Nehéz visszavenni az eladott falut

- Egész úton háborogtam magamban, hogy a mi osztrákunk nálunk miért nem olyan rendes, mint otthon... - mérgelődik még másnap reggel is Forintos László bárdudvarnoki polgármester, aki az előző napokban éppen Ausztriában járt tanulmányúton. A sógorék rendezett portái, gondosan művelt parcellái láttán egyre azon törte a fejét, vajon az ő falujukban miért tűri az égig érő gyomot az osztrák.
Már az is elég nagy baj volna, hogy Bárdudvarnok belterületeinek nyolcvan százalékát - a hajdani állami gazdasági földeket - 1993-ban megszerezte egy osztrák-magyar közös cég, melyből néhány nap alatt kihátrált az ügylethez nevét adó magyar tulajdonos, egy kaposvári ügyvéd. Ráadásul a külföldi tulajdonos - már a második, hiszen az első gazdája továbbadta a céget - nem gondozza, nem kaszáltatja a falu központjába is be-benyúló földdarabjait.
- Annak idején csak annyit tudtunk, hogy az állami gazdaságot, amelyhez a Munkásőr nevet viselő, korábban tönkrement téesz földjeit is hozzácsapták, meghirdették eladásra - idézi fel a 13 évvel ezelőtt történteket Forintos László. - Nem volt földkönyvünk, nem tudtuk, hogy pontosan mit adott el a felszámoló. Később valami fejlesztésbe vágtunk volna, kikértük a tulajdoni lapot, abban a hiszemben, hogy a terület az önkormányzaté, s megdöbbenve láttuk, hogy mindez az osztráké. Sőt az útjaink, köztereink jelentős része is az Akurat Mezőgazdasági és Szolgáltató Kft. tulajdona - mondja a polgármester.
A furcsaságok sorát gyarapítja, hogy akkoriban, a kilencvenes évek elején a kárpótlás céljára mindössze 1007 aranykorona értékű földet különítettek el a helybeli gazdáknak. Ez bizony kevésnek tűnt, ezért vizsgálatot kértek, melyből kiderült, hogy egy nulla hibádzik, azaz 10 070 aranykoronára lett volna igény. Csakhogy addigra a fönnmaradó részt eladták az osztráknak. A Legfőbb Ügyészség végül azzal zárta az ügyet, hogy az elkövető - azaz a nullát lespóroló - személye ismeretlen.
- Nem állíthatom, hogy szándékosan írtak kevesebbet, de olyan színezete van a dolognak - véli a polgármester. A beszélgetésünk kis időre félbeszakad, ugyanis vendég érkezik. A talajvédelmi szolgálat képviselője ugrik be a hivatalba, hogy megtanácskozzák, mi a teendő. Hogyan vehetnék rá vajon a külhoni gazdát a parlagfűirtásra.
- Nehéz dolog... - vakarja a fejét a talajvédő. A külterületi parcellák miatt a földhivatalnál kell bejelentést tenni, aztán elindul az eljárás.
Az önkormányzat feje elhatározta, hogy a sarkára áll, s több eljárást is elindít az osztrák földtulajdonos ellen, aki eddig nem reagált a fölszólításokra. Ha máshogy nem megy, a kisajátításra is elszánta magát a hivatal. Remélhetőleg a pénze még meglesz hozzá... Az történt ugyanis, hogy az előző kormányzati ciklusban ötvenmillió forint támogatást kapott a falu, hogy visszavásároljon hetvenhektárnyit a saját közterületeiből. Csakhogy a külföldi tulajdonos hárommillió forintot kért volna hektáronként, az önkormányzat meg hatszázezret tartott reálisnak, így nem jött létre az alku.
- Ez a labanc más fejjel gondolkodik, mint mi - mérgelődtek a bárdudvarnokiak. Az osztrák vállat vont, és hazament. A pénz ottmaradt az állam kasszájában. A polgármester most bejelentkezett a belügyminiszterhez, mert újra nekiveselkedne a problémának. Ha megkapják az ígért ötvenmilliót, kisajátítással szereznék meg a kívánt közterületeket.
- Nem volt annyi magyar föld, hogy a hősi emlékművet elhelyezzük. Nagy nehezen, cserével szereztünk néhány négyzetmétert - folytatja a bosszankodást a falu első embere, immár az öreg terepjárójában. Ilyen utakhoz ez való, magyarázza, s robogunk tovább. Megszemléljük a temetőt: a kerítésen belül magyar tulajdon - de ahogy kilépünk a kapun, már osztrák rögre lépünk. Aggódnak a helybeliek, mi lesz, ha betelnek a sírparcellák. Hogyan bővíthetnék így a temetőt? Valami kifürkészhetetlen okból a rogyadozó tűzoltószertár is osztrák kézbe került, akárcsak a belterületi utak jó része. Közparknak, játszótérnek való talpalatnyi területet hiába keresnénk. És akad ennél sürgetőbb gond is a tikkasztó forróságban.
Az Olaj-hegy felé mutató táblánál keskeny útra fordulunk. Szendpuszta, úgy hívják a településrészt, ahol kikászálódunk a Nivából. "Pónilovagoltatás" - betűzöm a táblát a kerítésen. S valóban, hátul, az istállóknál kistermetű lovak ácsorognak. Négy van belőlük. Juhászkutya forgolódik a bokámnál, az egyik ól sötétjében két és fél mázsás anyadisznó hever, a kukoricagóré árnyékában kecske hűsöl.
- Fogyatkozott, fogyatkozott, tavaly aztán végképp kiapadt a kút. Pedig mi háromszáz liter vizet használunk napjában az állatok miatt - legyint a nyugdíjas Virág László. Mutatja, milyen furfanggal jut mégis vízhez. Ott, a spájzablakon kidugja a szomszéd a slagot, ő meg a villanypásztor alatt áthúzza a kerítésen, s megtölti a hordót.
Háromszáz ember nem jut egészséges vízhez az ezerkétszáz lelkes Bándudvarnok településrészein. Az önkormányzat fúratott ugyan kutat, s elcsípett egy jó pályázatot, hogy kiépítse a vezetéket, csakhogy nem sikerült megszerezni a szolgalmi jogot. A külhoni tulajdonos beleegyezése kellett volna hozzá, hogy az útjai mentén lefektessék a csöveket, ám ő nem hagyta jóvá.
A miértről megkérdeztük volna az osztrák falurészgazdát is, ám ő csak havonta egyszer jár át, és lapzártáig nem értük el. A cégénél pedig más nem nyilatkozhat.
Hiába van hát kút, víz még sincs. Akadt év, hogy az önkormányzat ötmillió forintot költött rá, míg lajtos kocsikkal elláthatta a településbokor távolabb eső felét. Most erre nem futja, csak arról gondoskodik a hivatal, hogy a mozgó árustól mindenki fejenként egy liter ásványvizet vásárolhasson. A saját pénzén...
- Maga a portámon a harmadik újságíró - zsörtölődik a nyugdíjas gazda, s vödröt tart a póninak, hadd igyon. - Inkább vizet hoznának ide, ne újságírót! - bök fejével a fényképezőgép felé, úgyhogy gyorsan el is köszönünk.