Égő gyertyák, tapintható csendben

A svájci emigrációban élő Gyenes Judit 1988 őszén kereste fel Donáth László evangélikus lelkészt azzal az akkor őrültségnek tűnő ötlettel, hogy szeretné végre tisztességben eltemetni kivégzett férjét, Maléter Pált. Hogyan gondolhatott volna akkor arra valaki is, hogy 1989. június 16. a rendszerváltozás egyik fordulópontja lesz. Kiforratlan viszonyok között beláthatatlan levelezések indultak el a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB), a pártközpont és a miniszterelnök között.
"Eleinte alig hittük, hogy sikerülhet - mondja Donáth László -, de egyre nagyobb nyomás nehezedett a hatalomra bel- és külföldön egyaránt." Az 1989. június 16-i újratemetés külsőségeit, díszleteit a Hősök terén és a temetőben Rajk László tervezte, a temetést pedig Donáth László szervezte és vezette végig. A snagovi gyerekek talán ezen a napon voltak utoljára egy helyszínen.
"Van, aki nem vállal velünk közösséget, mint például Hankiss Ágnes, akinek az édesanyja Losonczy Géza legközelebbi munkatársa volt, s így került, hatévesen, a romániai Snagovba, ahol a magyar '56-os vezetők többségét őrizték. Az akkori idősebbeket, mint például az én bátyámat is, taszítja a közélet, míg mi, a snagovi kicsik, akár Rajk Laci, Vásárhelyi Marcsi, Szilágyi Juli, az öcsém és jómagam is, aktívak maradtunk a közéletben - magyarázza Donáth. - Amit kaptunk a szüleinktől és Snagovtól, legalábbis én biztosan, az a rendíthetetlen erkölcsi stabilitás. Nem muszáj feltétlen túlélni valamit, ha az a nevünk bemocskolásával jár. A tisztesség, a hűség, a hitünk mindennél fontosabb."

Műterembe száműzött szabadság
Elrejtőzik a külvilág elől. Csodálatos képeket fest, kiállításokon szerepel, honlapja ízléses. Sehol egyetlen szó nem utal arra, ki is ő valójában. Elárulhatjuk: Jánosi Katalin Nagy Imre unokája, Jánosi Ferenc és Nagy Erzsébet leánya. Az ötvenhatos események idején kicsi gyerek volt. Nehéz örökséget kapott.

- Milyen érzéseket, gondolatokat vált ki önből, ha Nagy Imrére terelődik a szó?
- Számomra minden tekintetben megható.
- Mivel a nagyapjáról van szó, a családi kötelék miatt nyilván még büszkébb rá.
- Harminc évig a nevét sem lehetett kiejteni. Őszintén megmondom, nem hittem, hogy valaha is megváltozik a helyzet. A rendszerváltozás előtt egy évvel már sokan vonultak utcára Nagy Imre nevével; nem feltétlenül mindenki tiszta szándékkal. Az 1989-es újratemetés viszont minden magyar ember lelkében nyomot hagyott. Ettől kezdve még érzékenyebben figyeltem a szavak hangsúlyára. Próbáltam követni, hogy kik beszélnek a nagyapámról és mit tartanak fontosnak elmondani róla. Nekem ő a példaképem.
- Találkozott olyanokkal, akik hátsó szándékkal idézték?
- Előfordult, például a sokat vitatgott KGB­-s kapcsolatával összefüggésben. Mára azonban a nagyapám az őt megillető helyre került, ezzel együtt az én érzéseim és vágyaim is megnyugodtak vele kapcsolatban. A magyar társadalom és a történészek is remélhetőleg elfogadták őt olyannak, amilyen valójában volt. Nem hiszem, hogy újabb dimenzió vagy újabb kérdés merülne fel a személyét illetően. Nekirugaszkodások, megtorpanások, sikerek és sikertelenségek kísérték végig az útját. Életében a XX. századi Magyarország minden keserve és boldogsága megjelent.
- Ahogyan az ön családja életében is. Feledhetők a nehéz idők?
- Közvetlen környezetemben tapasztalom, hogy ugyanazt a történést mennyire másként tudják elfogadni és elviselni az emberek. Néha a kevesebb szenvedést is sokkal nehezebben. A megpróbáltatások által én mindenesetre úgy érzem, bölcsebbé váltam.
- Mit örökölt az elődeitől?
- Nagyapámtól, valamint édesapámtól, Jánosi Ferenctől az életszeretetet. A genetikai örökségen túl emberi példát kaptam tőlük. Az évek múlásával rájöttem, hogy a sok rosszban, ami megtörtént velünk, volt azért jó is. Soha senkivel nem cseréltem volna. Lényegesen többet láthattam az életből, mint azok, akik teljesen normális családi életet éltek.
- Édesanyja, Nagy Erzsébet sok megaláztatást eltűrt. Önt is bántották. Hogyan tekintenek ezekre vissza? Büszkén? Mosolyogva? Lenézően? Gyűlölettel?
- Gyűlölettel semmiképp. Még nagyanyám, Nagy Imréné sem, aki 1978-ig élt köztünk. Szomorúság és büszkeség keveredett bennünk.
- Ha valakiben, őbenne lehetett volna keserűség.
- Méltósággal viselte az életet. Húsz évet élt azután, hogy nagyapámat kivégezték. De nem látszott rajta a gyász, mert nem mutatta ki a fájdalmát. Nálunk tapintani lehetett a csendet. És sokat hallgattunk.
- Ritkán látjuk az édesanyját. Visszavonult?
- Soha nem szerette a nyilvánosságot, de 1989-től gyakran feltűnt a közéletben. Sajnos, több mint három éve beteg, teljesen visszavonultan él. Mindenről beszámolok neki, ami az édesapjával vagy ötvenhattal kapcsolatos.
- Ön a snagovi száműzetés idején ötéves volt. Milyen emlékeket őríz?
- A gyermekkor észrevétlenül és felhőtlenül telik el, ha nem zavarják meg rendkívüli események. Az én életem ebből a szempontból igencsak mozgalmas volt. Nem mondhatom, hogy a napok egymás folyományaként elevenen élnének bennem, de fogságunk kiemelkedő helyszíneire, a jugoszláv követségre, Mátyásföldre, Snagovra és a tragikus eseményekre tisztán emlékszem.
- Snagovban a gyerekek is élhették a maguk világát?
- Különzárva csak az első hónapokban voltunk. Amikor a férfiakat visszahozták Magyarországra, az asszonyokat és a gyerekeket egy helyre költöztették. Éltünk, ahogy lehetett, igyekeztünk életben maradni, és minden gondolatunk édesapáink felé irányult. Mi, gyerekek, még játszani is próbáltunk.
- Ma is tartják egymással a kapcsolatot?
- Nem maradt együtt a csoport. Egyesekkel gyakrabban találkozunk, másokkal ritkábban. Egyébként a gyermekkor szoros kötődései következtében az ember sokkal több mindent elfogad a másiktól; még akkor is szereti a társait, amikor azok már régen megváltoztak, vagy esetleg másfajta nézetet képviselnek.
- Saját magukról beszél?
- Persze, ez ránk is vonatkozik. A "snagovi gyerekek" régen felnőttek, valamennyien elmúltunk ötvenévesek. Mindannyian járjuk a saját utunkat.
- Érdekelne, hogy ön miért éppen festőművész lett.
- Mindig vonzódtam a művészetek iránt. Először zongoráztam, de a konzervatóriumig nem jutottam el. Elvégeztem az Iparművészeti Egyetem gobelin szakát, aztán a festészetet válaszottam, ennek már harminc éve.
- "Befelé forduló élet", "önmagukba való száműzetés" - ilyeneket írtak az ötvenhatos mártírok családjairól. Így már értem, miért lett művész. Műterembe száműzte magát, ahol egyedül lehet a témáival.
- Ebben van igazság. Valószínűleg a családi előzmények befolyásolták a művészi önállóság és a szabadság melletti elkötelezettségemet és az elvonulás iránti vágyamat. Azt viszont ennyi év távlatából nehéz megítélni, miként alakul a pályám, ha nagyapám életben marad.
- Bátyja sem lett politikus, hanem vállalkozó. Tudatos döntés volt?
- Megszólítottak és hívtak bennünket a politika térfeléről is 1989 után, de addigra már elköteleztem magam a hivatásom, a pályám mellett.
- Hogyan ünnepel október 23-án?
- Szép és szomorú alkalom nekünk október 23-a és november 4-e. Mindig is gyertyát gyújtottunk, titokban, odahaza. Nyolcvankilencet követően végre szabad volt kitűzni a kokárdát, és szabadon, büszkén énekelhettük a Himnuszt. Szobrokat avattunk, és minden hozzáférhető dokumentumot meg akartunk ismerni.
- Félve kérdezem: június 16-án emlékeznek-e?
- Ez személyes ügy. Nagy Imre születésnapja és kivégzésének időpontja közel esik egymáshoz. Ünnepelünk tehát: 7-én az öröm, 16-án a gyász kerül előtérbe.
- Várja az ötvenedik évfordulót?
- Nagyon készülök rá. A viták ellenére megvalósul Budapesten, a felvonulási téren az ötvenhatos emlékmű, melynek zsűrizésében én is részt vettem. Szerintem kifejező és méltó alkotás lesz. Igen, várom az évfordulós megemlékezéseket. Nekem rendkívül sokat jelent, hogy megérhettük, és szabadon érhettük meg.

Apa nélkül töltött évek
A snagovi csoport egyik legfiatalabb tagja az 1956 őszén egyéves Donáth László volt. Apja Donáth Ferenc, Nagy Imre közvetlen munkatársa, a későbbi Nagy Imre-per másodrendű vádlottja. Donáth László ma országgyűlési képviselő az MSZP frakciójában.

- Mire emlékszik Snagovból?
- Meglepően sok mindenre. Például arra az esetre, mikor anyámhoz akartam átmászni egy ablakon. A román őr meglátott, és hatalmasat rúgott belém. Erre az öszszes gyerek, mintha csak ez lett volna a jel, nekiesett a román katonának, s ütöttük-vertük, tiszta erőnkből. Végül persze alulmaradtunk, de hősöknek éreztük magunkat. Pontosan tisztában voltunk azzal, hogy minket fogva tartanak, sőt többen, ki-ki kora és érettsége szerint, az előzményeket is érteni vélte. A felnőttek feszültsége, a bizonytalanság, később Nagy Imre visszatoloncolása, apáink elhurcolása elképesztő trauma volt mindenki számára ott és azóta is.
- Hol érhető tetten Snagov és 1956 az ön életében?
- Talán meglepő: én Snagovban, pici fiúként lettem lelkész. Ott tanultam meg, a társaim között, hogy számomra első a közösség, a felelősség a közösségem iránt. Az én első élményeim Snagovból származnak, az első szavakat ott mondtam ki, az első menyasszonyom kezét is ott kértem meg, háromévesen: Gróf Irén nénit akartam feleségül venni. Évtizedek múltán, 103 éves korában hunyt el, lelkészként én temettem. Belőlem a román katona lábnyomát nem lehet kitörölni. Nekem az apám nélkül töltött éveket senki nem tudja visszaadni. Később, mikor apám kiszabadult, az ő baráti társasága olyan szellemi műhelyt jelentett, a szabad, gondolkodó és humánus értelmiség olyan központja lett, ahol nem lehetett 1956-ról, a tisztességről, a következetességről másként gondolkodni.
- Azt értem, hogy ön a Kádár-rendszerben lelkész lett, hiszen ez a választás már önmagában véve is a rendszerrel való szembenállást jelentette. Nem lepődtek meg sokan, hogy a rendszerváltozást követően az MSZP országgyűlési képviselője lett?
- A történelem kötelez. Engem 1956, Snagov, az apám emléke arra kötelez, hogy komolyan vegyem a realitást, és azokért a célokért dolgozzak, amelyek szerinte - és felnőttként szerintem is - helyesek. Ehhez kerestem megfelelő keretet.
- Milyen erős a snagovi, az ötvenhatos stigma? Nem furcsa, hogy ötvenen túl is "az ötvenhatos Donáth Ferenc fia" marad?
- A stigma örökké megmarad, viszont az apja-fia jelenség egyre halványul. A generációm néhány tagja még tudja, ki volt az apám, de a gyerekeim korosztályának már fogalma sincs róla. A fiatalok már engem ismernek, ha ismernek.

A snagovi gyerekek
Donáth Ferenc
Donáth László
Donáth Mátyás
Erdős Ágnes (Hankiss Ágnes)
Jánosi Katalin
Jánosi Ferenc
Losonczy Anna
Rajk László
Szilágyi József
Szilágyi Júlia
Vásárhelyi István
Vásárhelyi Júlia
Vásárhelyi Mária.

Pokoljárás
Milyen megtévesztő: királyok nyaralóhelye volt egykoron a román fővárostól északra fekvő üdülőhely, Snagov. Később a kommunista párt garázdálkodott a területen, manapság pedig a vízisportok paradicsoma. Ha nálunk kerül szóba Snagov neve, biztosan Nagy Imre és társai pokoljárása jut először eszünkbe. Ezen a helyen tartották fogva a magyar kormányfőt több mint öt hónapon át, 1956. november végi elhurcolásától az 1957. áprilisi őrizetbevételéig. Vele együtt száműzetésre ítélték a Nagy Imre-csoport több családját is, köztük Jánosi Ferencéket, Losonczy Gézáékat, Donáth Ferencéket. Feleségek, kicsi gyerekek, egyéb hozzátartozók töltötték elszigetelten és egyre mostohább körülmények közt az életüket. A román titkosszolgálat végig figyelte őket.
A hermetikusan elzárt környezetben Nagy Imre folyamatosan papírra vetette és javítgatta gondolatait és emlékezéseit. A "snagovi napló" néven emlegetett írásmű létéről a hatvanas évek végén szerzett tudomást a közvélemény, a történészszakma és a Nagy család, hozzáférhetővé viszont csak 1989-90-ben, a Nagy-per felülvizsgálata után vált. Először Romániában jelent meg egy könyv részeként; az anyagra Ileana Ioanid talált rá a Román Nemzetbiztonsági Hivatal archívumában, és két éve publikálta. Most végre nálunk is hozzáférhetők a miniszterelnök (lapunk egykori főszerkesztője) 1956-1957-ben keletkezett jegyzetei a Gondolat Kiadó és a Nagy Imre Alapítvány gondozásában. A kötetet a Magyar Tudományos Akadémián mutatták be a napokban. Egy másik könyv is kapható: a Napvilág Kiadó és a Magyar Országos Levéltár az ötvenhatos mártírok kálváriájának idegen földön végigjárt stációit részletezi az A snagovi foglyok - Nagy Imre és társai Romániában című kötetben.