Kétszáznegyven asszony oda-vissza

Nem volt nehéz a közelükbe jutni: annyian vannak, hogy a munkaínséges délvidéken egész szolgáltatórendszer épült ki rájuk. Újságok hirdetik a mikrobuszjáratokat, sőt a bevált álláshelyeket is adják-veszik. Beültem hát egy München felé tartó autóba, amely a kisváros buszállomása mellett, a kocsma előtt adott nekem randevút, hátha az úton többet tudok meg.
- Ágikáéknál nem most van a váltás?
- Ági nem jön többet. Már nem bírja. A gyerekei beszélték le róla.
- Az enyémek is mondják, de itthon meg mi a fenét csináljak?
Az autó kedélyes sofőrjével szűk utcákon kanyarog: az utasokért házhoz megyünk, és a beszálló ismerősként üdvözli a többieket. Búcsúzik mindenki: tétova puszik, szótlan simogatások; egy tizenöt éves kislány szemrehányó pillantása, amint anyja után néz a kerítés fölött. Egy hatvan körüli néni egyedül lép ki a kapun, csak szomszédasszonyának integet hevesen.
- Képzeljétek, micsoda pechbe' vagyok - szusszan az ülésen -, rosszul van a tata.
Apró falvakban állunk be szépen rendben tartott házak elé, az általános romlásból csak a Németországban dolgozó asszonyok lakhelyei válnak ki. Az utasok előveszik névre szóló sámlijaikat - ne zsibbadjon el a lábuk a hosszú úton -, viccelnek a sofőrrel, és megölelik egymást, mint rég nem látott sorstársat.
A rendszerváltás után Bács-Kiskun megye déli része a szemem előtt robbant le gazdag, soknyelvű térségből reménytelen határövezetté. A sváb asszonyok világéletükben szorgalmasak voltak, ebből a helyzetből is megtalálták a kiutat. Az Alzheimer-kór valóságos népbetegség Németországban, s a páciensek egész napos felügyeletet és ápolást igényelnek.
A rokonok, barátnők összefognak, és négyhetes váltásokban utaznak, így otthon is lehetnek valamelyest, sőt a körülbelül ezereurós havi fizetésből elélhet a család akár két hónapig is. Még ha az ezer euróból le is csippent valamennyit a szolgáltató, a sofőr is - de érte háztól házig viszi az ápolókat. Ez jelentős könnyebbség az asszonyoknak - akiknek egy része maga sem fiatal -, sőt olcsóbb is, mint ha a tömegközlekedést vennék igénybe: így a hatalmas nejlonszatyrot csak az utcafrontig kellene cipelni, és Józsi bácsi, a sofőr, ezt a terhet is átvállalja. Mondogatják is nekem, az új utazónak, a legjobb autót fogtam ki.
Hogy a jelenség méreteiről fogalmat alkothassunk, elég beszédbe elegyednünk a helybeliekkel. Némelyik polgármester nem is csinál titkot abból, hogy a faluba egyelőre nem kell munkahely, hiszen aki csak teheti, mindenki Németországba jár. A helyi hirdetőújságokban hetente öt-hat, az enyémhez hasonló kiutazást hirdetnek. És nemcsak utat. "Idősápoláshoz közepesen németül beszélő hölgyet keresek." "Németországi betegápolói helyet veszek kiemelkedően nagyon magas áron." Mindkét hirdető kizárólag sms-ben fogad el ajánlatot, így telefonos próbálkozásom náluk is kudarcba fulladt.
Nagy a titokzatoskodás. Ennek oka kettős. Feltételezhetően ebből a foglalatosságból senki nem adózik, sem az ápolónők, sem a sofőrök. Ez azonban még nem volna ok arra, hogy ne beszéljenek a dologról. Nyilvános helyeken hirdetnek, a hatóságok mégsem zaklatják a kényszerhelyzetben lévő asszonyokat, hallgatólagos jóváhagyással folyik az egész. Van azonban ennek a munkának egy olyan oldala, amely miatt még az ismerőseim ismerősei sem akarnak beszélni róla, nevük elhallgatása mellett sem: a kényszerűség megaláztatása tesz lakatot a szájukra.
- Az öregasszony a múltkor kiengedte a vizet a földre - meséli egy harmincas utastársam. - Tudjátok, Németországban nincs összefolyó a fürdőszobapadlón, úgyhogy mire észrevettem, öt centi víz állt mindenhol. Még jó, hogy a vezetékbe nem folyt bele. Megcsaphatta volna az áram is az öreglányt.
- Az semmi - tromfol egy mellettem ülő, negyvenes, kislányos arcú asszony. - Az enyém meg tiszta piromániás. El kellett dugni az összes gyufát, máskülönben felgyújtja a házat.
Egy Alzheimer-kórosnak mindennap be kell mutatkozni, hiszen nem emlékszik jóformán semmire. Ezért gyakran a gyerekei is magukra hagyják az ápolónővel, ezzel letudják a gondját. Van, hogy a lelkiismeretes asszonyok később a temetőbe is gyakrabban járnak a leszármazottaknál: az a fajta falusi kultúra, amely nem enged megfeledkezni a halottunkról, rákényszeríti őket, hogy a kezdetben gondozott idős pár egyik tagjának halála után a sírnak is ugyanúgy gondját viseljék, mint eladdig a nagybetegnek.
- Nálunk van a gazdám - meséli a kislányos arcú negyvenes. - Itt csináltatja meg a fogait, mert sokkal olcsóbb.
- És hol lakik?
- Hát nálunk, hol lakna?
Az ápolónő nemcsak a munkájával próbál a család kedvére tenni, a szolgáltatásban ezernyi apró és nagyobb figyelmesség is benne foglaltatik. Ezek sorába tartozik az ünnepek megszervezése és részben finanszírozása is: karácsony, húsvét, születésnap, mind olyan esemény, amely költséggel jár az ápolónőnek. Ugyanis a munkához láthatólag hozzátartozik, hogy úgy kell tenni, mintha az ember puszta szeretetből tartózkodna egy nagybeteg ember mellett, nem pedig fizetségért - a képlet körülbelül olyan, mint a szíves vendéglátáskor, amikor a vendéglátó és a vendég is kínos igyekezettel próbálja elkendőzni kapcsolatuk üzleti voltát. A jó viszonyt biztosító nagyvonalúskodásba be kell vonni a váltótársat, ugyanis gyakran ugyanaz a személy van Németországban húsvétkor, mint aki karácsonykor, így minden költség őrá hárulna. Ilyenkor elvileg osztozni kell a kiadásokon - bár ebből támadnak viták és feszültségek is.
- Ez az állam szégyene - véli a sofőr, aki kedélyes és szolgálatkész hangulatban múlatja az időt, ahogyan feltételezhetően az asszonyok is teszik a német családoknál. Az úton mikrobuszok suhannak; a benzinkutaknál ismerősökbe botlunk, épp hazafelé tartanak: Mária néni, Hedvig néni, Jolika, Paula. Végzettségükre nézve is százfélék: tanítónők, pincérek - épp csak hivatásos ápolónő nincs köztük. Sebtében végzek fejszámolást. Hetente kétszer fordulnak a mikrobuszok, ma éppen kettő is, de most, a ballagások után sokan jönnek vissza. Legalább öt autó hirdeti magát folyamatosan, ha mindegyik kétszer fordul egy héten, hat asszonnyal oda-vissza, az hetente hatvan, havonta kétszáznegyven utas.
Az út második felében nem beszélnek már, elvackolódnak: pihenni kell. Münchenben tesznek ki, lepengetem az útiköltséget. Az autó után nézek a sötétben, és arra az asszonyra gondolok, akit a hazaúton ugyanez a mikrobusz vitt egyenesen a kislánya ballagására tízórás utazás után, meg Joli nénire, aki fél négykor ér majd Stuttgartba, nyolckor áll munkába, és a betegnek, mint mindig, újra bemutatkozik.