Dicsértessenek mindahányan!

Történt pedig, hogy az első világháborúban a sok férfi mellett a reformátusok harangjait is elvitték Gebéről. (Akkortájt még ez volt a falu neve, csak az ötvenes években változtatták Nyírkátára. Megunták, hogy állandóan a sovány lovakkal ugratták őket, pedig hát Gebének semmi köze nincs a gebéhez: a régi magyar Gébárt személynév becézett alakja a Gebe.)
Szóval elvitték a harangokat, csak egy kis ócska, kopott maradt itthon. Újra meg nem volt pénze az eklézsiának.
Nagy gyűjtésbe fogtak hát. Szegény volt akkor Gebe, de azért adakozott a falu apraja-nagyja. Még Amerikából is küldtek pár dollárt, s ha nehezen is, de mégiscsak összegyűlt végül a pénz, és megkereshették a híres harangöntő mestert, Seltenhofer Frigyest Sopronban. Két harangot is rendeltek, egy hat- és egy négymázsást.
A harangok 1927 májusában készültek el, s megérkeztek a szomszédos falu, Hodász vasútállomására.
Igazi bandérium fogadta őket. Az állomáson ott volt minden komoly gebei férfi, egyik-másik még az asszonyát is hozta.
Óvatosan előbb a nagyharangot emelték ki a vagonból, s tették fel az egyik lovas szekérre, aztán következett a kisebbik.
Nagyszerű munkát végzett a soproni mester, dagadt a büszkeségtől a gebei notabilitások melle; ám ekkor egyikük összevonta a szemöldökét. S oldalba bökte a komáját, hogy jól látja ő a feliratot? Olvassa csak el ő is! De akkor már mások is észrevették a hibát.
A harangon körbe gyöngybetűkkel ott állt a pap, a gondnok meg a presbiterek neve - mintha egyedül csak ők hoztak volna áldozatot érte.
No ezt már nem! - döntött nyomban a delegáció. Ti csak ne páváskodjatok a mi forintjainkból! S hamarosan ráspolyok, reszelők kerültek elő. És pár perc leforgása alatt eltüntették a tolakodók neveit a harangról. Ez persze a presbitériumnak nem nagyon tetszett, egykettőre meg is fagyott a faluban a hangulat.
Érződött ez magán a harangszentelésen is. Egyáltalán nem volt olyan nagy ünnep, mint ahogy annak idején eltervezték. Ráadásként a püspök, Baltazár Dezső sem volt jelen, ami talán a legjobban fájt a gebei híveknek. De azért az ünnepi istentisztelet szerencsésen megvolt, az ebéd kiválóan sikeredett, és a hívek is megbékéltek később.
Ma már csak a harang él az akkori időkből. Meg a rajta körülfutó felirat: "A gebei Református Egyház híveinek áldozatkészégéből - Nagy-Magyarországért."
A beretválásra már alig emlékeznek. A harangokhoz komoly, fennkölt, méltóságteljes történetek illenek, pedig hát az ő sorsuk is hasonlatos az emberéhez: velük is sok minden megeshet. Néha pedig kimondottan mulatságos történések részesei. Mint a nyírkátai református templom kis harangja, amelyet - szabályosan megberetváltak a hívek.
Történt pedig, hogy az első világháborúban a sok férfi mellett a reformátusok harangjait is elvitték Gebéről. (Akkortájt még ez volt a falu neve, csak az ötvenes években változtatták Nyírkátára. Megunták, hogy állandóan a sovány lovakkal ugratták őket, pedig hát Gebének semmi köze nincs a gebéhez: a régi magyar Gébárt személynév becézett alakja a Gebe.)
Szóval elvitték a harangokat, csak egy kis ócska, kopott maradt itthon. Újra meg nem volt pénze az eklézsiának.
Nagy gyűjtésbe fogtak hát. Szegény volt akkor Gebe, de azért adakozott a falu apraja-nagyja. Még Amerikából is küldtek pár dollárt, s ha nehezen is, de mégiscsak összegyűlt végül a pénz, és megkereshették a híres harangöntő mestert, Seltenhofer Frigyest Sopronban. Két harangot is rendeltek, egy hat- és egy négymázsást.
A harangok 1927 májusában készültek el, s megérkeztek a szomszédos falu, Hodász vasútállomására.
Igazi bandérium fogadta őket. Az állomáson ott volt minden komoly gebei férfi, egyik-másik még az asszonyát is hozta.
Óvatosan előbb a nagyharangot emelték ki a vagonból, s tették fel az egyik lovas szekérre, aztán következett a kisebbik.
Nagyszerű munkát végzett a soproni mester, dagadt a büszkeségtől a gebei notabilitások melle; ám ekkor egyikük összevonta a szemöldökét. S oldalba bökte a komáját, hogy jól látja ő a feliratot? Olvassa csak el ő is! De akkor már mások is észrevették a hibát.
A harangon körbe gyöngybetűkkel ott állt a pap, a gondnok meg a presbiterek neve - mintha egyedül csak ők hoztak volna áldozatot érte.
No ezt már nem! - döntött nyomban a delegáció. Ti csak ne páváskodjatok a mi forintjainkból! S hamarosan ráspolyok, reszelők kerültek elő. És pár perc leforgása alatt eltüntették a tolakodók neveit a harangról. Ez persze a presbitériumnak nem nagyon tetszett, egykettőre meg is fagyott a faluban a hangulat.
Érződött ez magán a harangszentelésen is. Egyáltalán nem volt olyan nagy ünnep, mint ahogy annak idején eltervezték. Ráadásként a püspök, Baltazár Dezső sem volt jelen, ami talán a legjobban fájt a gebei híveknek. De azért az ünnepi istentisztelet szerencsésen megvolt, az ebéd kiválóan sikeredett, és a hívek is megbékéltek később.
Ma már csak a harang él az akkori időkből. Meg a rajta körülfutó felirat: "A gebei Református Egyház híveinek áldozatkészégéből - Nagy-Magyarországért."
A beretválásra már alig emlékeznek.