adtam róluk a rendőrségnek, de három hónap múlva lezárták a nyomozást; persze eredménytelenül. A biztosító, az olimpiai csapat aranyjelvényes szponzora szóba sem állt velem. Negyvenöt évig fizettem nekik a biztosítási díjat, ők meg azt a háromszázezer forintos kártérítést is sajnálták tőlem.
- Életművének egy részét ellopták, de az emlékeit nem lophatják el.
- Nagymamám azt mondta: tárgyat sose sirass, csak embert.
- Hogyan telnek mindennapjai?
- Remekül. Ötven éve itt élek, mindenki ismer mindenkit, nagyon családias környék. Imádom a Kolosy téri piacot, bár rettenetesen drága. Miután betörés volt nálam, az árusok úgy megsajnáltak, hogy elhalmoztak mindenféle finomsággal.
- Miből volt több az életében: sikerből vagy kudarcból?
- Sikerből. Kudarcnak azt éltem meg, aminek én voltam az oka.
- Vannak a családban legendák?
- Félszavakból értjük egymást, s egy kívülálló ettől falra mászik.
- Rend, szeretet, biztonság. Ezek körül forog az élete?
- Vegyük még hozzá a humort is. Átsegít a nehézségeken. Minden tragédiában van valami komikus is. Nekem a barátság sem utolsó dolog, bár egyre kevesebb a barátom. Rangon alulinak tartom, ha megbántanak, átvernek, elárulnak. Hogyan szólhatnék miatta? Ha valaki nem érzi a súlyát, hogyan figyelmeztethetném? Egyszer aztán betelik a pohár, és soha többé nem állok vele szóba. Még a telefonkönyvből is kihúzom az ilyenek nevét, nehogy véletlenül felhívjam bármelyiküket is. Szörnyű tulajdonság, nem?
- Sok nevet kihúzott már?
- Elég sokat. Sajnos, ahogy halad az idő, egyre többször kell azzal szembesülnöm, hogy meghalnak azok, akiket szeretek. De én beszélgetek velük! A szüleimmel mindennap megbeszélem a dolgokat. Odafönn várnak rám, és majd találkozni fogunk.