Hazafelé kacsingatva

Ehhez képest a kövesdi vár tövében nyílvesszőt lövöldöző fiatalok meglepően nyugodtak. Pedig egyenesen Magyarországról érkeztek: kisvárdai középiskolások. A helyi alkotóház vendégei. Angolt tanulnak, s közben ismerkednek a szlovákiai Bodrogközzel. A Szlovákiában nemrég megalakult, meglehetősen furcsa kormánykoalíció nem különösebben foglalkoztatja őket, csak tíz napot töltenek Szlovákiában. Az itt élő magyarok viszont maradnak - nekik egyáltalán nem mindegy, hogy ki irányítja az országot.
Az alkotóházat a Bodrogköz Kultúrájáért Polgári Társulás üzemelteti. Pallér Attiláék az évek során rendkívül széles vendégkört építettek ki. Lengyel festők, szlovén szobrászok, kárpátaljai fafaragók, magyar irodalmárok nyitják rájuk rendszeresen az ajtót. Vissza-visszatérő kérdésük: mi lesz veletek? Ezt kérdezzük mi is Pallér Attilától meg a feleségétől, Ilonától.
- Jóra nem számítunk - felelik, s vezetnek be minket a galériaként is működő, kényelmes alkotóház hűvös konferenciatermébe. - Nem a soviniszta kilengésektől tartunk, nincs konfliktus magyarok és szlovákok között. Sokkal inkább félünk a gazdasági akcióktól. Meg az iskolai megszorításoktól. Sajnos az új kormányban mindkét tárca a Slota vezette nemzeti párt kezébe került, s attól tartunk, beváltják a fenyegetésüket. Nem tankokkal persze, hanem a rendeletekkel. Ezt a vidéket eddig sem kényeztették el a prágai, később a pozsonyi hatalmaságok, de azért ide is csurrant-cseppent. Ám ha a mostani kormány a magyarok lakta déli országrészből átirányítja a fejlesztési pénzösszegeket a szlovákok lakta északi régiókba, akkor nagyon nehéz évek elé nézünk. Különösen, ha még a magyar oktatásba is belekötnek. Akkor bizony sokan szedik majd a sátorfájukat. Akár itt Kövesden is; pedig így is kevesen vagyunk. Valami nyolcszázan, de az iskolánkba például már csak tizennyolcan járnak. Ha még rosszabb lesz a helyzetünk, félő, akár be is zárhatjuk.
Pallérék a saját családjuk példáján mutatják be a szlovákiai magyar családok életében bekövetkezett változásokat. A családfő a kassai műszaki egyetemen végzett, és soha eszébe sem jutott volna elmennie innen. Nagyobbik lányuk a kassai magyar középiskolában tanult, de már a budapesti Corvinus Egyetem nagykapusi tagozatán szerzett oklevelet. A kisebbik lányuk viszont már a középiskolát is Magyarországon, Sárospatakon végezte, főiskolára Nyíregyházára jár, s mivel magyar-német szakos, elképzelhető, hogy nem Szlovákiában fog élni.
A kisgéresi Radi László, a kassai magyar gimnázium utolsó éves tanulója a pesti műegyetemre kacsingat. A géresi szőlőhegy tövében beszélgetünk erről, miután leszállítottuk a biciklijéről. A közeli kisvárosba, Királyhelmecre tartott a barátaihoz, akik közül szintén sokan készek átjönni Magyarországra, ha náluk tarthatatlan lenne a helyzet.
Ők még megtehetik - de mit tehet a hatvanadik évén túl járó Furik Csaba? Az egykori párttitkár, majd könyvelő most fejezte be a permetezést a szőlőhegyen, és mérges kegyetlenül, mert az éjjel is feltörtek, kifosztottak egy présházat.
Furik Csaba egy öreg Skodával közlekedik, s mint mondja, szívesen meginna velünk egy pohár bort ebben a veszett melegben, csak most nem ér rá, siet valamiért Nagygéresre.
- Az a baj - mondja -, hogy ma már falun sem lehet megélni. Például a bort sem lehet eladni, ha meg eladják, a termelő várhatja a pénzét. És most - hajol közelebb - még rosszabb lesz a helyzet. Eddig a magyarok adták az agrárminisztert, aki megpróbált segíteni szlováknak, magyarnak egyaránt. Mégis támadták, voltak, akik még a tátrai szélvihar okozta erdőpusztulásért is őt okolták. Az igazi ribillió pedig akkor tört ki, amikor egy magyar vállalat felajánlotta, hogy az erdő pótlására adna fenyőcsemetéket. Hallották volna a lármát: a magyarok már a Tátrában vannak!
Szlovákiában nagyjából ugyanolyan árakat találunk, mint Magyarországon, a fizetések viszont alacsonyabbak. A nyugdíjak is persze. A királyhelmeci főutcán a rokonával kölnit meg testápoló cikkeket áruló Bajusz Árpádné nyugdíja például 2100 korona. (Egy korona értéke hét forint körül jár.) Ha nem kapná a négyezer koronás özvegyi nyugdíjat, fogalma sincs, miből élne. Mert a gyermekei sem tudnának segíteni rajta. Itt laknak ugyan, a környéken ők is, de megvan nekik a maguk a gondja.
- Lehet, az volt a baj, hogy magyar iskolába járattam őket - tűnődik az idős asszony. - Nem tanultak meg rendesen szlovákul, s ezt egész életükben éreztették velük. Talán az unokák - reménykedik a nagyanyjuk. - Ők talán majd könnyebben boldogulnak. És itt a Felvidéken, nem pedig valami messzi országban.