Vízmérték

A tágabb környezetünk mindennapjait megkeserítő dunai és tiszai árvíz levonulóban, most már az utómunkálatok folynak, tart a kárfelmérés. A veszély mértékéhez képest szinte hihetetlen, milyen "olcsón" úsztuk meg az özönvizet. Magyarországon gát végzetes mértékben nem szakadt fel, s az a legalábbis barátságtalan helyzet sem fenyegetett, mint amikor román szomszédaink 1970-ben magukat védve átvágták a Szamos árvédő töltését, és ezzel Csenger térségében az elöntött huszonkét falut részben halálra, részben csaknem teljes átépítésre ítélték. Merthogy akkor emiatt jött oda a megállíthatatlan víz. Ilyesmi idén fel sem merült. A közszolgálati rádióban együtt nyilatkozó szlovák, magyar, román, szerb és ukrán szakemberek mindannyian és egybehangzóan azt emlegették, hogy most és úgy általában is összefogásra van szükség, hiszen együtt élünk itt mindannyian. Hogy kapcsolatuk nemcsak baj idején, hanem normális időszakban is folyamatos és szinte barátinak mondható. Jó hallani ezt.
De most - legyünk stílszerűek - evezzünk hazai vizekre. Kezdjük azzal, hogy hajoljunk meg mélyen mindazok előtt, akik a védekezésben, akár önkéntesként, akár hivatalos kötelességből, részt vettek. Emberfeletti munkát végeztek, igazából kisebbfajta csodát vittek végbe. A szakemberek most már úgy nyilatkoznak, a tetőzés idején legalább ötven helyen olyannyira kritikus volt a helyzet, hogy maguk sem hittek a vész elháríthatóságában. Ám az a sok ezer ember (köztük rengeteg cigány honfitársunk) rendületlenül húzta a vízzáró fóliát, rakta a homokot a zsákba, emelt és cipelt. Nem vagyok misztikus alkat, de ennek azért mégis van egy természetfeletti üzenete. Az emberi akaraté, a közös feladat szentségéé. Rokonunk mesélte, hogy a Körös-gáton évtizedes ellenségek békültek ki homokzsákcipelés közben. Baj mutatja meg, ember-e az ember. Hát a mostani "sok ezrek" biztosan azok.
Ám legyünk kissé gyakorlatiasabbak. A klasszikus mondás szerint egy háborút a legtöbbször az dönt el, hogy a megfelelő időben egy helyen van-e az ágyú, a lőszer és a célt pontosan ismerő tüzér. A mi mostani árvízi védekezésünk során - ami bizonyos értelemben nagyon is kemény harc volt - mindhárom feltétel pontosan megvolt. Itt kell hozzátennünk, a vízügyes és egyéb illetékesek alaposan megtanulhatták, mit is kell tenni, mert öt éven belül ez volt a harmadik nagyobb áradás. Ám ennek ellenére sem vitatható el a szervezettség és a szakértelem - számomra, nem tagadom, kissé meglepő - imponáló együttléte. Kezdve a gáton szorgoskodó, civil "hirtelen brigádok" munkájának megszervezésétől egészen a kitelepített területek őrzéséig. Az utóbbival kapcsolatban egy rendőrökkel együtt járőröző polgárőr szavait érdemes idéznünk: "Itt most egy fakanál sem tűnhet el, de nincs is senki, aki ilyesmire vetemedne, hiszen közös baj van." Ez egyfajta vízmérték, mely nemzeti morálról, emberi értékekről szolgáltat értékes adatokat. És - most kedvenc vesszőparipám nyergébe pattanok - külön érdemes szót ejtenünk a katonákról. Az immár nem kényszersorozott hadkötelesekből, hanem professzionális honvédekből álló sereg nagyszerűen vizsgázott az elmúlt hetekben. Nincs senki, aki egyetlen kifogást emelt volna munkájukkal kapcsolatban, akár a szakszerűséget, akár az odaadást tekintjük. Kicsi, de profi hadsereg már a miénk (persze azért egy komolyabb háború nem jönne jól sem a katonáknak, sem nekünk), és úgy tűnik, a gyakorlat azokat igazolja, akik emellett tették le a garast.
A történet azonban még nem ért véget. Alighogy a gátak túlélték a túlélhetetlent, most egy egészen új munka ideje jön el. A most felálló kormányzat hihetetlenül nagy felelőssége, hogy végbeviszi-e a sokat emlegetett, árvízi helyzetben kulcsfontosságú szerepet játszható Vásárhelyi tervet (többek között a sokat emlegetett átmeneti tározók építését), megerősíti-e a három attakot nagy nehezen túlélt gátakat, s valóban megsegíti-e a károsultakat. Egyáltalán nem mellesleg, ha tartani akarja a szavát, túl sok választása nincs.