Újra húzzák Pálék Péterfalván

Ilyen meccset is ritkán látni - népzenére fociznak a fiatalok a tiszapéterfalvi stadionban. Vagy tizenöt legény kergeti a labdát a gát melletti kispályája bitumenjén, s közben Szabó Jenő és a bandája mezőkölpényi csárdást húz a talpuk alá. Igaz, csak a pálya mellett álló autó magnójáról. De akár itt is lehetne az erdélyi banda egyik-másik tagja! Népzene- és néptánctábor van az ugocsai faluban, majd' kétszáz magyar fiatal hegedül, furulyál, brácsázik, harmonikázik, cimbalmozik, s persze táncol már vagy öt napja a Tisza partján.
Dél van, a fekete bitumen ontja magából a hőséget, az ifjak azonban ügyet sem vetnek rá. Ott szaladgál köztük a tábor egyik fő szervezője, Pál István is. Közismertebb nevén Pál Pisti "Szalonna", az Állami Népi Együttes zenekarvezetője is, akinek különösen jól megy a játék. De ez nem is csoda, hiszen hazai pályán játszik: itt, Péterfalván járt iskolába.
Tiszapéterfalva egyébként színmagyar falu, a vele egybeépült Tiszabökénnyel, Farkasfalvával és Tivadarfalvával együtt vagy háromezren lakják. Ennek a zeneiskoláját igazgatta jó ideig Pál Lajos, Pistinek az apja, aki ma ugyan az aszódi zeneiskola pedagógusa, de az év jelentős részét - mint most is - Péterfalván tölti. Tanít, szervez, vagy egyszerűen csak nézelődik, feltöltődik. Ámbár Pál Lajost ismerve nehéz elképzelni, hogy ő képes akár csupán fél órát is tétlenül nézelődni. Hatalmas energia lakozik benne. Most is már jó egy órája hajkurásszuk, de bárhová megyünk, bottal üthetjük a nyomát.
Még szerencse, hogy délben érkeztünk, és a futballpályán meghallottuk a labdapattogást. Mert különben a kisebbik Pálra is várhatnánk estig. Amíg be nem fejezi a tanítást. A tábor napirendje ugyanis szent, azt nem borítják fel senki kedvéért. Öt másik társával együtt a népi együttes vezető prímása is kurzusokat tart, s aki Szarvasról, Gödöllőről vagy épp Husztról érkezett, hogy tanuljon tőle, avval nem lehet a bolondját járatni.
Kétszáz fiatal, akiknek jó része ráadásul réklit, borjúszájú inget vagy ráncos szoknyát hord, még egy olyan viszonylag népes faluban is, mint Péterfalva, nagy életet hoz, különösen, amikor kirajzanak a főutcára. A helyi bár teraszának hűvöséből mi is kedvtelve nézegetjük őket. Kicsit sajnálkozunk is rajtuk, hogy ebben a nagy hőségben, azokban a meleg ruhákban... - amikor a kanyarban feltűnik öt harmonikás, s, ki tudja, mitől vezérelve, megállnak a tűző napon, és elkezdenek játszani. De úgy, hogy a villanyoszlop tetején a gólya abbahagyja az etetést, a déli busz pedig kis híján az árokba hajt, a sofőr annyira elcsodálkozik.
- No, ezért éri meg a tanítás! - bólogat átszellemülten, mint egy vén bölcs, Pál István "Szalonna", aki amúgy huszonhat éves, és tizenkét évesen szerezte a becenevét. Egy zenei tábor szünetében fociztak épp, mellettük a társak szalonnát sütöttek, s ő ki-kilépett egy falásért. Elnevezték hát Szalonnának. Azóta is benne van minden bolondságban; ám azért a zene az első.
A népi együttessel nemrég jöttek haza Indiából, előtte meg több mint három hónapot turnéztak Amerikában. Így aztán sok ideje nem marad a tanításra, de ha itthon van, minden csütörtök a püspökhatvani gyerekeké. A Pál család tíz éve kétlaki életet él: 1996-ban Magyarországra költöztek, a cserháti Püspökhatvanban telepedtek le, s természetesen tanítanak.

Keserves volt az a költözés
Már az első is, amikor Viskről Péterfalvára költöztek. A Pál család ugyanis viski. Számtalan bírót adtak a Huszton is túl lévő egykori kárpátaljai koronavárosnak, és zenésznek sem voltak akárkik. Az utolsó nagy zenekarnak Pál Károly volt a vezetője - nemrég vette fel a nevét a viski zeneiskola -, az ő keze alatt játszott az öccse, Lajos is, aki egyébként pap vagy prímás szeretett volna lenni mindig. Pap nem lett, és prímás sem, ellenben ma az ország egyik legismertebb zenepedagógusa. A péterfalvi zenei élet felvirágoztatásával alapozta meg a hírnevét. Meg a helyi Tisza Népi Együttessel, mely annak idején több táncost és zenészt mozgatott, mint a Magyar Állami Népi Együttes, s amellyel beutazta a fél világot.
A híres péterfalvi kolhozelnök, Bíró Andor csábította a faluba, ígért mindent, csak vállalja el a zeneiskola vezetését. Becsületére legyen mondva, állta is a szavát, és Pál Lajosnak esze ágában sem volt elköltözni onnan. Ám összeomlottak ott is a kolhozok, változott a rendszer, megszűnt a támogatás, végül már a pedagógusok fizetést sem kaptak. Természetben próbálták meg kifizetni őket. Például cukorban.
- No, akkor telt be a pohár - meséli Pál Lajos, akit mégiscsak utolértünk a tiszaújlaki határállomáson, miközben Halmos Bélára, az ismert zenészre és kutatóra várt. - Kaptunk húsz mázsa cukrot, Pisti fiam segített felpakolni az autóra. Ő mondta ki helyettem: ez már a vég. Így kerültünk el Püspökhatvanba, ahol nagyon jól érezzük magunkat, de hát a Tiszahátat nem lehet elfelejteni. A napokban is mi történt? Kolozsváron megünnepeltük Kallós Zoli bácsi neve napját, aztán ment ki-ki a maga autóbuszához. Én a magyar, a kárpátaljai gyerekek pedig az ukrán rendszámú buszhoz. Hát... nem volt valami jó érzés. De az vigasztalt, hogy tudtam, hamarosan ismét együtt leszünk, itt, Péterfalván.
Tavaly sokkal többen voltak, majdnem háromszázan. Ám akkor a magyar állam még támogatta a tábort - az idén nem. Tavaly, épp a támogatásnak köszönhetően, a szegényebb sorsú kárpátaljai meg magyarországi fiatalok is eljöhettek, az idén viszont sokan távol maradtak. Képtelenek lettek volna megfizetni a táborozás költségeit. Pedig nekik csak a kosztért, kvártélyért kellett volna fizetniük.
- Talán jövőre - bizakodik Pál István "Szalonna". - Volt már ez a tábor nehéz helyzetben, de átvészeltük. Biztos vagyok benne, jövőre is találkozunk. Reméljük, azokkal is, akik most hiányoztak.