Öt év harc a palotáért

- A bangkoki díjátadásról szóló tévériportban láttam, hogy egy nagy, feltűnő, színes selyemkendőt viselt a mellényzsebében. Mi ez, hiúság, extravagancia?
- Nem tagadom, szembe megyek a német-osztrák designerek trendi viseletével. Ők már-már egyenruhát hordanak: fekete öltöny, fekete ing, nyakkendő nélkül. Egyébként például Londonban egy ilyen kendő mindennapos, és régen, a XX. század elején még nálunk is tudtak karakteresen öltözni az emberek. Gyönyörű fényképek maradtak meg például a Japán kávéházról, ahogy ott ült Rippl-Rónai vagy Munkácsy, s láthatóan mindegyikük sokat adott arra, hogy hogyan öltözködik.
-Ezekhez az óriásokhoz hasonlítja magát?
- Dehogy. Csak imádom azt az egykori életet, amikor az emberekben még megvolt az élet élvezetének a méltósága. Én az étkezéseknek is szeretem megadni a módját, és kedvtelve veszek fel otthon például egy szép régi selyemköntöst. Mintha egyszeriben egy másik, békés világban teremnék.
- Ön érzelmes ember, tele nosztalgiával. Ugyanakkor egy modern kőpalotát tervezett nekünk, amely erődítményként trónol a Duna partján. Nem ellentmondás ez?
- Nézze csak meg este! Amikor az üvegfalak feltárják a palota belső tereit, a fények kiáradnak, és hívogatják a látogatót...
- Mit szól ahhoz, hogy ezt az épületet sokan csúnyának tartják?
- Ízlésbeli kérdéseken nem lehet vitatkozni. Persze vannak, akik azért nem szeretik a Művészetek Palotáját, mert még az előző kormányzat idején nyertem meg az építészeti pályázatot, és akkor kezdődött az építkezés. Sajnos az építészet, főleg az ilyen közcélú építészet, nem tudja függetleníteni magát a politikától. Egyébként annak, hogy a magyarok többsége meglehetősen konzervatív ízlésű, nyilvánvalóan a több évtizedes elzártság az oka. Nem volt módjuk utazni Európa nyugati felére, nem ismerik a legszebb, legmodernebb német, francia, finn vagy svájci épületeket, a tengerentúliakat pedig még kevésbé. Ám ha esténként egy-egy hangversenyre bemegyek a házba, nagyon sok dicséretet kapok a koncertlátogatóktól, akik értékelik a remek akusztikát, a hangversenyterem méreteit és lehetőségeit. Amikor megkaptuk a FIABCI-tól a Kitűnőség Díját (Prix d'Exellence 2006), Turányi Gábor, a mesterem megjegyezte: "Gábor, most elégtételt kaptál az agyonhallgatásért."
- Mit jelent ez az elismerés?
- Komplex díj, négy összetevője van. Az egyik az ingatlanfejlesztésnek az a része, hogy az építménynek milyen hatása van a környező városrészre. A Művészetek Palotája kétségtelenül belángolja majd a környéket, már látszik is, irodaházak, szállodák épülnek, s a régi ipari negyedből, ahol malmok, gyárépületek, raktárak álltak, pezsgő új városrész alakul. A második szempont az épület kivitelezési minősége. Úgy találták, hogy a Trigránit munkája az átlagnál sokkal jobb minőségű, a ház nemes anyagokból, igen nagy szakértelemmel kivitelezett építmény. A harmadik mérce az építészeti és műszaki megoldási képességek, a negyedik pedig a ház egyéves működésének a színvonala. A palota pedig élő, lüktető művészeti intézmény lett, világhírű muzsikusok látogatják és dicsérik, úgy sikerült például nemrég egy Parsifal-előadást létrehozni benne Wagner dédunokájának jelenlétében, hogy mindenkinek leesett az álla. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy ez olyan ház, amelyik, ha talán nem is a legeslegszebb, és sok mindenben magam sem vagyok elégedett vele, a funkciójának tökéletesen megfelel.
- Az alkotó sem elégedett?
- Nézze meg azt a makettet a sarokban! Az lettem volna én. De menet közben sok mindenben meg kellett alkudnom. Negyvenhárom esztendős vagyok, és öt évet adtam ezért a házért az életemből, tele harccal, stresszel. Az állam és a magánszféra első közös nagy beruházása volt ez. Csakhogy az építkezés öt éve alatt négyszer cserélődött a miniszter, és még többször változott a ház funkciója. Többszörösére nőtt a feladat, a költségvetés pedig maradt ugyanolyan feszes. Demeter Nóra tervezőtársammal és többi munkatársammal bűvészmutatványokat kellett produkálnunk. Egy ilyen építkezésnél mindenhez értenie kell a tervezőnek, kompromisszumokat kell kötnie, különben megeszik.
- Ma az építészetben a pénz uralkodik?
- Igen. Az egész világon jellemző ez a szemlélet. A XX. század második felében Nyugaton is csak kivételes pillanatokban születtek az alkotót teljesen kifejező, egyedi fantáziaépítmények, mint például Le Corbusier-nek a ronchamp-i kápolnája vagy az üvegpiramis Párizsban a Louvre udvarán. Budapesten viszont az utóbbi évtizedekben üzletközpontok, irodaházak és bankok kivételével jóformán alig épült valami. Elkeserítő, hogy a belváros egykor gyönyörű eklektikája is mára szinte szétrohadt, a rekonstrukcióra pedig nincsen pénz.
- Vidéken talán jobb a helyzet, sok kisebb és nagyobb településen szépen felújították a hajdani városközpontokat.
- Nemcsak az épített környezetet kellene megóvni, hanem a táj egész arculatát. Úgy gondolom, egy-egy tájegységnek is szüksége lenne "tájőrre". Valakire, aki tiszténél fogva ügyel arra, hogy életben maradjanak az erdők, a sajátos növénykultúra, hogy például a szlovákok ne tőlünk vásároljanak fát... Ugyanakkor arra is, hogy milyen legyen a falvak esti közvilágítása. Mindenütt kell egy hozzáértő ember, aki, ha fölmegy, mondjuk, a kőorgonákhoz Badacsonyban, és lenéz, pontosan tudja, melyek azok az elemek, amelyek sértik a pannon táj arculatát.
- Az országban sok a feladat, kevés a pénz. Lehet, hogy hatásvadászó a kérdés: nem cifra nyomorúság most egy ilyen fényűző kultúrpalota?
- Természetesen nemcsak számomra nagy a jelentősége, mert én terveztem vagy mert nagyon szeretem a zenét; sokáig karmester akartam lenni és éveken át a Bartók Táncegyüttesben táncoltam. Meg vagyok győződve arról, hogy az egész ország számára fontos. Nyilván erőfeszítéssel jár fenntartani, de azzal, hogy a világ legjobb együttesei és szólistái látogatnak Magyarországra, belekerültünk a kultúra lüktető nemzetközi áramába, és a befektetés idővel busásan megtérül.