Adjon az Isten még vagy tízet!

Karádi Mária ötgyerekes juhászcsalád legidősebb lánya. Aratott, kapált, földet ásott szinte egész életében. Csontja sose tört, gyógyszert sose vett be, orvos sose látta, talán még taj-száma sincs. Annak idején, amikor baromfit és disznót tartott, húst hússal és rengeteg tojást evett. (Ennyit a koleszterinről...) Az őt gondozó unokája, Turda Istvánné, Margitka elárulta, hogy ma is szívesen kortyolgat házi főzésű pálinkát. Egészséges, gyomra, mint a vas, és nem válogatós, mindent megeszik, amit főz neki. Kedvence a töltött káposzta, és rengeteg szódát iszik. Restségnek tartva szégyelli, hogy "öregségére" rákapott az alvásra. Korán fekszik, későn kel, nappal is el-elszunyókál varrogatás, tollfosztás közben. Unokája szerint könnyű álmai lehetnek, mert tiszta szívű, jó lelkű asszony volt világéletében.
Mária 21 évesen fogadott örök hűséget Kacsári Istvánnak. Nagy lakodalmat csaptak Göröcpusztán, aztán Borsosberénybe költözve szorgalmukkal kivergődtek a szegénységből. Akárcsak szüleik, ők is állattartásból, földművelésből éltek. Amíg férje, nyolc éven át, orosz hadifogságban sínylődött, Marika egyedül nevelte gyerekeiket. (Fia Budapesten, lánya a faluban él.) Párját 86 évesen temette, húga, öccsei és jóformán minden vele nagyjából egykorú már eltávozott az élők sorából. Ám a Teremtő "elvesz és ad", mert jött 12 unoka, 38 dédunoka és 21 ükunoka.
- Drága, aranyos gyerekeim! Nagyon szeretlek benneteket, amiért eljöttetek hozzám. Csak jó szót adjatok mindenkinek, mert visszakapjátok - fogad minket szoba-konyhás vályogházában, 56 éves Margit unokája mellett üldögélve, rossz hallása miatt harsányan kifejezett örömmel a törékeny öregmama. Busai István polgármester kíséretével meg is telik velünk a szoba, amelynek asztalán vázához támasztott díszoklevél és gyönyörű virágcsokrok pompáznak, a tegnapi "hivatalos" önkormányzati köszöntés ajándékai. Csokoládé nincs, Marika néni ugyanis nem édesszájú. Pedig fiatalasszonyként híres túrós lepényeket sütött a falu grófjának, Mocsári Sándor kastélyának konyháján segédkezve, ahol férje uradalmi kocsis volt. Az ünnepségen sok szót nem hagyott a köszöntőknek. A polgármester szerint egyfolytában ő beszélt. Ilyeneket mondott: "Éljünk szeretetben, tiszteljük a másikat, ne illessünk rossz szóval senkit, ne hagyjuk a családokat szétzülleni." Közhelyeket, melyeken azért eltöprenghetnének a mai hajszolt világ rideggé vált emberei, mert szomorú igazságok.
- Mi lesz ezzel a sok szép virággal, Marika néni?
- Viszem a temetőbe. A dédunokámnak, Csillukának! Huszonöt éves volt, amikor, három éve, meghalt autóbalesetben. Éjszakás műszakból jöttek haza. Hogy én őt mennyire szerettem! Szedte a málnámat, kitakarított. Viszek az én jó uramnak, meg az Úrjézus keresztjéhez is. Ne sírjál, kedves! - öleli át Margitkát, aki Csilla lánya tragikus halálát máig nem tudta feldolgozni. - Ott van még két szép gyereked meg az unokáid. Nekem se volt könnyű sorom. De nagy boldogság, hogy ekkora a családom. Mind aranyosak.
- Van, aki fél megérni az öregséget, mert rossznak tartja.
- Nincsen abban semmi rossz, ha csak a jót nézi vissza. Nekem öröm volt dolgozni. Mindegy mit, csak járjon a kezem. A kertem tele volt virággal, gyümölccsel, dicsérték is az emberek. És öröm volt adni belőlük, úgy az igazi. Pár éve nem bírom már a kerti munkát. Fáj a lábam, annyit talpaltam. A gyerekek után is, mert szanaszét laknak. Most ők jönnek, néha egyszerre tízen is. Sajnálom, hogy a lányom 78 éves fővel már nehezen mozdul, keveset látom. Ha valaki szeretetben él, hosszú életet kap a Jóistentől.
- Pedig sokat változott a világ.  Jó ez magának?
- Bizony jó! Ma már annyi műszaki dolog van. Fölkapcsolom a tévét, házhoz jön a világ. Kár, hogy már alig hallok, addig mindig a fülemen volt a kisrádió.
- Mit szokott álmodni?
- Szépeket, mert boldog életem volt. Egyszer Rozival is álmodtam. (Kovács Lőrincné Piskátor Rozália volt Borsosberény másik százéves ünnepeltje, 1998-ban halt meg - a szerkesztő megjegyzése.) Jól kibeszélgettük magunkat, elmondtam néki, mi újság van. Mostanában inkább Csillukámmal álmodom. Hozza a drága kislány a galambokat, és nekieresztjük őket az égnek. Talán miatta is mondogatja Margitka, hogy költözzem hozzájuk. Szeretem őt, az urát is, de engem innét már csak a temetőbe visznek. Elvagyok magam, de örülök, ha rám nyitják az ajtót. Éljetek száz évig, gyerekeim! Nékem meg adjon az Isten még vagy tízet!