Arrébb megy a homokhegy

Érdekesek a somogyi, a nyírségi homokbuckák - vagy ahogy arrafelé mondják: a homokhegyek - is, csak azok már ritkán vándorolnak. Jobbára csupán kora tavasszal és késő ősszel, amikor fedetlen a táj, s a viharos szél nekifeküdhet a domboldalaknak. Szabályos porfelhők kergetőznek olyankor a mezőkön; ám lehet bármilyen erős a szél, a buckákat komolyan már nemigen képes megbontani. Legfeljebb a felszínükről sepri össze a finom homokot.
Nem úgy a Kiskunságban, az izsáki meg a fülöpházi borókás buckasoron. Ott még látni vándorló homokbuckát. Nem sokat, a fülöpházi határban például csupán kettőt, de az is épp elég, hogy elkápráztassa az embert. A Kecskemétről Solt felé tartó országút pontosan kettészeli a buckasort, a különleges táj még a száguldó autósokat is lassításra készteti. De a legjobb, ha kiszállunk, s egy tapasztalt szakember nyomába szegődünk. Mondjuk, Pál Szabó Ferenc nyomába. A természetvédelmi őrkerület Kerekegyházán élő vezetője gyermekkorától járja e tájat, vagy két évtizede pedig a munkája is ide parancsolja. Illetve dehogy is a munkája. Szenvedély ez a javából: ő talán még akkor is itt járőrözne, ha neki kéne fizetnie érte!
Vele, persze, nem a forgalmas főútvonalról indulunk a túrára. Hanem hátulról, a Kondor-tó és a Szappanos-szék felől. A csendes szabadszállási kövesútról letérve mindjárt a híres Kondor-tó mellé érünk, de bármennyire is meresztgetjük a szemünket, mi bizony vizet nemigen látunk. Csupán egy hatalmas, talán száz hektárnál is nagyobb üres "tálat", amelyen gyönyörű szép fű zöldell, s rétihéják imbolyognak fölötte. Csak messze, a távolban látni egy komolyabb nádast, ahol feltehetően csillogó vízre is lelnénk, ha közelebb mennénk. A poros dűlőút azonban elkanyarodik, s hamarosan belesimul egy szélesebb földútba, ami kalauzunk szerint a környező tanyák sóútja volt egykor: a környéken összegyűjtött sziksót hordták rajta.
Nem csak a sziksót. A földek terményét is, a búzát, a szénát, a kukoricát. Az út tökéletesen rendben tartott, most is vígan lehetne fuvarozni rajta a terményt. Ma már azonban csak kevés helyen lehet rozs- vagy kukoricatáblát látni erre. Lassacskán átveszi helyüket az erdő. Főleg nyár, akác és fenyő, s, éppen a telepített mivoltukkal is magyarázhatóan, zömében fiatal erdők.
Bennünket is ilyenek kísérnek. A Kondor-tó környékét elhagyva egyre dúsabb a vegetáció. Itt-ott öreg hagyásfák, szürke meg fehér nyarak állnak az árokpartokon, majd, ahogy szaporodnak a dombok, úgy kezd soványodni a táj. Egyre több az alacsony rezgő nyár, a galagonya, s néhol már egy-két borókabokor is feltűnik.
Aztán hirtelen belépünk a csodák országába. Bucka bucka hátán, öreg borókabokrok, a domboldalakon tömérdek, a szélben lágyan hajladozó árvalányhaj, pusztai csenkesz. Odébb a kék virágú báránypirosító, ami a szegény világban az itteni lányok ajakpirosítója volt. És sajnos rengeteg selyemkóró, vagy, ahogy jobban ismerik, vaddohány, ami csak pár évtizede tűnt fel nálunk, de egyre vadabbul terjeszkedik.
A dombok fölött imbolygó vércséket azonban ez szemmel láthatóan nem aggasztja, s a lent kergetőző nyulak sem törődnek különösebben vele. Az út porában is mindenütt az ő nyomuk. Meg egy ráérős borzé: a morcos öregúr a hajnalon járhatott erre, körmei mélyen felszántották a homokot. A felszín amúgy csontszáraz, méterenként kis kráterek szabdalják. Az egyik legfurcsább homoki állat nyomai: a hangyaleső apró tölcsérei. A távolban feltűnik a Strázsa-hegy is, a környék legmagasabb pontja; ám az előttünk álló, vagy inkább mozgó csodát, a vándorló buckák egyikét semmi se múlja felül.
Tényleg olyan, mintha a Szaharában lennénk. A meredek domboldalon nincs semmi zöld, csak a sárgásbarna homok meg a képekről jól ismert redők, melyek holnap már, ki tudja, merre lesznek. Fogják magukat, felszállnak a szélre, s mint az igazi vándorok, ők maguk se tudják, merre éjszakáznak.